Bácsmegyei Napló, 1925. november (26. évfolyam, 292-321. szám)
1925-11-15 / 306. szám
1925 november 15. BÄCSIWESYE! NAPLÓ 13. oldal A Matica Szrpszka Pesten alakult A szerb kultúra vára 1826-ban Pesten alakult meg A Noviszádon székelő Mciüca Szrpszka néhány hónap múlva készül centennáriumának megünneplésére. Az ünnepség a világ összes szláv kulturtényezőinek részvétele folytán messze kiemelkedik a jubileumok szokásos keretéből. A nemzeti önérzet és a fajszeretet teremtette meg 1826-han a Szerb Maticát. A magyar állami törvények is elismerték a Magyarországon élt szerbség azon természetes jogát, hogy anyanyelvűket használhatták. A szerb kultúra fejlesztésének vágya lobogott a Matica pesti bölcsőjénél: Hadzsics János — írói nevén Szveties Milos — kezdeményezésére alakult Szerb Matica nevii tudományos szerb társulat, amelynek alapszabálytervezete a már száz év előtt létezett Szrpszki Letopisz-ban jelent meg, amely folyóiratot Magarasevics szerkesztett. 1838-ban Tököly Száva került a Matica elnöki székébe, aki uj irányt szabott a Maticának, mely eleinte kizárólag a szerb irodalom fejlesztését tűzte maga elé feladatul. Tököly Száva kiszélesítette a Matica feladatkörét és kiterjesztette a szerbség művelődésének kimélyitésére, és ez ma is, száz év múltán a Matica programmja dióhéjban. Erős közművelődési központ lett. Tököly négy évvel utóbb meghalt és az általa alapított Tökölyánumot általános örökösévé tette és annak igazgatását a Maticára bízta. Közbejött 1848, a magyarság és a szerbség közt ellentétek ékelődtek be és 1851. augusztus 18-án a Matica székhelyét áthelyezték a szerb Athénba, a szerb intelligencia központjába. Atanackovics Plato, újvidéki görögkeleti szerb püspök, a Matica legutolsó pesti elnöke 1853. augusztusában a kormány kívánságára közgyűlést hivott össze, amely hozzájárult a Matica áthelyezéséhez. A tényleges átköltözés. — melyet 1862. évi február 2-iki kormányrendelet értelmében újabb közgyűlésnek másodszor is el kellett határozni. — 1864. évi április 30-án megtartott naggyülés keretében ténylegesen is megtörtént. Noviszádon uj szellem kezdődött a Maticánál, amelynek akkor már Hadzsics Antal, a kiváló szerb iró volt a titkára. Az 1864-iki naggyülés már további 82 taggal szaporította a taglétszámot. A Letopiszból évkönyv lett és a Matica tudományos folyóiratot indított Matica ciimen, amely havonta háromszor jelent meg. Az 1877 október 27-én kelt királyi rendelet a Tökölyánumot kivette a Matica igazgatása alól és azt a budapesti görög-keleti hitközségre bízta, ami ellen a Matica Tököly Száva végrendeletére való hivatkozással ismételten, de eredménytelenül szólalt fel, mert a kormány elhatározását fenntartotta és azt azzal indokolta meg, hogy a Matica székhelye elkerült Budapestről és a »távollevő nem igazgathatja az alapító akarata szerint.« A be nem vallott ok a valóságban az volt, hogy a Maticában lábrakapott irány a kormányt bizalmatlansággal töltötte el. Ez volt az úgynevezett megtorlás. A Matica működése 1864-től kezdve egyre fokozódott, irodalmi pályázatokat irt ki: 5—100 arany volt egy-egy irodalmi munka jutalma. 300 forintos pályadijat tűzött ki egy alkotmány tanra. 200 forintot vígjátékra. ugyanannyit a szláv népek etnográfiájára, 300 forintot a szerbhorvát irodalomtörténetre. 1870-ben megszűnt a Matica folyókat és a Letopisz azontúl évnegyedenként jelent meg előkelő irodalmi tartalommal. Trandafil Mária egész vagyonát, Kar agyar gyevics Sándor herceg pedig 75.000 forintot hagyott a Maticának a sok-sok egyéb alapítón kívül. 1886-ban a Matica 2000 forintot, 1888-ban 1500 forintot és 450 darab aranyat, 1892-ben már ennél is többet tűzött kf pályadijakul. Több száz »Knjige za narod« (Könyvek a nép számára) jelent meg kiadásában. 1891-ben már 1500 tagja volt és 1890-ben közel egy millió forint értékű alapítványok felett rendelkezett, saját székhazat épített, megbecsülhetetlen értékű könyvtárat rendezett be. A háború megbénította a Matica működését, de a háborít befejeztével, az uj jugoszláv államban a Matica hamarosan felismerte megnagyobbított hivatáskörét és a jövő év pravoszláv pünkösdjén centennáriunuit ünneplő Matica már mint az egész szerbség hatalmas irodalmi és tudományos központja, mintegy Tudományos Akadémiája fog a világ összes szláv kulturtényezöi előtt hivatottságáról hitvallást tenni. A meiningeniek (1875-1925) IRTA: BAEDEKER A meiningeniek »invázió«-ja előtt egy-két évvel a kis Meiningennek csak annyi jelentősége volt. mint a többi német országocska apró székvárosainak. ötven év előtt. 1875-ben, fontos Kunststadt lett, s e karrierjét a hercegének meg a színészeinek köszönhette. Weimárt a 18-ik század végén naggyá tette Goethe, Meiningent félszázad előtt érdekessé és jelentőssé emelte az a reformmozgalom, amely az udvari színházból indult körútra, hogy meghódítsa a németül beszélő Európát. Ez a forradalom győzött, — talán azért, mert egy uralkodó udvarában termett. S valószínű, hogy más forradalmak is jobban sikerülnének, ha uralkodók s az udvaraik kezdeményeznék őket. Jeles színészei voltak ugyan e színháznak mindég, de mivelhogy Meiningenben csak egyetlen lapocska jelent meg (a hivatalos közlöny) s az vajmi keveset foglalkozott színházi kritikával, a világ mitse tudott felőlük, s ha valaki 1874-ben meiningenieket emlegetett, mindenki a sachsen-meiningeni herceg alattvalóira gondolt, — egy évvel később ez elnevezés alatt már a herceg színészeit értette a közönség. Egy szép napon ugyanis azt a hirt hozták a berlini újságok, hogy a meiningeni udvari színház tagjai néhány klaszsziikus darabban (nekik is kis repertoárjuk volt. akár a Hudozsesztvenieknek, de épp olyan nagyok voltak benne) vendégszerepelni fognak a Friedrich-Wilhelmstädtisches Theater színpadán. (A későbbi Deutsches Theater, amely a német birodalom fővárosának művészeti életében oly fontos szerepet játszott.) Bár Frenzel, a kitűnő mükritikus, a Berliner Dramaturgié szerzője, nem egyszer figyelmeztette a szakköröket ama nagyszerű inszcenáló képességre, amellyel a. társulat a lámpák elé lép, a berliniek mégse tekintettek valami különös várakozással a közelgő esemény elé. nem előlegeztek bizalmat őfensége művészcsapatának, sőt tulmerész vállalkozásnak tartották, hogy e »vidéki« társulat a hatalmas udvari színházban »próbál szerencsét«, s mintegy művészi párviadalra hívja ki Berlin jeles színészeit. Rövid idő múlva másként beszéltek a berlini színházi emberek, az újságok, a kritikusok és a közönség-Mert a meiningeniek jöttek, játsztak és győztek. Julius Caesar-ban mutatkoztak be először, s ettől a naptól fogva uj korszak kezdődött a színjátszás iskolájában és a szinzszek történetében. Egészen shakespeare-ileg játszták a római tragédiát és mégis teljesen modernül. Nem metéltek le e kittinő dráma remek veretű verseiből egyetlen fontos sort se: az egészet megjátszották, régi szellemben, uj eszközökkel. A Kolumbusz gyakran idézett tojása volt ez. E naptól kezdve mindenki természetesnek találta, hogy igy kell szinrehozni a klasszikus müveket; hogy a csoportos jeleneteknél mozogni, hadonászni, közbekiáltani és grimaszirozni kell engedni a népet, s nem statiszták vagy khórus-módiára állítani sorba. Berlinben az uj stilus mint reveié ció hatott a színművészet igaz barátaira. főleg azokra, akik nem féltek az uj-tó! és nem voltak szerelmesek a régi sablonokba. Mingyárt az első előadás után teljes volt a meiningeniek diadala. Csak Paul Lindau, ez az eredeti és mindig különvéleményü' szellem kétségeskedett, féltve az egyes kimagasló művészek érvényesülését az élénk piaci és tábori jelenetek szokatlan hatásától. Érdekes, hogy ez a szenvedelmes Theatermann később a meiningenizmus (vagy amint Hevesi Lajos elmésen mondotta: meiningenitíis) egyik lelkes szóvivője, az esztéta-herceg bizalmasa, művészeti geheimer Rat-ja. sőt egy időre a meiningeni udvari színház igazgatója is lett. De az ő különvéleményétől eltekintve (amely, mint láttuk. nem tartott soká) a sajtó egészen behódolt az uj játékstílusnak. A berliniek hamarosan észrevették, hogy oly művészekkel van dolguk, akik — bár egyenkint kevésbbé mesterek, mint az ő vezető színházuk primipilusai — nagy értékeket hoztak Thüringiából magukkal: csodálatos összhangot, az egyes szereplők fölolvadását az egészben, páratlan fegyelmezettséget, nemes Ízlést és előkelő stílust. Az volt az általános vélemény, hogy a herceg (akit eleinte az élclapokban kifigurázni próbáltak) nem valami előkelő dilettáns vagy hiú litterary gentleman, hanem tehetséges művésztermészet, s lelkes és céltudatos újító. Már a bemutató előadás hatása alatt észrevette a közvélemény, hogy ezeket az embereket komolyan kell venni, s hogy a programmjukról nemcsak addig lesz szó, amíg vendégszerepeinek. hanem azután is és mindig, ha színházi reformkérdéseket fejtegetnek. A kezdetben gáncsoskodók és nehezen fölmelegedők is hamarosan beösmerték, hogy a színpadról ilyen tökéletes illúzióban még nem ringatta őket senki: bevallották. hogy soha még annyira nem voltak színházban és sohase érezték magukat annyira az életben. mint ezen az estén. Ez az elragadtatás napról-napra növekedett, s a további előadások még hathatósabban bizonyították, mily minuciózus szabatossággal tudják a vendégek három irodalom remekeit magyarázni. Ebben a tekintetben a meiningeni udv. színház — be kellett vallani — kétségtelenül az első a világ összes színpadai között. Vendégszereplésük alkalmával e színészek nemcsak frakkal, hanem összes jelmezeikkel utaztak rendeltetésük helyére és magukkal vitték a repertoárjukhoz szükséges díszleteket is. Ez a színház nemcsak előadó művészeket, de teljes drámai készletet szolgáltatott a vendégjátékhoz. S ez a drámai apparátus oly tökéletes, oly históriai hűségű és igazságu. aminőveí a közönség még nem találkozott a színjátszás történetében, s amely egyedüli tulajdona, kizárólagos módszere és egyelőre privilégiuma volt a meiningenieknek. Persze nemcsak jeles színésznek, de elsőrendű erőművésznek is kellett lenni annak a színésznek, aki félmétermázsa súlyú páncélban és fegyverzettel játszik végig öt felvonást! A jelmezek és fegyverek ugyanis, valamint a többi színpadi rekvizitumok is ennél a színháznál mind tizenhárompróbásak voltak, s a vas meg az acél, amely a színpadon szerepelt, ottan nem pappendeklikböl és papirosbádogból készült, hanem — vasból és acélból. A világ legdrágább színpadi felszerelése volt ez. amelyért a herceg semmi pénzt se sajnált. A királyi palástok itt valóban királyiak voltak, s az asztalokon valódi ezüsttálak. arany- vagy legalább aranyozott billikomok csillogtak. Se etnográfus, se történész, se ötvösművész nem talált itt kritizálni valót. Ennek a külső drámai apparátusnak a harmonikus egybeolvadása ama csodálatos ensemble-lal. amely a herceg és intendánsa gondos betanításának a ragyogó eredménye, e kettő együtt teljesen meghódította a berlinieket (és nemsokára a budapestieket). A hideg porosz úgy felpezsdült e lelkesítő játékon, mint egy vérmes és könnyen hevülő francia. Nem tudta, mit bámuljon jobban. a külső tökéletessé&et-e vagy a belső bevégzettséget? A játék természetességét-e vagy annak raffinált művésziességét? Kéthavi vendégszereplésük alatt nem kevesebbszer, mint ötvenhatszőr léptek föl a meiningeniek Berlinben, s ez idő alatt minden irodalmi társalgás és esztétikai csevegés központjává lettek. A publikum természetesen kiváncsi volt arra, vájjon az általános dramatikai homoksivatagon hogyan alakulhatott egy oly oázis, mint e szinésztrupp, amelyről tavaly még csak egy kis német törpehercegségben tudtak. Hivatott és hívatlan tollak próbáltak rájönni a művészeti rejtély nyitjára, s a meiningeni színészekről e két hónap alatt többet írtak össze, mint az egész kis államról, amióta az a históriában a maga fölötte szerény szerepét játszta. * Nyílt titok volt, hogy annak a nagy sznészeti műnek, amelyet meiningeniek név alatt ismert meg Középeurópa, a szerzője maga György herceg ur. a thüringiai szász országocska uralkodója. Nem tartom érdektelennek, e bizonyára nem nagy uralkodó, dei'gen értékes és rokonszenves művészietek irányának az emlékét ötvenéves jubileuma alkalmából fölidézni, annál is inkább, mert a meiningeniek minden színházi dolgokkal foglalatoskodó ember ismeri!, de a direktorukról, a szépmüvészetek. e hercegéről a hálátlan utókor már rég megfeledkezett, fin persze, aki e kitűnő férfiúi sohase láttam s tevékenységének a színhelyén (Meiningenben) se voltam, csak hallomás után és közvetett adatok alapján irhatok róla. De amit leközlök, az jó forrásból ered. azt annak idejbéen Teller Leopold barátomtól, a társulat egyik legelőkelőbb tagjától hah ioítam. Teller ur. amint előbbi ciki
