Bácsmegyei Napló, 1925. szeptember (26. évfolyam, 233-262. szám)
1925-09-27 / 259. szám
1925. szeptember 27 BACSMEGYEI NAPLÓ 13 oldal AZ AUTÓM Irta : BAEDEKER Egy ideig — igaz, hogy nagyon rövid ideig — én is autótulajdonos voltam. A dolog úgy történt, hogy a múlt éjjel (ami a legrosszabb alvókkal is megesik néha) elaludtam, s azt álmodtam, hogy megnyertem a Bácsmegyei Napló gépkocsiját, amelyet a Min erva- automobil gyár Részvénytársaság azok között a nyájas előfizetők között sorsolt ki, akik a lapot négy hónapon keresztül a saját példányukból, s nem a kaszinóban vagy a kávéháziban olvassák. Egy nagy teremben, amely valószínűleg a Lloydé (s amelyet rövidség kedvéért hívnak: Suboticai Kereskedők és Óvárosok Egyesülete), Manojlovié Vladiszláv kőzúzó és sok ezer ember szorongott, akik mind előfizetői az újságnak és egytől-egyig autótulajdonosok óhajtanak lenni. Istenem! — gondoltam cl —, hány emberre vár itt keserű csalódás, hiszen a sorsolásnál csak a törpe kisebbség, egyetlen előfizető nyerheti meg azt a közlekedési eszközt, amelynek az automobilgyárosok reklámja szerint egyetlen müveit család garage-ából se volna szabad hiányozni! Mialatt igy elmélkedtem, a gyakorlat emberei munkához láttak. A közjegyző fölolvasott egy hosszú jegyzőkönyvet, amelyből a gépkocsisport csodálatos térhódítására abból is lehetlett következtetni, hogy a nyereményautó reményében a Báesmegyei Napló előfizetőinek a száma 36.157-tel szaporodott. A F enyves - dinasztia egyik jelenlevő tagja: Fenyves Lajos direktor ur ezt az adatot jóleső érzéssel hallgatta (valószínűleg örült, hogy az utóbbi hónapokban nem dolgozott egészen hiába), ellenben a teremben drukkoló sorsjiegytulajdonosok rémülettel vették ezt az adatot tudomásul, mert azt következtették belőle. hogy a nyerő chance-aik nagyon is csökkentek. Azt remélték szegények, hogy a konkurrenseük száma legfeljebb húszezer lesz... A protokollum fölolvasása után a közjegyző ur nagy zsákot helyezett a Gondviselést igen stílszerűen képviselő Juszkó Etus (a részvénytársaság veterán tisztviselőnője és az autóosztály vezetője) elé és felszólította őt. hogy húzzon ki abból egy ártatlan cédulát. Ez megtörténvén. s a papirosszeletre jegyzett név fölolvastatván, legnagyobb meglepetésemre s a többiek megbotránkozására kiderült, hogy a vadonatúj autót, amely még nagy port fog fölverni, a tisztelettel alulírott nyerte meg. Egészen természetesnek találtam az esetet, inert álmában az ember a legcsodálatosabb eseményeket tartja a legtermészetszerübbeknek. Persze álmomban se voltam sokkal okosabb, mint amikor ébren vagyok, máskülönben tudnom kellett volna, hogy a nevem — egy olyan becsületes közjegyző működése melleit. mint aminő Vladiszláv ur — bent se lehetett az urnának nevezett zsákban, mert hiszen nem is vagyok előfizetője a lapnak, amelyet szerény munkálkodásomnak még szerényebb ellenértéke fejében tiszteletpéldányképp küld el hozzám minden reggel (s hétfőn: délben) a generózus laptulaidonos. Nem csodálkoztam, hanem örültem ... Nem így a közönség, arnelv valószínűleg más eredményt várt. — mindenki a saját becses nevét. Néhánvan ugyan, akik közvetlenül mellettem ültek, udvariasságból éljeneztek, a többi előfizető és sorsjátékos ellenben kedvetlenül, sőt morogva távozott. Ilyenek az emberek még az áloméletben is! I. A nyereménytárgyat mingyárt elő is vezették, — a szomszédos helyiségek valamelyikéből sofőr hiányába!} fehér lovak húzták (furcsa is lett volna fekete lovakat fogni egy gépkocsi elé!), de aztán a két fehér mént kifogták belőle, mert úgy látszik, ők nem tartoztak a nyereményhez. Végül Fenyves Ferenc, a Báesmegyei Napló szerkesztőségének. kiadóhivatalának, nyomdájának és könyvkötészetének az elnöke s a Minerva-gépkocsigyár vezérigazgatója azt az üdvözlő beszédet intézte hozzám, amelyet még a jubileumom alkalmával tanult be, de Pletikosié Andrea jubi-elnök és Havas Emil jubi-titkár rivalizálása folytán nem mondhatott el (képzelhetik. hogy hogy’ pászolt az az alkalomhoz!), s fölszólított, hogy a kocsit vegyem át és fogyasszam el egészségben. Most már egyedül maradtunk az óriási teremben, mi ketten, az önök alázatos szolgája és a nemtudomhánylóerejü autó. ö — tudniillik a gépkocsi — egészen nyugodtan, én bizony némi nyugtalanságban. Mert a nyertesség boldogító öröméhez némi gondolkozás után most az az aggodalom járult, hogy mit csinálok majd a kolosszális méretű nyercménytárgygyal? Ahhoz már öreg vagyok, hogy a soffőr-iskolát végigjárjam és autót-vezetni: megtanuljak, ahhoz pedig fiatal (már t. i. pénz dolgában), hogy kocsivezetőt tartsak. Rájöttem arra. hogv az autó. még ha ingyen jut is hozzá, nem szegény embernek való és eltűnődtem azon a szociális igazságtalanságon, amely akkor történt, mikor az én számom jött ki. Pénzes em bernek kellett volna megnyerni az autót, akinek garage-a és soffőrje van. — de hát gazdag embert még az ág is huzza. A szegény gazdagnak, akinek van helye az autó és pénze a soffőr részére, az pénzért kénytelen a mindennapi' autóját megvenni, s az autót olyan pasas vágja zsebre, aki nem tudia azt hová tenni, mert a zsebében csakugyan nem fér el... Ott hagytam a »kocsim«-at a Lloydban. s elmélkedésemet az utcán folytattam. A friss levegő (ha ugyan frissnek lehet nevezni azt a légáramot, amely az Aieksandrova-ulilcán csapja meg az ember — orrát) jól esett a kiállott izgalmak — főleg a hoszszu jegyzőkönyv és az üdvözlő szónoklat meghallgatása — után s hihetőleg a jótékony és iüditő hatása alatt jutott eszembe az a megoldás, hogy - ha nem vehetem hasznát — jegom van eladni az autót vagy olyan cikkekre cserélni be, ame- I lyeknek a hiányát jobban érzem, mint az automobilét. Az is eszembe jutott, hogy Fenyves Feri — az ellenségei is beismerik — jó ember, — szükség esetén ipaga tartia meg az autót (ő már nem oly »fiatal«, hogy soffőrt ne tarthatna) s nekem a helyébe még egy jubileumot rendez. (A nagyon sikerült dolgokat különben is szokás megismételni.) Erre aztán megnyugodtam s most már bizonyos büszkeséggel sétáltam a korzón, büszkén, mint egy automobiltulajdonos ... Csak azon csodálkoztam, hogy senki se vette tudomásul a sorsváltozást, amelyen átestem. Az ismerőseim szótlanul haladtak el mellettem. — az egyik köszönt, a másik visszaköszönt, de senki se állított meg. hogv színlelt vagy őszinte örömmel nvuitsa felém a kezét és szerencsét kívánjon a szerencsémhez. Senkise szólt igy: »Gratulálok Baedeker ur. isten éltesse az autójával együtt s aztán majd vigyen ki magával egyszer vagy többször Palicsra s ha meszszebbre akar velem kirándulni, akkor se fogom kikosarazni.« Senki se szólt igy. senki se tartotta szerencséjének a szerencsémet, pedig az olyan eseménynek, amikor valaki autót nyer. automobilgyorsasággal szokott hire menni. Úgy látszik, a gépkocsimat is olyan kevésre becsülik itten, mint azt a féltucat könyvet, amelyet a publikum verejtékével Írtam, — ezt is olvan szóraseérdemes esetnek tartiák. amely re kár szót vesztegetni. De mindegy. — azért mégis van hat könyvem, ha magam Írtam is őket. sőt most már gépkocsim is van. amelynek birtokában az ember, kissé magasabban hordhatja a fejét. Fájdalom, az ilyen dolog — ha tudniillik valaki tulmagasan hordja az orrát —- rendesen megbosszulja magát, mert ha fölfelé tekint az ég felé. akkor nem tudja, mi történik lent a földön, pedig ez ránézve, mint a jelen esetben is. sokszor fontosabb. mint az. ami amott a magas régiókban megy végbe ... Egyszerre csak, nagyon is közelről, eszeveszett tülkölésnek a hangja hallatszik, egy autónak a szirénája olyan idétlen éneket búgott, arnelv mindenhez inkább hasonlított, mint a szirének bájdalához s már a földön hevertem. Hogy élve-e vagy holtan. abban a pillanatban nem tudtam. — csak éreztem, hogy egy óriási gépkocsi galoppozott át rajtam egy versenyautónak a gyorsaságával és a súlyával. Fájdalmat semmit se éreztem, pedig a szó legszorosabb értelmében agyon voltam gázolva, s a kezeim s a lábaim szokatlan nagy távolságban feküdtek egymástól. Hogy az eszméletemet ennek ellenére se vesztettem el. most utólag egyedül annak tulajdoníthatom. hogy az egész nevezetes kaland álmomban történt, olyan miliőben, amelyben az ember rettenetes sok szenvedést áll ki fájdalom nélkül és sok boldogságot bir el, anélkül, hogy igazán kiélvezné. Az érzékeim a »baleset«-em ellenére is jól működtek s arra a tapasztalatra jöttem, hogy álmában az ember egészen jól lát és hall akkor is. ha szerteszéjjel hevernek a felső és alsó végtagjai s a legsúlyosabb gépkocsinak a terhe alatt se ájul el. Világosan láttam az autószörnyet. amely ijedten, letörten és szégyenlősen stoppolt a tetemem mellett, pontosan tudtam leolvasni a nagylassan és méltóságteljesen odasétáló rendőrnek a számát, aki nem merte feljegyezni a bűntettes autóét, amiből arra következtettem, hogy az valami befolyásos és tekintélyes űré. Amit szeretek is, mert ha már agyontipor bennünket egy ilyen kocsi, legyen meg legalább az a jóleső elégtételünk, hogy az kitűnő márka s a tulajdonosa nem valami pitty-potty ember... A hallásom se gyengült. Észrevettem, hogy »alattam és fölöttem, oldalattam és köröttem«, ahogy Vörösmarty énekelte. nagy mozgolódás támadt. A» utcai szerencsétlenségek mindig vonzanak publikumot, arnelv szereti az apró változásokat és nagyobb szenzációkat. Zugás. hangos tereferélés volt hallható. Sokan, akik nem tudták, kit ütött el az autó, aggódtak is. mert attól- féltek, hogy valamely érdemes férfin lett az áldozata. s csak akkor nyugodtak meg, amikor értesültek, hogy csak én fekszem a »kerekei alatt« ... Aztán, egyszerre, váratlanul vendégeket kaptam. Két fiatalemberrel (nem mondhatom, hogy álltam, azt se hogy ültem, kénytelen vagyok azt mondani, hogy) feküdtem szemben. A Báesmegyei Naplónak és a Hírlapnak egy-egy saját kiküldött munkatársa mászott a kocsi alá. A merészebbik — az elmés olvasó bizonyosan kitalálta, hogy az a B. N. embere volt — mingyárt kijelentette, hogy intervjut kér. A másik — a valamivel szendébb — nem szólt, de a kezében ágaskodó ceruzáról láttam, hogy hasonló tervei vannak. —- Mi jut eszükbe? kérdeztem tőlük. Ilyenkor más gondjai vannak az embernek. Hagyjanak nyugodtan meghalni! — Baedeker urnák nilncs érzéke a szenzációk iránt, — sajnálkozott az egyik riporter. — látszik, hogy sohase volt hirlapiró. máskülönben elősegítené a holnapi újságok érdekességéit. — Hagyjanak nekem békét! Én csak a tragikumomat látom. Megnyerek egy automobilt, s még ugyanabban az órában elüt egy másik, — mondottam én mélabusan. ; — Ön nem hűséges munkai társa á lapjának. — igy szólt szemrehányó hangon a B. N. dolgozótársa. — ha ilyen válságos percekben csak magára gondol... Tessék legalább arról nyilatkozni, hogy hogy’ érzi magái? — A körülményekhez kénest, — feleltem. —■ De most én kérek valamit. Teljesítsék egy haldoklónak; vagy talán már ki is szenvedettnek az utolsó óhaját. Ha a másvilágon kérdezni találják tőlem, hoev mi újság a szuboticai zsurnalisztikában, szeretném azt felelni, hogv a két magyar újság jóban van egymással. Békülienek ki! Megígérték. S igv legalább ebben a tekintetben nyugodtan halhatok meg. De még éltem, vagy a halálom után is jó maradt a fülem, mert egészen világosan hallottam, hogy többen a mentőkért kiáltottak s a; Piukovich Józsi és Dembitz Lajos résztvevő hangját, akik éppen arra Francia láng. Még meg se láthattál, még észre se vehetted, hogy észrevettetek, Marcelle, pincérlány, a rövid fekete selyemszoknyádban s a fehér kötényeddel, már az ajtóban azonnal tizenöt különböző kis mosoly indult meg, habozva, az orrodról, a homlokodról, a füledről, a hajadról, az álladról, a két halvány rózsaszínre festett arcodról a szájad, a szájad, a szájad felé s játszva remegtek, alig láthatóan, türemkedve tusáztak egy darabig, majd hirtelen egybefutottak és te összefogtad, művészi kézzel, egyetlen kecses, furcsa, mosollyá és mikor oda értél a helyemhez, mint egy kertésznö, leejtetted elébem. Kosztolányi Dezső,
