Bácsmegyei Napló, 1925. október (26. évfolyam, 263-291. szám)

1925-10-18 / 278. szám

1953» október 18.

BACSMEGYEI NAPLÓ

15. oldat

Jugovicsok anyjának meghasad a szive

(A rigöm&zei népdalcik'usból)

Héj, jóisten, nagy csudák tévője!

Mikor a had,Rigómezőre szállt,

A seregben a kilenc Jugovics,

S tizedik az apjuk, ősz Jug Bogdán; j imádkozik Jugovicsok anyja.

Hogy az isten sólyomszemet adna £s teliér hattyú szárnyait néki,

Hogy repülne sik Rigómezőre.

Meglátná ott Intene Jugovicsát Es tizedikül az ősz Jug Bogdánt

Amit kért, azt nem hiába kérte:

Adott isten sólyomszemet néki £s könnyű fehér hattyuszárnyakat, Anya repül sik Rigómezőre, fialva leli kilenc Jugovicsát Es tizedikül az ősz Jug Bogdánt, fölöttük áll kilenc harci kópia.

A kópiákon kilenc sólyommadár,

Ropják körül kilenc jó paripa.

£s mellettük kilenc bősz oroszlán, fölnyerit a kilenc jó paripa.

Elbődül a kilenc bősz oroszlán,

S fölvijjan a kilenc sólyommadár;

De az anya kemény szívvel állja.

Szive könnyét ő ki nem bocsájtja,

<Hanem fogja kilenc jó paripát,

£s fogja a kilenc bősz oroszlánt £s fogja a kilenc sólyommadárt S visszatér fehér palotájába.

Messziről látja már kilenc menye, Közelébbrc elébe sétálnak:

Abajgat a lúlenc özvegy asszony,

Ri, sivit a kilenc kicsi árva.

Kyihog, nyerít a kilenc jó paripa, Bömböl, bőg a kilenc bősz oroszlán,

'Vijjog, riog kilenc sólvommadár;

Ve az anya kemény szívvel állja.

Szive könnyét ö ki nem bocsájtja.

Mikör éjfélre járt az éjszaka.

Fölnyerit Dómján almáspellova:

Kérdi az anya Damján hitvesét:

»Menyemasszony, Damjánom hitese, Minek nyerít a Damján almássá?

Talán fehér búzára éhezik.

Vagy a Zvecsdn vizére szomjazik?« Felel néki a Damján hitvese: »Napamasszony, Damjánomnak anyja, Kém éhezik az fehér búzára.

Se szomjazik a Zvecsdn vizére,

Hanem Damján régen úgy szoktatta, Éjfélig apró zabot zaboljon.

£jfél után országutat járton:

Most aztán a gazdáját sajnálja, Merthogy haza nem hozta a hátán!« Az anya még kemény szívvel állja. Szive könnyét ö ki nem bocsájtja.

Mikor reggel felvirradt a reggel,

Hej, de repül két fekete holló.

A hollóknak szárnya tövig véres,

A csőrükön fehér habzás vert ki;

Kezet cipelnek, vitéznek kezét,

A kézen arany karikagyűrű,

S lehullajtjdk az anya ölébe.

Kézbefogja a kezet az anya.

Forgatja csak, nézegeti egyre.

Aztán hívja a Damján hitvesét:

»Menyemasszony, Damjánom hitvese,

Ki keze ez, megismernéd-e te?«

Felel néki a Damján hitvese:

s,Napamasszony, Damjánomnak anyja.

Ez a kéz a mi Damjánank keze.

Mert a gyűrűt ismerem én. anyám,

Ez a gyűrű volt az esküvőnkön.*

Fogja az anya a Damján kezét,

Forgatja csak, nézegeti egyre.

Aztán halkan így beszél a 'kézhez:

»Hej, kezecském, friss almagyiimölcském, Hol termettéi, s hol szakajtóitok le?

Biz" az én ölemen termettéi te.

S leszakujtottak sik Rigómezön!«

De az anya tovább ki nem állja, Meghasad a szive a bánattól Kilenc fia, Jugovicsok után S a tizedik, ősz Jug Bogdán után.

Fordította: Mikes Flóris

Fürdés

Irta: Kosztolányi Dezső

Fehéren sütött a nap. i

Mint mikor éjjel fényképeznek és magnéziumot gyújtanak, úgy izzóit a balatoni fürdőhely a verőfényben. A meszelt kunyhók, a kukoricagórék és a homok keretében minden fehérnek látszott. Meg az ég is s az akácfák poros lombja, akár az irópapir..

Félhárom felé járt.

Suhajda, ki korán ebédelt, lejött a veranda lépcsőjéről, a villa udvarában lévő parasztkerfcbe.

Hová? — kérdezte Suhajdáné, ki a törökszekfük között horgolt

— Fürödni — ásította Suhajda, kezében egy meggyszin fürdőnadí ággal. Meleg van.

— Ugyan vidd el őt is — kérlelte az asszony.

— Nem.

— Miért?

— Mert rossz. Haszontalan. Nem tanul.

— Dehogynem — tiltakozott felesege, vállat vonva. Egész délelőtt tanult.

A konyha előtt a lócán fölneszeit egy tizenegy éves fiú, ki térdén összecsukott könyvet tartott, a latin nyelvtant.

Vékony gyermek volt, feje rövidre nyírva, nullás géppel, * piros íornaing rajta, vászonnadrág, lábán bőrsaru. Pislogott apja és anyja felé.

Hát — szólt hozzá Suhajda, nyersen, fölvetve szigorú fejét — mi az: dicsérni fognak engem?

Laudetur — rebegte a gyermek, ijedten, gondolkozás nélkül és fölkelt, mint az iskolában.

— Laudetur — bólongott csufondárosan Suhajda — laudetur szóval a pótvizsgán is meg fogsz bukni.

— Tudja — mentegette az anyja !— tudja, de összezavarodik. Fél tőled.

( — Én kiveszem őt az iskolából —

biztatgatta magát Suhajda — bizonyuristen kiveszem. Lakatosinasnak adom, bognárnak — maga sem tudta, hogy indulatában mért ep ezt az iparágat választotta, melyre sohasem gondolt.

— Gyere ide, Jancsikám, — szólt az anyja. Ugy-c tanulsz majd, JancsiKam.

Sírba visz ez a íaknyos — vágolt közbe Suhajda, kinek a méreg fűszer volt, mint a paprika — sírba visz — ismételte, élvezve a haragot, mely jótékonyan elűzte délutáni unalmát.

— Tanulok — hebegte a fiú, hangtalanul.

Az anyjára pillantott védelmet keresve megalázott semmiségében, az apját szinte nem is látta, csak erezte, mindenütt, minkor, gyűlöletesen.

— Ne tanulj - legyintett Suhajda. Sohase tanulj. Fölösleges.

De tanul — szólt az anya, ki a gyermek fejét hóna alá ölelve simogatta —te pedig megbocsátasz neki. Jancsika — mondta váratlanul, minden átmenet nélkül — hozd szépén a nadrágod, apa majd elvisz fürödni.

Jancsi, ki nem értette, hogy mi történt, hogy mit jelent anyjának e Közbelépése, mellyel a régóta húzódó pörpatvart önkényesen, csodálatos gyorsasággal elintézte, fölrohant u vcr&ndáni* onnan egy sötét tét kisszobába s keresgélte a fiókokban a meggyszin fürdőnadrágot mely egészen olyan volt, mint az apjáé, csak kisebb. Suhajdáné varrta mindakettőt.

Az apa tétov.ázni látszott Anél~tt, hogy bármit mondana feleségének, megállapított egy köszmétebokor mellett, mintha késkedö fiát várná, majd nyilván mást gondolt, kiment a léckapun, a tó felé igyekezett, valamivel lassabban, mint egyébként.

Sokáig kutatkodott a fiú. Jancsi, ki a második gimnázium évzáró vizsgáján megbukott a latinból, ezen a nyáron pótvizsgára készült, de minthogy leckéit a vakációban is könnyen vette, apja büntetésből eltiltotta őt a fürdéstől, egy hétre/ Még két íürdéstelen napja lett volna. Most meg kellett ragadnia az alkalmat. Lázasan hányta széjjel a ruhákat. Végre meglelte a fürdőnadrágot. Be sem csomagolta, lobogtatva hozta ki az udvarba, hol anyja várta, fölágoskodott hozzá, hogy sebtében csókt leheljen az édes, imádandó arcra s apja után iramodott. Anyja még utána ki- j áltott, hogy később majd ő is lejön a partra.

Suhajda már vagy húsz lépéssel haladhatott előtte a gyalog-ösvényen. Jancsi börsaruja, amint futott, tapsikolta a port. Hamar utolérte öt, az ördögcérna-sövénynél. De pár lépéssel előbb lassított, aztán óvatosan, melléje lopta magát, mint a kutya, még mindig nem lévén bizonyos, hogy nem kergeti-e vissza. Az apa egy szót sem szólt. Arca, melyet a gyermek olykor oldalvást, gyors pillantással kémlelt, zárt volt és merev. Fejét fölemelte, a semmibe nézett.! úgy rémlett, észre sem veszi öt, nem | törődik vele. Jancsi, kit a ziménti örömhír fölvillanyozott, most elszontyolodoltt, busán lépegetett, szomjúságot érzett, inni akart, szükségére menni, szeretett volna visszafordulni, de félt attól hogy apja megint rárivall s igy a helyzetet, melyet csatlakozásával teremtett, a raszszabbtól való félelmében, vállalnia kellett. Várta, hogy mi történik vele.

Az ut a villától a tóig mindöszsze négy perc. Siralmas fürdőhely volt ez, vilany és minden kényelem nélkül, a köves zalai parton, erősen harmadrendű, hol szegény hivatalnokok nyaralnak. Künn az udvarokban, eperfák alatt férfiak, nők egyingben, mezítláb görögdinnyét, főtt kukoricát rágcsáltak. Suhajda az ismerőseinek régi, nyájas hangján köszönt, amiből a gyermek azt következtette a harag e boldog fegyverszüneteiben, hogy nem is anynyira haragszik rá. Később azonban az apa homloka ismét kegyetlenné vált. Némán bandukoltak. Tücskök cirpeltek a nap fényében. Már feléjük lengett a viz édesen-rohadt szaga is, már feltűnt a korhatag fürdőépület is, de apja nem beszélt. Istenesné, a fürdős asszony, ki kontyát piros-pipisz kendővel kötötte át, kinyitotta kabinjaikat, beengedte őket, az elsőbe az apát, a másodikba, melybe Suhajdáné szokott öltözködni, a fiút.

Kívüle nem is tartózkodott más a parton, csak egy legény, ki ott valami döglött lélekvesztőt tatarozott, rozsdás szögeket egyengetve a földön.

Jancsi előbb vetkőzött le. Kijött kabinjából, de nem tudott mit csinálni, az áthütött viabe menni nem mert, zavarában a lába-fejét nézegette. Amíg az apa elkészült, ezt szemlélte, nagy figyelemmel, mintha először látná. Suhajda meggyszin fürdőnadrágjában lépett ki, kissé potrohossan, de izmosán, föltárva fekete-szőrös mellét, melyet a gyermek mindig megbámult. Jancsi rátekintett ,hogy szeméből olvasson, de nem látott semmit, az aranykeretes csiptetöüvege villogott Szégyenkezve nézte, bogy megy apja a tóba. Csak akkor somfordáit utána, mikor Suhajda hátraszólt:

— Jöhetsz. ' \ •

Követte őt, egy lépés távolságból.

Nem mártotta meg magát, nem úszkált a bóka-tempóival, mint szokta, csak botorkált a nyomában, valami bátorítást várt. Stjhajda ezt észre vette s félvállról, mogorván meg is jegyezte:

— Félsz?

— Nem.

— Akkor mit mamlaszkodsz?

Annál a cölöpnél álltak, hol a

gyermekeknek a csecse-bimbójáig ért a viz, az apának pedig alig valamivel fölebfc, mint a derékáig. Ennélfogva mindaketten lekuporodtak, nyakig merültek, élvezték a lanyka tó cirógatását, mely körülöttük pezsgett, almazöldben és mégis tejszeriien. Suhajdában a jóérzéstől ingerkedö, játékos kedv ébredt:

—Gyáva vagy, barátom.

— Nem.

— De. gyáva vagy.

Máris megragadta fiát. két karjába nyalábolta, belevetette a vízbe.

Jancsi repült a levegőben, farral toccsant a tóba, mely kinyílt előtte, aztán rejtelmes zúgással, háborogva összecsapódott. Pár másodpercig tartott, míg kievickélt. Orrán-száján prüszkölte a vizet. Két öklével szemét nyomogalta, mert nem mingyárt látott.

— Olyan rossz ez? — kérdezte az apja.

— Nem.

— Akkor még egyszer. Egy-kettő — és ismét magához ölelte a gyermeket.

Suhajda, mikor a »hármat« nagyot lendített rajta, elhajította, körülbelül arra a helyre, ahová előbb, csak valamivel hátrább, a köteleket tartó cölöp mögé, úgy hogy ő nem is láthatta, amint fia egyet bukfencezve, hátraiszegett fővel, kitárt karral lefelé zuhant a vizbe. Ezért hátra is fordult.

Szembe vele a somogyi part nyúlt el, a tó tündöklőit mintha millió és millió pillangó verdesné tükrét, gyé- I mánt-szárnnyal.

Néhány pillanatig várt, úgy, mint előbb.

— Na —mondta végül, boszaukodva.

Aztán fenyegetően, rekedten:

— Aztán íenyeg—vké . srölaObbó

—Mit izélsz? Ne komédiázz.

De senkisem válaszolt.

— Hol vagy? — kérdezte valamivel emeltebb hangon és fürkészett rövidlátó szemével, előre-hátra, jómesszire, hátha ott bukott föl. Jancsi jól úszott a viz alatt is.

Amíg mindezeket véghez vitte, úgy érezte, hogy már több idő múlt el, mint az előző lebukás és fölmerülés között, sokkal több idő s hatalmasan megijedt

Fölugrott lábolta a vizet, gyorsan, hogy addig a ponthoz érjen, hol a fia valószínűleg a vizbe potyr tyantott közben egyre kiabálva:

— Jancsi, Jancsi.

Azon a ponton, a cölöp mögött találta. Erre két kar iával hadarni kezdte a tavat, lapát módra. Kotorta. fönn és lenn rendszertelenül, próbált átlátni rajta, a zavaros viz azonban arasznyira sem engedte át a tekintetet, belemártotta tehát eddig száraz fejét, szemét a csiptető üvegt mögött kimeresztette, iránt a hal. kereste-kereste mindenhogyan, az iszapba hasalva, könyökölve, guggon. újra és újra. körben forog- Iva. oldalt billenve, módszeresen számontartva minden tataalattnyí helyet de sehol sem volt. mindenütt csak a viz volt a viz. a viz ijesztő tgyfonnasága. Öklődve tápászkodott föl. mély lélegzetet vett. Amig lenn búvárkodott homályosan azt remélte, hogy közben már fia

t