Bácsmegyei Napló, 1925. szeptember (26. évfolyam, 233-262. szám)
1925-09-27 / 259. szám
T4. oldal BACS MEGYEI NAPLÓ 1925. szeptember 27. sétáltak, egészen tói megkülönböztettem. Én is érdeklődéssel vártam, hogy jönnek-e a mentők, de szerencsére. mielőtt ezek a helyszínére érkeztek és a beállott halált konstatálták volna, fölébredtem. S aztán elgondoltam, hogv mégis csak kellemes álom volt. Megismertetett azzal a jóleső érzéssel, amely az automobiltulajdonosok kebelét tölti el és részesített abban a szenzációban is. amelyen a halandóknak csak igen kicsi része mehet keresztül: keresztülment rajtam egy autó. Csak álmában lehet az embernek ennyi szerencséje! Mosóieknö mellől — világhírig Látogatás Anna Pawlowa öltözőjében Berlin, szeptember hó. Nem messze a Kroll-Opertíü, kora 'délelőtti órákban a magányos utón autó isuhan el mehettünk és megáll az opera müvészbejárata előtt. Egy robusztus férfialak lesegiti a filigrán hölgyet, utat vág a fotográfusok és kiváncsiak tömegén keresztül, fényképezőgépek csattognak, a kiváncsiakat szétkergeti a portás; ez minden, ebből tudjuk, hogy á filigrán hölgy Anna Pawlowa volt, a világ leghíresebb táncosnője. A kapuig még van időnk elég összeszedni a szórványos emlékeket és újságcikkek nyomán némi elmosódó képet alkotni a nagy művésznőről. Amit nagy művészekről mondanak, az sohasem hiteles. Pawlowa múltját át- és 'átszőtte a romantika. A pétervári mosónő leánya tíz éves korában bekerül a cári balletiskolába. Hat éven keresztül tanul, míg végre tagja tesz a hires cári hallétnek. Hosszú évek múlnak el és Primaballerina lesz. A fényes cimet már elnyerte, de első mégse lehetett. Útban állott Kséssinska. a balltet első táncosnője (a későbbi cár szeretője), aki nem engedte Pawlowát érvényesülni. Pawlowa sértett hiúságában kiválik a hallétből és önálló együttest szervez. Körútra indul, előbb Oroszországban, aztán külföldön: Európában, a háború alatt Amerikában, Ausztráliában, Afrikában, a háború után Japánban, Kínában és Indiában táncol, sikere és neve elhomályosítja mindenkiét. Egy évtized óta úgy szokás említeni Pawlowát, mint a táncművészet megtestesülését és megteljesedését.______________________ Tizenegy év óta először jött újra Németországba Pawlowa. És amikor megérkezett, oly mámor fogta el a sajtót és a közönséget, amihez foghatót elképzelni se tehet. Az öltöző kis szalonjában várunk. Kollégám, egy orosz ujságiró, arra van hivatva, hogy a beszélgetést tolmácsolja. Eílöször a robusztus ur jön elő, aki az autóból kisegítette Pawlowát. 'Csakhamar kiderül, hogy az ur Pawlowa férje . és mellékfoglalkozásként angol lord, Pawlowa impresszáriója, adminisztrátora, akire a művésznő minden tekintetben rábízhatja magát. Üzleti ügyekben természetesen, mert, mint később kiderült, különben sem sokra becsüli az urát. Csakhamar megjelenik Pawlowa is, lilaszinü, nehéz kazsmir ruhában, piciny, papucsba bujtatott lábaival és járásával hasonlít egy japán teaíányhoz. Arcát elborítja a kétoldalt simán lefésült mélyfekete haj. Arca keskeny és beesett, nagy barna szemei és oroszosán kifestett szája sok szenvedélyt és hallatlan idegéletet árulnak el. Pillanatokig fogja a kezemet, aztán ba’kezét is ráteszi a kezemre, mintha ki akarná fejezni egész különös szimpátiáját. — Az istenért, ne vegyék rossz néven tőlem, hogy papucsban vagyok — mondja oroszul, aztán hirtelen angolul folytatja —, gimnasztikái gyakorlatokat kell végeznem ahhoz öltözködtem át. Jó alkalmam volt megnézni a csoda szép lábakat, aztán mosolyogva megkérdezni: Igaz-e, hogy bebiztosította a lábait? — Igen, 1915-ben Amerikában egy kis baleset ért, kificamodott a lábam és hetekig nem tudtam táncolni. Akkor jutott eszembe a dolog. Ajánlkozott egy biztosító-társaság is, mély hajlandó volt 500.000 dollárra biztosi tani. A másik társaság 300.000 dollárra biztosította lábaimat. De inkább fizetem a magas dijat és jobb szeretném, ha nem kapnám meg az összeget soha. — Miben látja, asszonyom, nagy sikereinek okát? — kérdeztem. — Azt hiszem, minden siker titka ott van, hogy a művész őszintén és közvetfenül adja vissza élményeit és élményeinek tisztaságával és monumentalitásával szuggerálja a publikumot. A közönségnek mindent meg kell élnie a művésszel együtt és ha a művész extázisa nem csinált dolog, hanem valódi, úgy magával ragadja a közönséget. Az éti táncaim nem Idegen élmények, hanem sajátjaim. A »Dornröschen«, a »Sterbender Schwan« olyan tanácok, illetőleg olyan költemények a mozgás és mimika utján kifejezve, amikhez események és egész történetek fűződnek életemből. Minden érzésem, minden élményem benne van a táncban. — Mikor kezdett táncolni, asszonyom? — ötéves koromban. Egy alkalommal zenét hallottam és magamtól táncolni kezdtem. Atyámat hamar elvesztettem, anyám gyerekes hóbortnak vette az egészet, végül is a véletlen játszott közre, hogy a cári balletiskolába kerültem. — Mi a véleménye az orosz hallétről? — Az orosz ballet örök és elpusztíthatatlan értéke a cári kultúrának. — Talán ez az oka, hogy nem megy vissza Oroszországba, mert a cári kultúrát oly nagyra becsüli és a cári hatalommal együtt a cári kultúra is megdőlt? — Részben. De sok minden egyéb ok is van, hogy nem akarok többet viszszamenni. 1914-ben voltam utoljára ott és bármennyire is szeretem az orosz népet és hazámat, nem hiszem, hogy még valamit nyújthatna nekem Oroszország. Én Oroszországban Tolsztojt szerettem, ma is Tolsztojt olvasom, ha táncolok, ha néha privát passzióból lestek és gipszformákat mcdellizálok, ez mind, mind az akkori Oroszország és ez az Oroszország nincs többé. — Miből áll a napi munkája, asszonyom? Pawlowa mosolygott. — Alszom, 8—10 órát naponta, És mielőtt színpadra lépek, újra aludnom keü legalább egy órát. Azonkívül... na igen, mindazt, amit más közönséges halandó végez és egy és fél—két óra testgyakorlatot végzek naponta. Táncokat nem tanulok be, az magától ion. Egy gondolat és sok-sok érzés, ami a gondolattal kapcsolatban elfog. Ennyi az egész. — Kit becsül legtöbbre a mai nagy táncosnők közül? — Az orosz Opuhova és Karsavina minden bizonnyal a legnagyobb táncosnők. — Asszonyom; tKarsavináról . beszélik, ő mondta talán, hogy máskép táncol, ha nőket és máskép, ha férfiakat lát az első sorban ülni, sőt nagy a különbség akkor is. ha fiatalemberek vagy öregek ülnek elől. Van ebben valami ráció? — Számomra nem. Én nem látok közönséget, én nem látok férfiakat és nőket, tömeget látok, aztán behunyom a szemem. Kisszámú közönség előtt és nagy színpadon azonban feltétlenül jobb érzések fognak el, tehát bensőségesebben tudok táncolni. A robusztus ur, Pawlowa férje, mintha unta volna a sok beszédet, kiment egy pillanatra. Pawlowa láthatóan fellélegzett. Látszott, hogy az egész idő alatt a férje befolyása és kontrollja alatt állott és sokszor lopva a férjére nézett, hogy nem mondott-e túl sokat. Most megkockáztattam egy indiszkrét kérdést: — Férjem nem művész, nem Is nagyon érti őket, én meg csak egy embertípust szeretek: a művészt. De nem, ne beszéljünk tovább erről. Engem mindenért kárpótol a tánc. A robusztus ur visszajött. Felállót -tunk. Unottan fogott kezet velünk a lord. Pawlowa papucsosan kikísért a színház kapujáig.____________fa. m.) Korsós Zoltán (Pančevo) : Memento Sötét a város, száll az őszi éjfél, Csillag sehol, az ég is ködben áll; Az uccán, mint egy imbolygó lidércfény, Vaktábu’ jár egy pislogó botár. Tanyám üres, a lámpa fel-fel lobban S a rémek csöndje ül meg a szobán, Agyam feszül, hogy szinte szerteroppan S elárvult szivem nyugtot nem talál. És kérdezem e komor éjszakán, A mint szorongva kérdém önfeledten Már ifjúságom bíbor hajnalán; S azóta bármit is feledtem Csatázva zordul, mint egy ös Titán, Örvények szélén félig elveszetten Tar élten át, szűk aratás után, — — Ezt mégis újra, százszor elrebegtem. Nehéz órákon lázas vízió Kegyetlenül, ha játszik a beteggel S nem tudja ez, hogy álom, vagy való, Csak hivja, majd meg kergeti ijedten; Úgy száll elém a bűvös látomdny, Hiába űzöm, visszatér veretlen S elvesztő képek dermesztő során Vergődöm, mint a rab bilincsbe verten. Ki mondja meg, mit érez a madár, A mint először próbálgatja szárnyát S előre kapva a magasba száll, Hogy ellesse a vének szárnyalását? S mit érez, hogy ha gyilkos cső elérte, Ha megszakad az élctfonala, Ha szárnyszegetten hull a semmiségbe S rámered az örök éjszakába? Ki mondja meg, mit rejt az óceán, Hová a szemünk soha el nem ér, Elhunyt időknek árnya visszajár, Mint tündérálom. kínok éjjelén .. t Elhalt regék foszlánya dalra vál S mint halk zene a régmúltról mesél. A tenger mélyén mit takar az ár Az aranykor, az »Atlantis« helyén? *Tudat alatta, vagy más néven talán A sok tudós, amíg erről beszél, Vitája mind; idegjdték csupán; A szellem, lélek puszta költemény. Ám hét pecsétek titka zárva-zdr S gőgös valónk bár véges, árva lény, Ki mondja meg, hogy mi az a talány, Mi bennünk él, az ismeretlen Én? Ki mondja meg, hogy meddig él a Föld És rajta ez az ember sokaság? Emelkedik-e végre oda föl, Eléri-e a boldog korszakot, Hol száműzött az ínség és a gond. Nem gyűr le népeket rabszolgaság, Hogy késő unokák is sírva sinylik Mert az erősnek áll a lét, szabadság, A védtelen, — sorvadjon heted ízig. Ha munka, tudomány s a szent művészet, Ez lesz a cél és áldott lesz az élet És nem lesz más csak testvér meg barát S a földön, vízben légben egyaránt Csak ö az ur: a büszke, szabad Ember! Vagy addig marja gyűlölet, nyomor, Hogy külszínét, ember voltát levetten Kívedlik rajt’ a nyers, ádáz barom A régi máz, az eltörölhetetlen, A romboló, az öldöklő 'botor. És a népek napja alkonyaiban már? Nyüzsögnek mint a feldúlt hangyaboly, Az égen végig rőt a láthatár, Lenn csábos eszmék gyilkos mérge forr, S a vak fehér, mig egymást fojtogatja, Erőszakot a szent jognak csúfolja, .4 béke meghal, papja hithagyó S keletről hajh, telbug a riadó! Keletről zug a szörnyű riadó: Egy lett a sárga, moziin és maláj S a színes valahány! Mint egykor Bál, A bűn az ur, a bosszú égre nő És megmozdul az óriás erő, Indítja már, ki testvér lesre tár, Mord észak árja balga proletár Dulásra éhes, vérre epedő. Hívón uralmuk délibábja áll, Eléri mind, ha mindent eltipor, Ui nép özön veszett rohamra száll, A nagy Rómákra sírok szája vár, Mt ellenük megy, maga a pokol! S mint orkánverte nekibőszült tenger Sorsának ront dühödt Kain: az ember. Egymásra tör megint s vi oly csatát, Mi nem volt még, a végső nagy tusát, Hogy porba döntse, amit alkotott Sok ezredéven gyönyörűt, csuddst. És észvesztő viharként meg nem áll, Amíg a fáradt, korhadt államok Úgy dőlnek össze, mint a kártyavár, Mint gyermekjáték, rongy papirhalom Az elmúlásuk csúfság, borzalom S a vértől őrjöngő emberfajok Szétzúzta- törvényt, vallást, kultúrát, Múltat jövőt elsöprő pusztulást Ki mentse; nincs erő és irgalom! így végzik és végeznek a gépek, A sugarak, a gázok, áramok, Megcsufolói lángelmék tüzének, Az életirtó, szörnyű daemonok. Nyomukba száll, száguld a vész, halál, Maradnak csak a roskadó romok, Átok, viszály dús torra mind leszáll S mig lángban úsznak éjjel-nappalok, Vértengerekbe orgiákra jár A telhetetlen, iszonyú Moloch: A Habom! De jaj, a Kárhozat Szomját nem oltja még e harc alatt. És eljövend az idők teljessége; A kőszívű, a néma istenek Szegény, bolond fiának vége-vége, A sorsa immár elvégeztetett. A föld urából féreg lesz csupán, ös pária, kit vészek-vésze nyom, Remegő állat folytonos csatán S a temetője féktelen vadon. Ki mondja meg, hogy mi van oda fenn A magasságos égboltozaton , A gyémántiényü égitesteken, A többi messzi, színes csillagon? Hol ma születik egy egész Világ Ködös tejut mondhatatlan távolán S hol most haldoklik egy letűnt Világ, A merre kóbor üstökös se jár Csak hült napok, de üszkösen, vakon; A mérhetetlen égi téreken, Mi rajtuk túl van még tovább-tovább Miijó Vüágon, — mi a végtelen S mit tel nem foghat semmi értelem: A mindenség, a minden Hatalom?, S ki mondja még, hogy mi van oda dt A síron túl, ha egyszer nem leszünk; Meglátjuk-e hitek valósulásdt, A miket hívőn is alig hiszünk?, Meglátjuk-e a csoda dolgokat, Miket nem ér tel halandó eszünk, Mit sejtünk csak, de tudnunk nem szabad: Káprázatos, tündéri álmokat Hogy örökszép lesz ott az életünk, Mert hallhatatlan lelkünk megmarad S dicsőbben szárnyal, mint a gondolat... De megrohan az álnok kétkedés, Mi vakmerőén és konokul tagad: Az elalvásból lesz-e ébredés, Hisz’ lényünk is csak múlandó anyag?, S panaszunk bár az égre felkiált, Örök a rejtély, hogy mi lesz velünk; Van-e hát lélek, van-e más világ, Vagy a halállal végkép elveszünk?, S mig tépelödöm rajta szüntelen, Lehajtom busán megkínzott fejem; A szivem fáj és könnyes a szemem És kérdezem de halkan csöndesen: Ki mondja meg, ki mondja meg?J
