Bácsmegyei Napló, 1925. november (26. évfolyam, 292-321. szám)
1925-11-08 / 299. szám
1925. november 8. BÄCSMEGYEI NAPLÚ 13. otd&L egy aki Utitarisznya Berliner Tageblatt A fülkében négyen vagyunk: sima, egyszerű olasz asszony, Velencébe igyekszik s egy német házaspár. A német hölgy pirosarcu, nagylábu, ruházata nyers meg Ízléstelen. A férfin magas, kemény gallér, kicsi szőke bajusz, nagy szemüveg s kezében a Berliner Tageblatt. Olvas. Most kezdi az első oldalt s nyu godtan, rendszeresen, ráérősen vég zi az olvasást. Az1 asszony üresen, tétován néz széjjel, olykor lehunyja a szemét majd ismét vágyakozva, szórakozást keresve néz férjére s a Tageblattra: legalább egy lapot kapna belőle. A térj azonban figyelmetlen és tapintatlan. A vonat frissen, pirosló kedvben siet a reggelben, mint sportoló, rózsaszinareu angol ifjú. El robogunk Miramare felett: alagutak, sziklák, törpe fák és kopár őrházak. Az olasz asszony a tegnap esti Corriera-t olvassa szórakozottan, lányos ügyetlenséggel. Még át se fogja tekintetével az első oldalt s máris lapoz. a második oldalon egy kis hír rögzíti meg a figyelmét, azután tovább a harmadik oldalra, tovább a negyedikre, a legújabb hírekre, azután megint fordít s ismét az első oldalnál kezdi. Meg szeretném mondani neki. hogy vegyen példát tagebl'attos szomszédjától, hogyan kell alaposan, rendszeresen, kegyetlenül is türelmesen újságot olvasni. Ehelyett azonban banális, közlielyes be szélgetés kezdődik és fejlődik közöttünk: Hova utazik? Honnan jön? Késése van a vonatnak. Itt a menetrend. Szép idő van ma. Veneziában most kevés a vendég és Így tovább. Az iromba kalapu német nő felénk figyel, ugylátszik ő is részt szeret ne venni a társalgásban, de valószínűleg nem tud olaszul. így tehát hallgat, unatkozik s az arcukat nézi. Egyszerre egy öreg. füstös házrom mered ránk, nemsokára pedig újabb romok, tölcsérek a sziklák között, mohos fedezékek, keservvel kikapart árkok. Front. Monfalcone. — Questa é la guerra! A háború! Tiz esztendő s még itt van minden szégyen és minden borzalom keményen, kövesen, elpusztithatatlamil. A kifröccsent vér, a kiloccsant agyvelő foltjai talán még Ott vannak a védettebb sziklalapokon, a gödrökben talán még egy karcsont vagy egy törött lapocka, melyről a férgek már minden húst lerágtak. Dermesztő izgalommal kémleljük a vidéket s csak halkan, borongósan mondjuk a »terribilé«-ket. Az olasz asszony kissé hátradől és véigigsimitja tiszta, kreol homlokát. — A bátyámat vesztettem el a háborúban. Könnyek tódulnak a szemébe. A paradi csomo reá j u, bakkancscipőjü német nő kíváncsian néz felénk. [Talán megérti vagy inkább megérzi. hogy miről lehet szó. Férje a Berliner Tageblatt negyedik oldalánál tart. Egyszerre csak egy hosszabb hídon robog és ropog át vonatunk. Az Isonzó volt- Az Isonzó! Német úti társnőnk megszólalt tétován és kíváncsian: — Was war das? — Ez az Isonzó volt, asszonyom, ahol a legborzalmasabb harcok voltak. Hallott róla? A szőke asszony mohón igenei, majd megrázza a férjét és némi izgalom vibrál a hangjában. — Nézd Fritz, ez a hires Isonzó! Fritz azonban meg se mozdul, szeme hidegen, kéken, mereven nyugszik a vastag szemüveg mögött és arca olv redőtlen. oly megelégedett s oly rózsaszín, mint egy panoptikumbeli viaszbábué. — Ja, ja — mondja minden türelmetlenség, érdeklődés vagy boszszankodás nélkül és anélkül, hogy újságjából kitekintene, nyugodtan belekezd az ötödik oldal alapos és rendszeres olvasásába. Szenteleky Kornél A meiningeniek (1875— 7925) IRTA: BAEDEKER t. A Hudozsesztveniek jugoszláviai és magyarországi vendégszereplése sokaknak juttathatta eszébe a meiningeniek-et, akik annak idejében épp olyan furórét és forradalmat csináltad, mint e geniális orosz színészek, sőt iskolát is, mert attól fogva, hogy — 1875-ben — Georg meiningeni uralkodó herceg szinésztruppja Berlinben, Bécsben és Budapesten bemutatta a reformjait, uj érája kezdődött európaszerte a színpadi rendezésnek és uj stílusa a színjátszásnak. Mivelhogy ez a művészeti irány az idén éppen ötvenesztendös lett s igy jubileumot ülhet, az emlékezés és emlékezt-etés rá talán nem lesz egészen érdektelen. — hiszen apróbb történéseket és jelentéktelenebb újításokat is ünnepelni szcKtak ily kerckszámu évfordulókon. S mert akkoriban véletlenül én voltam az első, aki a meiningeni színészeket a magyar közönséggel (a Fővárosi Lapok és a. Pesti Napló utján) megismertettem, ez a dátum rám nézve se minden érdekesség nélkül való. Akkoriban a váci-uccai Szentkirályiházban olyan családnál laktam, amelynek egy tagja (Leopold Teller) a meiningeni udv. színháznál előkelő szerepkört töltött be, s velem is barátságos viszonyban volt. Neki köszönhettem azokat az adatokat, amelyek akkor meglepő újdonságok voltak, s egy ideig a Nemzeti Színház udvarán, a szerkesztőségekben és a kávéházakban irodalmi csevegéseknek az anyagát alkották. E színészek Budapesten az akkor még le nem égett gyapju-uccai német színházban játszottak, s engem Urváry Lajos, a Pesti Napló szerkesztője abba a ‘kellemes helyzetbe hozott, hogy mind a hét vendégjátékukat megtekinthettem, mert a cikkért, amelyben a Tehertől kapott adatok alapján a társulat tagjait ismertettem, óriási honoráriumot: tizenkét forintot (akkoron hallatlanul magas tisztefetdijat!) fizetett. Ebből a nagy kapitálisból hatszor válthattam meg az előkelő kétforintos ülésemet, s csak a hetedik estén kellett a magam pénzén venni meg a belépőjegyet. Ezt az előadást aztán természetesen állóhelyről néztem végig. De mert nem magamról, hanem a dinben foglalt tárgyról óhajtok Írni. befejezem a bevezetést. * A dolog természetéből következik, hogy uj és meglepő jelenségeket a legkülönbözőbb szempontok és felfogások szerint szoktak magyarázni, s főleg, ha valamelyik művészet terén támad uj irányzat, azt a kritikusok egy része közömbösen s a másik hozsannával fogadja, s akad olyan csoport is, amely a »kellemetlen« újat egyenesen, s néha nagy idegenkedéssel visszautasítja. Minél eredetibb és rendkivülibb az ily jelenség, annál ellentétesebben alakulnak ki róla a vélemények. Tapasztalhatta ezt minden újságolvasó, aki akkoriban figyelemmel kisérte a berlini és bécsi sajtó nyilatkozatait az uj realista színészekről, a meiningeniekröl. A berlini kritikusok (élükön a kitűnő Kari Frenzeí-le!) a színművészet legfőbb csúcspontját látták e gondosan betanított színészek összjátékábain s a színpadi rutin és jóízlés netovábbját a társulat jobb tagjaiban. Ellenben a bécsiek (s köztük különösen a »Pressernek in rebus thealrattbus elsőrendű tekintélynek elismert nagynevű tárcaírója: Ludwig Speidl) e jobb tagokat is csak közepes tehetségeknek tartották s legfeljebb »értelmes« színészeknek ismerték el. A minuciózus kidolgozottságot pedig, amelyet ezek a jelmezek korhüsége és stilszerüsége terén tanúsítanak; a. bámulatos mise-en-scéne-t, amely mint tökéletes gép a rábízott munkafeladatot. úgy pörgeti végig, a darabot a legkisebbke fönnakavs nélkül: s azt a mindvégig kerek együttest, amelyre a hercegi intendáns és rendező fősulyt vet. — mindezt szemfényvesztő ügyeskedésnek mondták. amellyel a »regie« az egyes szereplők éppen nem jelentékeny teljesítményeit iparkodik jóvátenni. E kritikusok szerint olyan fényesek, drágák és korszerűek voltak a kosztümjeik s olyan megtévesztő a zökkenés nélküli összjátékuk, hogy a néző »elfeledte észrevenni azokat a hibákat és hiányokat, amelyeket a színjátszás régi kereteiben az egyes előadó művészek játékában minden bizonnyal fölismert volna. E két egymással ellenkező megítéléssel szemben nem volt nehéz mcgállapitani, hogy hol az igazság. Mint az ilyen disputáknál! nem ritkán, itt is valahol a középen. A berlini egyenes, kissé nyers és idealisztikus mübirálókat könnyen vesztegette meg az a valóban egy történetírót is bámulatra késztető históriai hűség, amelyhez hasonlót a maga színházaiban még nem látott. Csodálatra ragadta a páratlan összjáték, amelyet a jóval szkeptikusabb bécsiek is kénytelenek voltak kifogástalannak elismerni. E fontos színpadi erény kábító hatása alatt aztán szívesen bocsátotta meg a vendégtársulatnak, hogy igazándi nagy művészei talma-i vagy rossi-i értelemben nem voltak. S a berliniek kritikájának az elfogultsága csakugyan onnan eredt, hogy nagyon is keveset törődtek az egyes szereplők talentumának a korlátozottságával. A bécsi újságírók egészen más álláspontot foglaltak el az uj kurzussal szemben. Kissé féltékeny természetük óvatosabbakká tette őket, s hajlandók voltak a meiningenjiek vendégszereplését kesztyüdobásnak tekinteni az ö méltán imádott és egyedül üdvözítő Burgtheater-jükke! szemben, s azt hitték, hogy az versenyrehivása a meggyőződésük szerint versenyen kívül álló egyetlen és fenségesen előkelő müintézetüknek. (Két ily nenyuljhozzá büszkesége van a bécsi embernek: a Stefanskirche és a Burgszinház.) ők hát kissé pártosan viselkedtek, — a konkurenseknek vélt színészek iránt épp oly elfogultak voltak, mint a berliniek, s amennyire ezek tulmagasztalták, ők ugyanoly mértékben leértékelték őket. Elismerték ugyan a reformszinház dramaturgjának és rendezőjének az érdemeit, de egyben kétségbevonták a »túlzó« korhüségnek a jelentőségét s az egyes vendégszereplők rátermettségét. Bármi volt igazi oka a bécsi kritika hűvösségének, bizonyos, hogy az nem volt igazságos és jóleső elégtételül szolgált a meiningeniekne'k, hogy a pesti színházi közönség inkább tette magáévá a berliniek jóakaró — bár túlságosan reklámozó — dicseriádáit, semmint a Speidlék tulszigoru hozzászólásait. Ez utóbbiak főargumentuma egyébaránt nem volt épp alaptalan. Tagadhatatlan, hogy oly hibátlan összjáték mellett, aminőt ez a színház produkált, egyes színészeik, még ha oly jelesek lettek volna is, mint a Burg akkori héroszai (Sonnenthal, Lewinsky, Wolter n<*n brillírozhattak. A tökéletes összjátéknak ily foka lehetetlenné teszi a star-dk csM- lógását s a drámai hősök teljes érvényesülését. Még ma is nyílt kérdés, hogy hiba-e ez? Tegyük föl, hogy az. Ám akkor is oly hiba, amelyet a kritikus otthon konstatál az Íróasztalánál, de a közönség nem vesz észre a színházban. S ha hiba, akkor se olyan természetű, amely igazolhatta volna a Burgszinház tiszteletreméltó hagyományaira féltékeny kritikus ítéletét, amely szerint a meiningeniek nemcsak nem viszik előbbre a művészetet, hanem annak a hanyatlását idézik elő.« Mert bár a nagy virtuozitással rendezett tömegjeienetek háttérbe szorították is az egyes szereplők iránti érdeklődést, azért a magán- és kettős jelenetekben akadálytalanul excellálhatott a tehetséges színész művészete. Julius Caesar-ban a tömegek hullámzása s a katonák csoportosítása feltűnően bilincselte ugyan le a néző figyelmét. de azért az Antonius ékesszólása is elragadhatta a közönséget, ha a szeníélyesitője a meggyilkolt Caesar teteme mellett shakespeare-i hatással tudott beszélni, a dialógusokban pedig Brutus és Cassius klasszikus szóváltása épp oly intenzív tetszést válthatott ki a publikum leikéből, mint azokon a színpadokon, ahol a tömegek operaszerü elrendezésben állnak és ütemesen mozognak. A tanulság s az elvitathatatlan disputaeredmény csak az, hogy kitünőbb erőkkel rendelkező társaság — például a Burgé vagy a budapesti nemzeti színházé, amely akkoriban dicsőségének a zenitjén állott — a meiningeniek összjátékával, jelmeztudományáva! és korhiiségével még nagyobb diadalt tudott volna elérni. Az eset ugyanaz, mint az ismert parabola hőseié: a szegény tudósé s a gazdag tudatlané. Ez utóbbi annak a tudományává', s amaz ennek a pénzével még jobban boldogulhatott volna. De hát az erények s az előnyök épp azért vannak így elosztva, hogy a fák ne nöjjenek az égbe, s hogy bármi szépet produkáljon akár a gazdasági élet, akár a művészet, mindig maradjon valami kívánnivaló, ami a munkában résztvevő ambíciókat sarkalja... Az uj irány lendületes föllépése és hamaros térhódítása mindenesetre nagy diadal volt. amelyet nem semmisített meg a kifogás, hogy akik inaugurálták, nem voltak mindenben tökéletesek. S mert ez egészségesen realisztikus és becsületesen históriai rendszernek a kezdeményezői éppen a meiningeniek voltak, az uj korszak megindítása az ő érdemük marad s az impulzust a maga szintén korszakos újításaira Reinhardt is ötötök kapta. A meiningeniek nélkül ez a kitűnő színházi ember el se volna képzelhető. A művészetek fejlődésében nincs megállás. Akik e színpadi forradalom újításait szerették, egy szóval se állították. hogy a színészet a György herceg által kezdett módszerrel most már fejlődésének a legmagasabb tökélyfokára jutott. Hogy még sok stáció van hátra, bebizonyult a későbbi évtizedekben, amikor Meiningenen túl fejlesztették a meiningeniek programmpontjait. Hiszen a Meiningen-előtti színház a Shakespeare színpadja mellett már oly haladást jelentett, amilyent az Erzsébet-korszakban nem is álmodtak az akkori színházi emberek, —■ a meiningeni színjátszás is nagy emelkedés az 1875 előtti stílusokkal szemben, s természetes. ' hogy az csak bizonyos korlátolt időre stabilizálhatta a szinpad reformját. De azt a reformot, amely a színpadot egyszerre elevenebbé, színesebbé, történetibbé és a múltakat csodálatosan megszólaltató módon korhűvé tette, a színművészet kétségtelenül nagy gazdagodásának tartotta mindenki. Két érdemet azok se vitathatnak el az uj szinpad-tó 1, akik jobban dicsérték a meiningeniek szabóját és diszletvnestereit, mint a rendezőiét s a színészeit.
