Bácsmegyei Napló, 1925. szeptember (26. évfolyam, 233-262. szám)
1925-09-27 / 259. szám
16. oldal BACSMEOY íi'át itt van az ősz, a hektika és a takonykór, a főállaíorvos ur mostanában mindig pont az orrom előtt sétái a duplacsövű vadászpuskájávat és a szalámisboltok oly hivogatóan integetnek. Ez a nirvána, a biztos rév, nekem, szegény öreg konflislónak, aki annyit állomásoztam életemben: az utolsó stáció. Jaj, ,’tisztelt főszeptember ur. eszemágában Sincs tréfáiőzni, nem születtem éti huímoristának, én csak egy egyszerű pariipa vagyok, egy szimpla konflisló, akit [ostorral hajkurásznak végig a városon, jakit minden kutya megugat, akire ha íránéznek a kétiábuak, azt mondják: »elég nagy a feje, búsuljon a Ló.« Nyom- j tató lónak nem lehet bekötni a száját, | az e’iyimet se nagyságos szeptember í ur, ámbár ezt a levelet nem én fogomj •kinyomtatni, mégis kiadom, ami a bö- í így öntet nyomja. Persze ez csak kép- í ■ ictesen értendő, mert az én bogyómét irpár évek óta nen; fekszj semmi. Igaigán magam csudálkozom a legjobban reggelente: »na mi az. még élek?« — A zabocska helyett zabálom tovább a levegőt és elképzelem: »ez széna, ez kukorica.« Vasár- és ünnepnapokon pedig nagyobb slukkot veszek a jászol mellől, behunyom a szemem és ekkor azt képzelem: »ma zabot ebédelek.« Mert fantáziám az van, kedves szeptember bácsi; ezt már csudáiattaf szögezte le istállónk vezérigazgatója, Ökör is, akivel együtt sokat kérődztünk korunk problémáin. JAJ, de hideg van és nekem még télikabátom sincs, minden jómadár elutazott már délre, tegnap vettem érzékeny búcsút a Kelep-famíliától, leköltöztek a Nílus vize mellé. Könnyű nekik, saját repülőgépjük van, de én? Kutyának is jobb dolga van nálamnál! Távol: áll tőlem, hogy belelovaljam magam abba a hitbe, hogy üldöz a sors. nem. egyáltalán nem szenvedek üldözési mániában. Tudom: az uccaseprők, az én egyetlen ellenségeim, akik mindenhol rosszakat beszélnek rám higiénikus életmódomért. Igaz, őszinte jóbarátaira csak a verebek. OLYAN az én életem, mint az összecsukható ágyaké. Éjjel paripa vagyok, ikfstnirgliz, kilakköz a főnököm, bubisra vágott farkiucámat göndörre süti, a sörényemet loknisra, valóságos kokott lesz belőlem Ilyenkor és tiz évet fiatalodom. Az Éjszakát két érdekes népié] lakja: a Balek és a Palkó nevezetű törzsek, akik egyik mulatóból kijönnek s a másikon be, egészen addig, míg egy $zál ing marad rajtuk: ekkor végérvényesen kirúgja őket egy Főpincér nevű fömufti, a zenés müintézet parancsnoka. Nappal aztán ismét szürke gebévé í áülyedek. Felcsatolják földigérő Loreley-farkamat, a sörényemet tisztes kontyba fonják és úgy nézek ki, mint egy becsületben megőszült vénkisaszszony. HIÁBA: az idő eljár a fejünk fölött és bizony lassan lejárjuk magunkat, mi lovak. Akár a vekkerek. A kétiábuak uj állatokat szereztek be a Holdból. Igen, hiába csudálkozik kedves szeptember ur, ezek az Autó, Villamos, Gyorsvonat, Motorbicikli nevű szörnyetegek a Holdtól vaunak importálva, ahol már nagyon elszaporodtak. Mi pedig mehetünk a fenébe. Majd a múzeumokban fognak mutogatni bennünket, kitömve. Az idők jele. Én azonban még hasznos tagja, vagyok a társadalomnak. .ló főnököm kikölcsönöz lóversenyhez, temetéshez, hurcoLkodáshoz és a múltkor is csak egy lószőrön múlott, hogy nem adott el a cirkusznak borjúhús gyanánt. Egy mindenes ló vagyok én. A SZAMÁRNAK összehasonlíthatatlanul jobb dolga van, mint nekem, A szamár, ha valami erejét felülmúló leisztungot követelnek tőle, egyszerűen kijelenti, hogy ő csökönyös és ezt minden kétlábú tisztelettel méltányolja. A szamár lóhátról beszél a gazdájával. De én? ügy belém rúgja a patáját a főnököm, hogy csillagokat látok. Még egészen ifjúkoromban, mikor úgy hívtak a kétiábuak, hogy Csikó, respektálták indulataimat, Akkor még nem tudtam mi az: fiáker, ostor. A természet egyszerű gyermeke voltam és a bakter volt az ideálom. Ó, csodálatos férfiú ám a bakter! Hosszus hegyes alabárddal járta körül az uccákat, ő vigyázott az alvó falura és a bajusza nagyobb volt az én pelyhedző sövényemnél. Mindig elhozta a kávéjából a kockacukrot, sőt egyszer fánkot is kaptam tőle. csöröge fánkot, sok lekvárra!. Akkor még falun éltem és fiatalok voltunk mindaketten, én is és a főnököm felesége is. A parancsolóm neki is ura volt és sűrűn lovagoltunk ki kettesben. Jaj, de szép aszszony volt, a teremtésit! Róla vannak a legkedvesebb emlékeim: az az ősz a legszebb őszöm,'1 mikor, mint könnyelmű El NAPLÓ 1925. szeptember 27. lovacska, gondtalanul éltem virágzó ifjúságomat. Akár egy májusi barackfa. A DRÁMA egy téli éjjelen következett be. ügy kezdődött, hogy egy bizonyos szőke fiatalember iárt sokat a házba. Lassanként mindennapos vendég lett és a férj, szeretett főnököm távollétében is beállított hozzánk. Közös lónak túrós a háta, ezt nem a féltékenység mondatja velem és távol áll tőlem a gyanúsításnak még az árnyéka is, de a szöszke kétlábú már ügy viselkedett; jelenlétemben, olyan agresszíven szólította lábai közé a bordáimat, mintha ő lenne a főnök és a főnők az udvarló. Azt hitték, ő és az asszony, hogy nekem nincs szemem, hogy én egy vak vagyok, egy süket, egy eunuch, aki előtt minden rnaiacságot nyugodtan meg lehet beszélni. Vagy talán a diszkréciómban bíztak meg vakon? Ez örökre gános vagyok, mint egy egyfogatu. Se ingem se gatyám. Más lovak ebben a korban már tekintélyes pozíciót töltenek be, hosszú szakállt. eresztenek és vesebaj ellen kezeltetik magukat. Én megmaradtam proletárnak. A háborúból is tiszta lélekkel kerültem ki és önzetlenségem ma már közmondásos, a verebek is csiripelik. A múltkor egy kis rejtély maradt számomra. Kemény, téli reggel volt aznap, emlékszem. Pajtás kutya, bund ás barátom, az ajtó előtt heverészett és az aszthmájáról panaszkodott. A tényleges férj egy kopasz barackfa alatt búcsúzott a feleségétől. — Holnap délre itthon leszek, —• mondta és persze még aznap este vlszszatért. Ez öreg trükk. Szobacica, akinek a városban egy piktor barátja van, mesélt már többször hasonlót, amit a Mozi nevű titkos találkahelyen látott. Főnököm betörte az ajtót és Nagyságosasszony— első szerelmem—egy ingben rohant ki a hálószobából. A szöszke kétlábut lepedőben vitték haza. Aztán főnököm felpattant a hátamra és üldözőbe vettük Nagyságosasszonyt. Bámulatos lélekjelenlétről tanúskodtam. Főnököm kezében korbács volt, de én kétlábú fiúcska nyargalt cl mellettem a hintalován. A gaz hintáié úgy rálépett a tyúkszememre, hogy a könnyeim potyogtak, de én mégis megfékeztem indulataimat és mindössze a fejét haraptam le. Nem a gyermeknek. A hintalónak. ó, komisz világ ez. Mesélik, hogy messze innen, más földrészen, vadon élnek testvéreim. Nem mondom, a civilizációnak is megvannak a maga előnyei. Ifjabb éveimben sokáig jártam a faiskolába, ahol — be kell ösmerni — pompás fü volt. De mennyivel boldogabb élete van egy önálló zebrának, vagy vadió-testvéreimnek, akiket nem sarkantyúinak, nem kantároznak, akik nem láttak még villamost, aszfaltot és kávéházat unatkozó pasasokkal, akik lusták gyalog járni és Velem! cipeltetik magukat ebédre. mégis tévútra vezettem Őt és akárhogy vert, dühöngött is, mégse mentem Szerelmem után. Futni hagytam. A félszemem árán, amit a bősz Férj ütött ki a helyéből De ilyen vadállat lesz egy ember, ha asszonyról van szó. Mondhatom, hogy én sokkal emberségesebb ló vett am L mint amennyire lovaglás ember ő! A VÁLÓPÖRNÉL sajnos nem lehettem jelen, mert közben eladtak Fiák keresnek. Azóta telek, nyarak és őszök múltak el és én a városban élek. Nagyságosasszonnyal tavaly találkoztam a Büki bar nevű hanghullámegyenészeti hivatal előtt. Ijedtemben, szégyenemben és a csalódás mázsás súlya alatt majd leültem a földre. Nagysdgosasszony virslit evett! Tormával, ami ugyan enyhitő körülmény, de azért nem tudtam többé a régi gyöngédséggel üdvözölni őt. Istenem, hová züllött ez a Nő! — és amikor rámplUantólt, egészen hűvösen nyerítettem vissza. MIÓTA felnőtt lónak számitok, senki se törődik velem. Olyan árva és mahivatalba, korzóra, meg a szeretőjükhöz. Végtelenül aljas az élet. JAJ, hideg van, ősz van bizony régen elhuilajtottam már a csikófogaimaív a takonykór kerülget és a főáilatorvos ur és a szalámis boltok olyan barátságosan integetnek. Isten megáldja önt Szeptember ur, ha majd hall szép rámás csizmát nyikorogni az uccán, emlékezzék vissza szeretettel a tizenhármas számú bérkocsi öreg Speditőrjére, akinek ön annyi sok náthát és zabtalan napot szerzett, mint ahánv csillag ragyog az égen. Tudom, naiv kívánság ez, ön egy elfoglalt évszak, akire még a kutyák se néznek jó szemmel, a vénasszonyok meg egyenesen a hóhéruknak tartják, tehát: adieu! Fogadja őszinte bucsunyeritósemet! Emléke örökké szivembe zárva! Ezt a levelet tegnap este a tormásvirslimben találtam. Tamás Istváft,--- ■— ------— Endröái Béla; Mi vagy? Titokzatos, szeszélyes, édes. Mint egy tavaszi éjszaka. Ha jön, ha látom, megcsodálom: Az esti szélben mirUJia lágyan Karcsii virág hajlongana. Szemében régi, tiszta vágyak Felejtett, fáradt tüze ég S rejtélyek furcsa fátyolén át, Mint kisgyerekszdj sóhajtását Hallom felsírni a szivét. Mit elzokog hßikan, panaszlón, Csodás, bus, szent titok lehet. Lényének mély varázsa átfon... Mi vagy? Bűn? Jóság? Átok? Álom? Ismertelek?... Kerestelek?...
