Bácsmegyei Napló, 1925. november (26. évfolyam, 292-321. szám)
1925-11-22 / 313. szám
2. oldal sÁCSMEGYEI NAPÚ csuzásul arra kért, legyünk lojálisak vele szemben és pontosan adjuk vissza nyilatkozatét. Felajánlottam, hogy közlés előtt bemutatom neki a kéziratot, német kartársamra való tekintettel német nyelven, miután horvá u! egyikünk se tudta volna pontosan megcsinálni. Rtdics beleegyezett és este félkilenckor, amikor e délutáni minisztertanácsról távozott, felo vastam neki a lépcsőházban az interjút, Radics Pavle, 1925 november 22. aki ezúttal már vele volt, tiltakozik ugyan arra hivatkozva, hogy sietniök keli a vonathoz, mivel Ljubljanába utaznak, de Radics István figyelmeztette : — Kérlek, ez nagyon fontos dolog. Es amikor végére értem az o! vasásnak, Radics István megelégedéssel konstatálta, hogy intencióinak megfelelően ad uk vissza gondolatait és szívesen hitelesítette aláírásával alább közölt nyilatkozatát. A nyilatkozat — Arra a kérdésre — kezdte Ra dics nyilatkozatát — hogy mik lesznek a kisebbségi iskolákat illetően közoktatásügyi politikám alapelvei, csak azt válaszolhatom, hogy azok összhangban lesznek a nemzetközi szerződésekkel. Alap elvemül tűztem ki, hogy a közoktatást megtisztítom a politikától. Ez természetesen azt jelenti, hogy a kisebbségi iskolák ügyében nem a politikai, hanem a kulturális momentumok lesznek a döntők. A kisebbségek kulturđis erősbödése közös érdekünk nekünk és nekik. Nem egészen helyes az a megállapitás, hogy a zene nemzetközi. A kultúra azonban intemacionális. K.fejező eszköze, a nyelv ugyan nemzeti, de a kultúra maga nemzetközi. Az irni-olvasni tudást emelni kell a nemzetiségeknél, bár ez a mi kisebbségeink számára, akiknél az irniolvasni tudás különösen el van terjedve, nem annyira fontos. A legfontosabb az iskola oktatási nyelve és az államnyelv elsajátítása. A szerb és horvát lakosság között, különösen a vegyes nyelvű területeken, igen el van terjedve a német és magyar nyelv és fordítva is. Ezek az emberek nagyon meg vannak elégedve, hogy birják ezeket a nyelveket. A kisebbségeknek is el kell sajátiíaniok az államnyelvet, bár ez a németek számára kissé nehéz a két nyelv nagy eltérései miatt. A magyarok számára is elég nehéz az államnyelv elsajátítása, mégis a kisebbségnek szociális és gazdasági szempontból sokat jelent, ha az államnyelvet megtanulják. Természetesen erre nem szabad a kisebbségeket erőszakkal kényszeríteni. Meghozza ezt magától is az élet. A mi az iskolákat illeti, ott elsősorban pedagógiai szempontoknak kell érvényesülniük. Hogy az elemi oktatásnak az anyanyelven kell történni, ez nem lehet vitás. Az már részben politikai kérdés, hogy az államnyelv tanítása milyen mértékben történjék. Ennek a megoldása sem lesz azonban olyan nehéz. Általános elvem az, hogy minden állampolgárnak joga van anyanyelve alapos elsajátításához. Nincs annál helytelenebb, mint ha egy kisebbség elhanyagolja a saját nyelvét s amellett az államnyelvet sem tanulja meg. Ez a szomorú eset következett be az országunkban élő csehekkel, szlovénekkel és ruthénekkel, akik elfelejtették saját nyelvüket, különösen az anyanyelvükön való irás-olvasást. így kulturális tekintetben inferiorisakká válnak, még egy könyvet sem olvashatnak el anyanyelvükön! Nem engedhető meg, hogy olyan maga-kultúrájú kisebbségeknek^ mint aminők a ma gyár és a német, megnehezítsék anyanyelvűk megtanulását. Az lesz a törekvésem, hogy ezen a téren mindent elérjünk, amit csak el lehet érni. Ez éppenugy a mi érdekünk is, mint a kisebbségeké. Egyáltalán azt hiszem, hogy az a teória, mintha a kisebbségek léte valami szerencsétlenséget jelentene egy államra nézve, nem helytálló, különösen akkor nem, ha a kisebbségek, mint nálunk is, kulturális szociális és gazdasági tekintetben olyan erősek. Államellenes tendenciák feltételezését németjeinknél egészen alaptalannak tartom. Nemzeti államuk anvnvira messze van, hogy csak erős fantáziával lehet területi aspirációkkal meggyanúsítani őket. A magyarokat is meg szokták ilyesmivel vádolni. Én azonban nem hiszem, hogy államunk magyar polgárai ezt a vádat megérdemelnék, és azt gondolom, hogy jobb az ördögöt nem festeni a falra, mert végül megjelenik. Közoktatásügyi politikám feladata, hogy minden polgárban felkeltse a kultúra és az állameszme iránti szeretetet. Minthogy a nemzeti kisebbségek is állítanak katonákat és fizetik az adókat, megkövetelhetik, hogy az állam az ö kulturális szükségleteikkel is törődjék — a nemzetközi szerződéseket nem is tekintve. Arról szó sem lehet, hogy a nemzeti kisebbségek kulturális és oktatásügyi intézményeit elnyomjuk és üldözzük. Ellenkezőleg, arra kell törekednünk, hogy a kisebbségek kulturális törek véseikben minden módon támoga tást kapjanak. Ami a színházakat illeti, az a célom, hogy azok ne legyenek a nacionalizmus fellegvárai, hanem legyen nemzeti és szociális tekintetben kielégítő hatásuk. Nem Szabad megtörténni, hogy a magyar mükedvelötársulatok működése elé nehézségeket gördítsenek. A műkedvelő társaságok a nemzeti kultúra terjesztői és csak jót nyújtanak a népnek. Nem célunk a kisebbségek denacionalizálása. A természetes asszimiláció, az más. Különösen nem akarjuk a denacionalizálást az iskolában. Erre nincs is szükségünk. Államunkban töibb mint tiz millió szláv él, mi vagyunk a legerősebb nemzeti állam Középeurópában. Földrajzi helyzetünk is olyan erős, hogy ok sincs kisebbségeink denacionaüzálására. Visszatérve a műkedvelő előadások ügyére, legfeljebb a társaságok műsorának cenzurálásáról lehet szó, a müked velőtársaságok működését azonban nemcsak engedélyezni, hanem támogatni is kell. A Pribicsevics-féle névvegvelemzés kérdése igen kényes kérdés. Ennek a reakciója nemcsak az iskolákban, hanem az ag.rárreform terén s érezhető. Nemcsak nálunk, hanem másutt is próbálkoztak azzal, hogy a nemzetséget a családi név alapján állapítsák meg. Ez azonban tarthatatlan. Mindenkinek kétségbevonhatatlan joga, hogy nemzetiségét sajátmaga állapítsa meg. La nation c’est la conscience. A nemzetiség lelkiismeret dolga. Az állampolgárság jogi kérdés, a nemzetiség azonban ethikai és morális kérdés. A magam részéről javasolni fogom, hogy a népszámlálási kérdőívekre vegyék fel ezt a kérdést is: »Milyen nemzetiségűnek vallja magát?« Pribicsevicsnek idevágó rendeletét elő fogom kerestetni és ha azt látom, hogy az a törvénybe ütközik, meg fogom változtatni — fejezte be nyilatkozatát Radics. Bertalan József A marokkói halálmezőkön M. J. szubcticai származású fiatalember két hónappal ezelőtt belépett a marokkói francia légióba, ahonnan — mint Írja — nincs szabadulás. A marokkói borzalmakról cikksorozatot küld a Bácsmsgyei Naplónak. A sorozat első cikke alább következik. I. Utón az afrikai partok felé Két hónap óta dacolok a halállal, szeptember 27-ikén léptem be a franciái légióba és október 6-án már az afrikai partvidéken kapkodtam a fejein a golyók elől. Csak az első napokban volt szokatlan számomra ez a véres színjáték, most már felőlem ropoghat a fegyver, mindennel leszámolva, nyugodtan irom levelemet... 1925 szeptember 20-ikán mondottam búcsút Szuboticának. Csak. anyámtól búcsúztam el, apámmal talán most fogok találkozni, ha van élet a túlvilágon. Tervem az volt, hogy Romániába megyek szerencsét próbálni. Elutazásomat követő hetedik napon Dán Márk barátommal, akivel Aradon kötöttem barátságot, Bukarest utcáin kóboroltam. Négyszázötven lej volt a zsebünkben, kevés pénz ahoz, hogy valamit kezdjünk. Tervünk sem volt Céltalanul róttuk az uccákat, bámultuk a templomokba igyekvő vasárnapi tömeget. Befordultunk a Strada-Lahovaryn a villa negyedbe. Azon vitatkoztunk, hogy melyik villát választanok, ha nekünk adnák. Akkor még ilyen gondjaim voltak... — Nézd csak mi ez? — kiáltott fel barátom Dán Márk. Az egyik villa rácsos kapuján egy tábla lógott és ennek a szövege vonta magára barátom figyelmét. Afaché Militalre de Francais Felvétet az idegen légióba A következő pillanatban már a kilincsen volt a kezem. — Nézzük meg — mondottam és azzal beléptünk. Felmentünk a lépcsőkön egy félemeleti ajtóig, névjegy volt rászegezve. — Sekretaire — olvastuk és azzal bekopogtunk. Alacsony termetű vörös bajuszu férfi fogadott bennünket. Feltűnően előzékeny volt. Alaposan végigmustrált mindkettőnket, majd az ajtóhoz lépett és ráfordította a kulcsot. — Tetszik tudni nálunk már ez a szokás — mondotta magyarázólag és széthúzta száját. Ami ezután történt, gyorsan lepergett. Tárgyrlni kezdtünk. Még a legelején tartottunk, még meg sem mondottuk, hogy tulajdonképpen mit is akarunk, már elénk tolt egy ivet. — írják alá — mondotta nyájasan — csak egész bátran. —- Mii ez? — kérdeztem riadtan. — Semmi az egész — felelte gyorsan — csupán formalitás, hogy omit önöknek ígérünk, rzt be is kelljen tartanunk... Olyan szerződés féle... Önök belépnek az idegen légióba — hadarta tovább — öt évre, mindenkit annyi időre vesszük fel, Bukaresttől Konstantinápclyig hajójegy és száz lei, no persze a légióban katonai szolgálat, de ezzel szemben kitűnő ellátás. Fizetés is van kérem... — és hunyorított a szemeivel —- Algírban huszonöt centimes, kissé bejjcbb... no hegyis mondjam, Marokkóban hetvenöt sőt másfél év után több mint két frank, ötszáz frank külön, ennek a felét most fizetem természetesen, na és aztán, öt év múlva, a nyugodt penzió, a tisztirang, a harmincezer frankos végkielégítés, mit gondolkoznak? írják alá! Nagyszerűen beszélt a ravasz, csak Marokkóban tudtuk meg, hogy némely tekintetben mily sokat Ígért No de ha frankban többet is mondott, mint amennyit kapunk, Időben mindenesetre keveset, mert itt tudni sem akarnak öt évről. Itt a megváltás csak a halál lehet, vagy a szökés. Bukarestben egész nyíltan folyik ez a lélekvásár, és ha a hatóságok ügyelnek is arra, hogy román állampolgár át ne lépje a konzulátus küszöbét, az idegen állampolgárokon kívül sok román alattvalót is felcsempésznek az afrikai halálhajóra. Állandóan detektívek figyelik a villát, a ravasz titkár mégis kijátsza éberségüket Három nappal később sorozásra vittek bennünket, ötvennyolcán voltunk, köztünk, harminchárom román. A villa földszinti helyiségében volt a sorozás, de ha valaki azt hiszi, hogy ez is oly formaság mint — a titkár szavaival élve — az a szerződésféle, az akposan téved. Nagyon megválogatják a jeleiteket. Ötvennyolc közül tizen váltunk be, a tebbit kíméletlenül elutasították. Voltak, akik emiatt sírtak, könyörögtek. Néhányan pénzt ígértek azoknak, akik megfeleltek, az esetre, ha kicserélik okmányaikéit és igy teszik lehetővé számukra az afrikai kirándulást. Az alatt, amig a sorozás lezajlott, a villa előtt tebb detektív ácsorgott Látszott rajtuk, hogy bosszankodtak. Bármennyire is ellenőrzik a francia konzulátust, még sem tudják megakadályozni az embercsempészetet. A sorozás után, a titkár tudva, hegy kívül detektívek pertyáznak, egy pincébe vezetett le valamennyiünket és onnan, kis földalatti folyosón (látszott raj'ta, hogy nem rég épült) — a villa-kert alatt — egy hátsó kijárathoz értünk, amely elhagyatott mellékutcára nyilik. Szerettem volna látni a dőre detektívek arcát, itt tudtuk meg, hogy némely tekintetben amint elcsodálkoztak azon, hogy ötvennyolc ember ment be a konzulásra és egyet sem láttak, rki kijött volna onnan. A sorozás után tizünket egyenesen az állomásra vittek és a legelső vonattal Konstanzába irányítottak bennünket. Az nap éjjel érkeztünk meg a forgalmas kikötővárosba. Reggel jelentkeztünk a francia konzulátuson, amelynek intézkedésére még a délelőtt ■ folyamán íelszállitottak bennünket a háromezer tonnás »Madonna« fedélzetére. Október elsején délután hat órakor elindultunk, félóra múlva eltűnt szemünk elől a parti lámpák fénye: teljes gőzzel folytattuk utunkat a Bcszporus felé. Ezen az éjszrkán egyikünk sem aludt. Dán Márk barátommal rákönyököltünk a hajókorlátra és belebámultunk az éjszakába.. Találgattuk, hogy vájjon mit tartogat számunkra a jövő. •"'«I*. *%• ‘V: A legszebb női bundák és sifirne do1 oV leyo’e'óHfenn belők Návay István ésKopi’ovits Balázsnál Suboiica, Somborski rut 2 Mikédó kabátok bélelése 350 dinártól feljebb 8688
