Bácsmegyei Napló, 1925. szeptember (26. évfolyam, 233-262. szám)

1925-09-13 / 245. szám

14. oldal

BACSMEGYEI NAPLÓ

1925. szeptember 13.

hogy azok valaha sajíóérettek lesznek. De a nyolcvanas években néha megjelent egy csomó efféle mondás a napi- és hetilapokban ismert és ismeretlen Íróktól, s elolvasván őket, azt véltem észrevenni (ilyen az ön- j kritika!), hogy az én efa.ita följegy-> zéseim se sokkal bárgyubbak és ta- j Ián mégis valamivel eredetiebbek. J Összeszedtem belőlük tizenötöt-huszat i és átadtam őket Vadnay Károlynak, | akinek az újságjába, a Fővárosi La- j pokba, akkor sűrűn írtam, s ő — át- j tekintvén őket — igy ítélt róluk:

— Nem rossz aforizmák.

így tudtam meg. hogy aforizmát írok... Többször közöltem aztán ebben a lapban egy-egy csomót, amíg csak kötet nem lett belőlük, amelyet Egy kritikus albumából eremen pár év múlva (1885 karácsonyára) nagyon szép kiadásban bocs áj to tt ki Grill Rikhatd barátom könyvkereskedése (ezer példány gyönyörű ve-! linen és-50 számozott példánv japán papiroson, ez utóbbiakból hűje egész borjubőrbe kötve) a Franklin1'pompás betűivel. Erről a szokásról azóta se tudtam egészen letenni: idönkint most is írok ilyen jegyzeteket, s ami-1 •lyén peh-je van az olvasónak, ez j újabb aforizmákból is alighanem | megjelenik idővel egv kötet.

Mindebből az következnék, hogy ! mégse lehet olyan nehéz mesterség az aforizmairás, ha egy olyan kaliberű jelentéktelenség is gyártja őket mint az önök alázatos szolgája. De «em igy áll a dolog. Nekem nem esik nehezemre az aforizmairás, mert a kicsi1 tehetségem az ilyen szellemi megnyilatkozásra van berendezve, míg egynémely igen izmos irói talentum, amely nagy alkotásokat tud produkálni, ilyen apróságokat nem képes a hatalmas agyvelejéből kitermelni. Említsek egy példát? Emile Zola, minden idők egyik legpenetransabb tehetségű Írója nem irt aforizmákat és valószínűleg nem is tudott volna írni. ellenben francia kollégái közűi sokan, akiknek a nevét nemcsak elfelejti az ember, de megjegyeznie se érdemes, olyan hangzatos aforizmákat Írnak, amelyek a Rochefoucauld-éíra emlékeztetnek. Tehát: annyiból nehéz aforizmát írni, hogy kevesen képesek rá. De annak, aki irja őket, aligha nehéz, mert különben nem vesződne velük.

Mindenesetre helyes, ha az író amellett hogy esetleg nagy müveiét üs alkot, aforizmákat is sző be az Írásaiba, mintegy fűszernek, mert mégésű étik, hogy a »nagy müvei« fölött egy szép temetőnapon napirendre tér az irodalomtörténet-és halálos ítéletet mond a t. c. publikum, s akkor jó, ha az aforizmái fennmaradnak. Az iiyen esetben ezek az apró mondások azok az elpusztíthatatlan kemény márványok, amelyek a korhadó-porladó épületből az enyészet után is megmaradnak mint Palmvrának, Karthágónak és más pusztuló hatalmas építményeknek a hírmondói... Ezek a plasztikusan rövid és művészi faragása mondások, ha máskülönben is sikerültek, nincsenek anynyira alávetve a divat és irodalmi ízlés változásának mint a regény vagy a novella, amely bizonyos számú évtizedek múlva már régmúlt idők anakronisztikus hagyományának látszik. Az úgynevezett igazságok, amelyeket ezek az apróságok hirdetnek, nem válnak oly hirtelen ósággá mint a könw, amely tartalmazza őket, s a formájuk körülbelül ma se igen más. mint Seneca idejében. S mert a kétezer év előtt írottak ma is olvashatók, sőt bevonultak a különböző Büchmann-okba és egyéb szentencia-gyűjteményekbe, azt lehet remélleni, hogy a ma szerkesztettek is találnak még olvasókra későbbi századokban.

Zolával, az igazán kitűnővel, megtörténhetik, hogy bizonyos idő múlva egészen elfelejtik, s ez esetben ugyanaz a szomorú sors éri mint irodalmi szempontból hitvány kartársait, Ohnet-t és Bernsteint, akiknek összes müveikben, a legpicézőbb olvasó se talál olyan aícrisztikus sorokat, amelyeket aláhúzni óhajtana vagy föl jegyzésre érdemesnek találna. miig például Rousseau, ha a nagyobb kompozíciói egy bizonyos idő múlva el is vesztik az olvasóközönségüket, halhatatlan marad az aforizmái révén

Mikor a horvátok a magyarokkal békültek ki

Az 7868. évi korvát-magyar kiegyezés*j

Deák Ferenc és Zsivkovics Jován tartománygyülési képviselő közt 1866. októberében a következő beszélgetés folyt le:

»Tudom, hogy Horvátországban valamilyen jugoszláv államról álmodoznak és ugyanez Sokcsevics. volt horvát bán- eszménye is.«

»Ez csupán álom. — volt Zsivkovics Jován válasza — amelyet Zágrábban szívesen álmodnak, de hiszem, hogv nem fog megvalósulni. De ha ez bármikor be is következnék, jegyezze iól meg magának, nem Zágráb, hanem Belgrad lesz a birodalom központja.«.

A magyar szabadságharc leverése után nemsokára a szerbek is. a horvátok is kegyvesztettek lettek Bécs előtt. A szerbek már 1853?ban elvesztették a Vajdaságot, mig a horvátok az »októberi diplomának«, — mely Ausztria föderativ és 'autonóm átalakítására vonatkozott, — semmi hasznát sem vették. Schmeer- Ung a pángermán »februári pátenssel centrális ztikus politikát akart megvalósítani.

Mindezeknél fogva természetes volt, hogy az abszolutizmus után a szerbek és horvátok szekunááltak a magyar függetlenségi mozgalomban, amelyet annakidején a magvar arisztokrácia vezetett és szított, mert igy akarták megbosszulni Ausztriának velük szemben való viselkedését.

A horvátok sem tettek eleget Schmeerling felszólításának és nem mentek be az osztrák birodalmi tanácsba.

A horvát száborban három főbb politikai párt szerepelt: az udvar előtt kedves független nemzeti párt, továbbá a nemzeti liberális párt, — amelynek a Pozor című lan volt a szócsőve — és a nemzeti alkotmány - párt vagy amint általánosan hívták: az unionistdk. A három párt egyikének sem veit meg a száborban a szükséges többsége, hanem a liberális párt rendszerint, hol az egyikkel, ho! a másikkal paktált, már aszerint, amint a liberális párt Budapest vagy Bécs felé vonzódott.

Mikor Schmeerling kormánya megbukott, a horvátoknak Beust alatt legjobb alkalmuk nvilott arra, hogy Magyarországgal legszélesebb alapon kiegyezést létesítsenek.

Az első megbeszélés a szábor

j 1866. évi március 10-ikt fatális in- Istrukci'ói révén, teljesen eredmény- I télén maradt. Becsben az a hit ural- I kodott. hogy a siker biztosabb, ha a megegyezés munkáját a magyar és horvát nemzetgyűlésre bizzák és Ausztria abba sem akart beleegyezni. hogy az Ausztria. Magyarország és Horvátország közötti vitás kérdéseket egy regnikoláris bizottság intézze el. hanem azt kívánta, hogy az egyes nemzetgyűlések foglalkozzanak ezzel.

1867 januárjában elnapolták á horvát' szábort. míg ugyanazon év májusában Ferenc József megkoronáztatása miatt újból összehívták.

Maga a király is azt kívánta, hogy az országban fennálló összes ellentétek bármilyen módon is. elintéztessenek, igy mindenki azt ilnitte, hogy Magyarország és Horvátország közt is létre fog jönni a megegyezés.

Azonban a második kísérlet is eredménytelen maradt, még pedig a horvát szábor akkori többségének magatartása miatt.

Miután időközben a magyarosztrák ellentétek elsimultak, a horvát kérdés újból felszínre került és ennek végleges rendezése sürgőssé vált.

Báró Sokcsevics. az akkori horvát bán 1867. junius 27-én nyugalomba vonult és helvébe helytartónak Rauch báró került, az unionista párt vezére. Rauch a Magyarországgal való minél szorosabb összeköttetést kereste, de Horvátországban nem örvendett népszerűségnek. Legerősebb ellenzéke az akkori nemzeti alkotmánypárt volt. vagyis a .szerémségi szerbek, akiknek élén dr. Szabotics Jovan állott.

Rauch nyomban felismerte a szerbek szerepének fontosságát és már 1867 októberében elhatározta, hogy Zsivkovicse Jován tartománygyülési képviselővel meglátogatja a szerémségi szerbeket. Zsvikovics azonban vonakodott ezt megcselekedni és azt a feltételt szabta, hogy találkozzon Deák Ferenccel és vele közvetleniá tárgyalhasson a magyar horvát kérdésről.

Báró Eötvös akkori miniszterrel folytatott sikeres tárgyalások után Rauch báró és Zsivkovics elmentek a Szerémségbe a szerbekkel tárgyalni. miig Grcsics Pavle és Filiparics Szima Masirevics pátriárkát keresték fel.

Deák Ferenc több jogot akart adni a horvátoknak de a horvátok leszavazták

Deák Ferenc Zsivkovics Jovánnal folytatott tanácskozásai folyamán megígérte, hogy a hármas királyság (Horvátország. Szlavónia és Dalmácia) aspirációit a kiegyezésnél minden tekintetben támogatni fogja, ellenben Fiume — továbbra is nyílt kérdés maradion.

Ez yolt ktilömben a horvát unionista párt választási jelszava és ezzel a jelszóval a rákövetkező vá*) Most, a szerb-horvát kiegyezés mézes heteiben érdekesnek tartiuk nagy vonásokban megismertetni az 1868. évi XXX. t. c.-ket, a magyar—horvát kiegyezés történetét, a Srpska Matica könyvtárában lévő horvát források alapját.

lasztásokon fölényes győzelmet is aratott.

A horvát szábor 1868. január 30-án trtott ülésén »királysági bizottság«-ot választott, amelynek az volt a feladata, hogy a magvar nemzetgyűlés hasonló bizottságával elkészítse-a magvar—horvát kiegye* zésről szóló tervezetet.

A két bizottság 1868 április 27-én kezdte meg munkáiét és két ah zottságot választott, amelv a két ország államjogi viszovnáról szóló vázlatot készíti- el és egyúttal szabályozza a pénzügyi vonatkozású kérdéseket.

Az első albizottság, amelv az államjogi kérdéssel foglalkozott, az 1723-iki pragmatika szőkéiéből indult ki, hogy a Szent István korona országai valamennyien egy államegységet alkotnak. Ezután a közös ügyek felsorolásába tértek át. A horvátok elsősorban azt kívánták, hogy a királyi eskü szövegét külön horváti-szerb kiadásban is közöljék. másodsorban tárgyalták a külügyekre. a katonai- és pénzügyekre vonatkozó rendelkezések azon részeit, amelyeknek költségei közösen fedezendők, harmadsorban azokat a. kérdéseket, amelyek szabályozása nem a pragmatika szankcióból folyik. Ezek: kereskedelmi ügyek, a közvetlen adók kérdése, a honvédelmi ügyek, a vasúti vonalakkal való rendelkezés

A horvát bizottság felvetette Horvátország külön függetlenségének kérdését is. amely elvileg magában foglalná a teljes önálló törvényhozást és közigazgatást mindazokban az ügyekben, amelyek nem közös ügyek, továbbá az autonom szervek fölötti rendelkezést, kivéve a posta-' és távirdaiigyeket. amelyeknél a magyar kormánynak ellenőrzés biztosíttatott. végül azt kívánták, hogy Zágráb székhellyel a királv által kinevezett külön minisztérium vagy bán legyen és ez a horvát-szlavondalmát szábornak tartozna felelősséggel.

Ami a nyelv kérdését illeti, a horvátok azt kívánták, hogy a horvátszlavon-dalmát tartománvgyíilési képviselők a közös törvényhozások ülésein vagy a horvát-szerb. vagy a magyar nyelvet használhassák, a horvát országos kormánv hivatalos nyelve csak a horvát-szerb legyen.

Zsarits magyarérzelrnü unionista képviselő a horvát bizottság egyik utolsó ülésén olyan ellenjavaslatot terjesztett be. amelynek alapján Horvátország még lobban alárendelj magát Magyarország fennhatóságának. Ezt az ellenjavaslatot később kisebb módosításokkal elfogadták. Zsurits ellen Deák, Ghiczy Kálmán és Csengeri Antal foglaltak állást, míg a miniszterelnök és Lőnyai támogatták.

A két bizottság utolsó közös ülésén Zsurits felakarta olvasni és megakarta indokolni elleniavaslatát, de előtte Deák Ferenc állott fel szólásra és ezt a beszédet mondotta:

.»Kf akarom nyilatkoztatni, hogy a horvát kérdést máskémen gondoltuk megoldani, mint azt a bizottság a kormánnyal történt megegyezés alapján tette. Én csupán annyit akartam, hogy egyes adónemek, mint a szesz-, cukor-, só- és dohányadó közösek legyenek, míg a többi adók önállóak maradjanak. Azt is kívántam, hogy Horvátorzságnak széleskörű autonómiára legyen. de mert a képviselők legtöbbje ez ellen foglalt állást, a tárgyalásokon nem is veszek tovább részt, azonban fenntartom magamnak azt a jogot, amivel külömhen választóimnak is tartozom, hogy ez ellen állást foglaljak.«

A beszéd elhangzása után Somsich Pál Deák mellé állt és mellé állt a többi magyar képviselő is. A horvát képviselők többsége Deák Ferenc álláspontját ellenezte. A horvát képviselők közül Deákkal csak hárman tartottak együtt: fankovics gióf. dr. Brlics Ignác és Zsivkovics Jovan.

A kiküldött két bizottság munkája a horvát-magyar kiegyezés megszövegezése körül ezzel befejezést is nyert és már csupán csak az maradt hátra, hogy mind a két nemzetgyűlés a szöveget ratifikálja. A kiegyezési szöveg a horvát szobor elé 186S szeptember 16-án került. amely azt nagy szótöbbséggel el is fogadta. A nemzeti liberális várt a szavazásban nem veti részt és hat balpárti unionista nem volt jelen a szavazásnál. .

A magyar nemzetgyűlés 1868. november 14-én szavazta meg a kiegyezési szöveget.