Bácsmegyei Napló, 1925. szeptember (26. évfolyam, 233-262. szám)
1925-09-02 / 234. szám
12 OLDAL * ÁRA % DINÁR PoStarma j»!aćena \j,a^ XXVI, évfolyam Megjelenik minden reggel, ünnep után és h«^ Telefon szánt: Kiadóhivatal 8—58. Szentest! Szubotica, SZERDA 1925 szeptember 2. 234, szám délben 5-10. Előfizetési ár negyedévre 135 db. Szerkesztőség: Aleksandrova ul. 4. (Russia Fonciére-palotn) Kiadóhivatal: Sufcotica, Aleksandrova ní.l.(Lelhach-palota) Uj munka küszöbén Régóta nem beszéltünk mór a magunk dolgáról. Régóta úgy kerüljük ezt a témát, mint gyógyító kéz a nyílt sebet. Soha, nehéz, kényszerű, kikerülhetetlen parancsu ok nélkül nem bántjuk senki érzékenységéi, a magyarságét legkevésbé. Minek fájdalmakat fölidézni, ha nincs orvosság ? Minek sebeket osztogatni hiábavaló, meddő küzdelemben? Minek a csatázó szó, ha dermedt a lélek és tunya a kar ? Mégis van naptári datum, van jelenség, a körülöttünk zajló és bennünket is magával sodró életnek vannak eredményei, melyek föleszmélést, körültekintést, számadást, gyónást és penitenciát parancsolnak. A politika időszámításának is vannak újévei és nagypéntekjei, amikor hajlamosabb a lélek a kontemplációra s amikor a cirkumspektusos ólszenteskedés nem vetéli el a gondolatokat. Immár szeptembert Írunk, a nyári nap hevét megszűrik a sárguló levelek s magukba iszszók a száraz venyigék — kezdődik az Ősz és kezdődik az őszi munka. Mi á mi aratásunk ? Még — egy marék virág sem. A csűrünk üres s istég a tetejét is lesodorta a vihar. Nincs termésünk, amit be kell hordani s nincs csűrünk se, ahová behordhatnánk. Mindenki a maga lábát feszíti meg a csúszó talajon. De hol az összetartozandóság hite, hol az egymásrautaltság parancsa, hol a faj, a közös mu!t és közös jövendő egyetemes ritmusa, mely egy irányba terelné a gondolatokat s egyszerre lendítené fel a munkás kezeket? Es ho! vannak azok, akik hangot tudnának adni az élet parancsának s fölvernek vele a „riadó, vak niéiyt“? Hol vannak azok, o kiknek szavára fölfigyel, akiknek cselekvése után igazodik, akiket az engedelmesség gyermeki, kritikádén érzésével vezéreinek tekint a magyarság? Nincs termés, nincs csűr és nincs vezér. És jaj — nincs vetés sem. Szeptember van, az őszi és téli munka alá most kellene elvetni a gondolat magvait. De nincs elvetni valónk és nincsenek magvetőink. Ne bolygassuk a fájó múltat. Ne mérjük le a múltak mulasztásait, ne tárjuk fel az elmulasztott alkalmak jóvátehetetlen bűneit. Üstökös szavakban ragyogtak fel mindii: fogadkozásaink, de a szavak üstököse nyomón hasztalan kerestük a cselekedetek csóváját. A napot kerestük s sötét utainkat a szavak lampionjának kétes fénye — tette még bizonytalanabbá. Hagyjuk a múltak temetőjébe reménységeinket és várakozásainkat, a rnu asztások fejfájót és bűnök keresztjét, de hozzuk magunkkal a tanulságokat. Ne kereskedjünk tovább a február 8 iki csatavesztés okaival. A vez< rek ne bántsák a katonákat, a hadsereg ne gyalázza vezérét. Vannak, akik a magyarság lelkiismeretét a „legitimacija" máknnyóval akarják megnyugtatni. Hagyjuk Őket is, a részegség is lehet áldott jóság. Ne kérjük számon — szeptemberben f — a májusra Ígért nagygyűlést. Ne kér jük számon azoknak a primitiv kötelességeknek tel je si tétlenségét, melyekkel a csatótvesztett vezérek is meg tudják menteni csapataik erejének és hitének maradékát. Túlságosan antropocentrikusok volnánk s a történelmi erők között túlságosan sok jelentőséget tulajdonítanánk az emberi elhatározásoknak és cselekvéseknek, ha a kudarcnak, sikertelenségnek, eredménytelenségnek, meddő iparkodásoknak, megmozdíthatatlan tétlenségnek és fölrázhaíatlan tespedésnek azt a sorozatát, ami a magyarság eddigi politikai akciójának mathematikai egyenértéke, egyedül és kizárólag a magyarság vezetőinek, vagy magának a magyarságnak tudnék be. Ennyi fájdalmas eredménytelenségre, ilyen sirnivalóan sok kudarcra kicsi ok és kevés magyarázat az egyéni felelősség. Itt másban van, vagy másban is van a hiba. Ujra föl kell vetni s újra el kell dönteni a kérdést: helyes alapokon kezdődött-e a magyarság politikai szervezkedése. A magyarság akkor kezdte meg politikai szervezkedését, amikor jogilag teljes jogú állampolgár lett, abban a legelső pillanatban, amikor a békeszerződés és törvény a születés, tartózkodás és ittmaradás tényéhez megadta az állampolgárságot. Ne tagadjuk, az elindulás első napjaiban a magyarság csak céljaival volt tisztában, de nem ismerte az erőket, melyekkel számolni kell, az akadályokat, amikkel meg kell küzdenie, nem ismerte uj hazájának politikai életét, közszellemét, a politikai tényezők mentalitását, nem mérhette le a lehetőségeket, piz eszközöket nem tudta összehasonlítani az akadályokkal, a feladatot az úttal. Nem tudta, hogy a belső igazságérzés, amivel úgy indult útnak, mint hamubansült pogácsával a mese vándora, milyen erőtényezője a sikernek. Öt éves világháború után a béke szédületében azt hittük : ha igazunk van, győzünk fegyvertelenül is, elég hatalmas fegyver az igazság. S a naivság és gyermeki bizodalom magyar argonautái elindullak a jogegyen tőség aranygyapjáért. S esztendők után még mindig azok mellett a partok mellett veszteglőnk, ahonnan útnak akartunk indulni. A harcunk eszközei kifogástalanok. Tiszták, pompásak és elsörendüek. Csak — alkalmatlanok. Mintha a legkitűnőbb schaffenhausi óraszerkezeltel — mozdonyt akarnánk hajtani. Mintha angol lombfürésszei sziklákat akarnánk keresztülvágni. Mintha a legbiztosabb öngyújtó fényével ragyognánk le a világítótoronyból. Csak a magunk ügyének igazságét néztük. Ez az igazság eivakitott s nem láttuk meg az akadályokat. És nem ismertük fel az igaz utat. Első, inkább ösztönös elgondolásunk nem tévedett : a magyarságot magyaroknak kell megszervezni. De nem elkülöniilien, nem izoláltan, nem hermelikm, gőgös elzárközottságban. Nem lehetünk gyertyafény, amikor tengereket kell bevilágítani. Ez a csöppnyi magyarság, még ha lobog is benne a faji öntu dat, még ha önfeláldozásra teszi is képessé fajának parancsa, akkor is gyönge, erőtlen, esendő marad a meg nem értés Szaharájában, ezer ránehezedő, előtte föltornyosuló akadály között — egyedül. Pedig faji érzése ilyen csudákat mór nem visz végbe. A magyarságnak be kell látni s le kell vonni azokat a konzekvenciákat, melyek a törpe kisebbségnek az összekovácsolt, szilárd és hatalmas uralommal való szembenállásából önként folynak. A magyar kisebbség nem állhat harcban az államalkotókkal, élelérdeke parancsolja a békét. Hiába telitett a magyarság a maga igazától, az uraimon levők, az államot alkotók mindig az érzések szeparatizmusát fogják látni a külön utak keresésén, a hermetikus elzárkózottságon. Hiába tartjuk mi igaztalannak és jogos oknélkülinek ezt az álláspontot, nem az a döntő ; sorsunk fordulását, mindennapi életünk eseményeit nem az szabja meg, amit mi gondolunk, hanem az, amit ők cselekednek. Vessük el magunktól azt a gőgös, azt az oktalan kívánságot, hogy majd azokhoz csatlakozunk, akik orvosolják sérelmeinket és teljesitik jogos kívánságainkat. Akinek nagyobb érdeke fűződik a megállapodáshoz, annak kell először teljesíteni a megállapodás feltételeit. Miért követelhetjük mi, a kisebbség, a kötelességek jogok nélküli teljesítői, hogy higyjenek nekünk, ha mi csak határidőre Ígérünk politikai támogatást. Minél több hitele van szavunknak, annál többet is adnak érte. S nem több értéke van-e állásfoglalásunknak, ha a meggyőződésünkre is hivatkozhatunk s nem meggyőződés nélkül árusítjuk politikai támogatásunkat ? A magyarságot szervezzék meg a magyarok, de rombolják le azokat a korlátokat, melyeket izoláltságukkal, elzárkózottságukkal emeltek a szlávság é? magyarság közé. Hogy kívánhatja a magyarság ez államfentartóktól, hogy ne tegyenek különbséget szláv és nem szláv között, ha mi magyarok különbséget teszünk ? A magyarságot szervezzék meg a magyarok, de késedelen nélkül vezesi sék be a jugoszláv politikai életbe. Ha Radics meg tudta tenn} az utat Zagrebtől Bcogradig, a. magyarság is tegye meg azt a lépést, amit az okosság, a belátás s életérdekei követeinek tőle. A zenlai nagytértől a Kálimégd inig ezerszer rövidebb az ut, mint Zagrebtől volt Béogradig. A magyarságnak nem kell semmit sem változtatni azokon as a'apvető elveken, melyek sorsát az állam életéhez fűzik. A magyarság elvi áldozatok és programrevizió nélkül megteheti ezt a lépést — csak taktikáján kell változtatnia. Szélmalomharc folytatása helyett reálpoütikót kell kezdenie. A magyarság támogatása ma, mér politikai érték. Ma még tényező, amivel érdemes számolni. De meddig lesz még az ? Ha konzerválódik a tétlenségnek, az ájult tehetetlenségnek mai állapota, akkor minden magyar maga teszi meg nyugalma, békéje és jövője érdekében azt a lépést, amit ma még az egész magyarság megtehet. Ha a magyarság, mint politikai szervezet lép az uj utral fölbecsülhetetlen szolgalatot tesz vele az itt élő magyarság jelenének és jövendőjének, mert a megvalósulás lehetőségéhez emeli kulturális, szociális és politikai törekvéseit. De ha a magyarok maguk választják az uj utat, attól kell tartani, hogy az egyéni szempontok fölötti őrködés közben elkallódik a magyarság egyetemes, sub specie aeiernitatis érdeke. Ma még érték a magyarság politikai szervezetének csatlakozása, rövid idő múlva talán már önként megnyerik szervezetlenül az egész magyarságot. S akkor ellenérték és ellenszolgáltatás nélkül megkapják azt, amiért ma szívesen és nem keveset adnának. Ma még mindent meg lehet nyerni. Holnapra talán mindent el fogunk veszteni. Az idő múlik, az események száguldanak, csak a magyarság áll egy helyben tétován. A jelszavak úgy röpülnek el, mint szeptemberi szellőben a megsárgult levelek. A magyarság csak egy utat választhat, azt, amit sorsának egyetemes érdeke, a magyarság jövendőjének parancsa jelöl ki száméra.
