Bácsmegyei Napló, 1925. augusztus (26. évfolyam, 204-232. szám)
1925-08-23 / 224. szám
20. oldal BAC5MEGYEI NAPLÓ 1925 augusztus 23. Mikszáth Kálmán Szabadkáról Régi, ötödféí évtizedes újság fekszik előttünk: a Szegedi Napló 1880. évi 206. száma, amelynek tárcájába Mikszáth Kálmán, a nevezett hírlap akkori főmunkatársa, cikket irt az. azon időbeli Szabadkáról. Az az öreg úriember, aki ezt a ránk nézve érdekes lappéldányt nekünk beküidötte, a cikket néhány széljegyzettel is ellátta, amelyek a régi írást a mai olvasók előtt érthetőbbé tehetik. Köszönettel vettük és szívesen nyomatjuk le, amit a nagy palóc irt rólunk, nemcsak azért mert az igazán kitűnő szellemeknek a legkisebb Írása is figyelemreméltó, de kivált azért, hogy Szubotica ntai lakásai lássák, mily találóan jellemezte már 45 esztendő előtt a magyarság egyik legnagyobb Írója ezt az .eredeti várost, amely egyébaránt neki is rokonszenves volt. A mindenképpen érdekes tárca a marginális jegyzetekkel együtt itt következik. a* Szabadkán Magyarországén szeptember az elithónap, se meleg, se hideg, egészen lutheránusnak O való idő. A magyar turista ilyenkor kerekedik neki a nagyobb utazásoknak. Mint ahogy magam is most szántam rá magam, ahova a szivem régóta húz: Szabadkára. Jóllehet, világgá van kiáltva, hogy az alföldi *) vonatról még soha eleven cmbér le nem késett, mégis már délután elfoglaltuk Pista barátommal3) a váróteremnek közvetlen az ajtó melletti asztalát, úgyhogy az egyik hibámat már a pályaudvarra lógattam ki, — hogy amint csengetni fognak, egyszeribe a coupéba ugorhassak. Úgy is lett, mindennel el voltunk látva. ami egy ilyen úthoz szükséges; a J) Mikszáth tudvalévőéit lutheránus volt. 2) A ' budapest-ztmonyi vonat kiépitéso előtt alíöld-fiiumel vasútnak nevezték azt a hálózatot, amelynek egy egész ága a Szabadka—szegedi vonal volt. 3) Kalmár István szegedi ügyvéd, Mikszáthnak egyik bizalmas barátja. felső kabát kettőnknek, tizenegy Virginia magamnak, egy bot a harapós kutyák ellen és egy halnyelíi szegedi bicsak, mert okos. ember bicska nélkül rá nem teszi a lábát bácskai földre/*) Egy öreg utitársunk volt, valami comntis voyageur, ki roppant örömömre, barátomat választotta ki arra. hogy öt az európai politika griffjeibe beavassa. Avatta is szegényt egész utón! Ez a becsületes ember nagy ellensége a vasutaknak (pedig azok hordozzák a hálátlant egész életén át), s azt a gonosz, tréfát beszélte az alföldi vonatról, hogy az nemrégiben, Szabadkára menet elfelejtette Horgoson leadni a póstát, s a félúton visszatért emiatt, A Világért sem hittem volna el a tekintetes vasútról ezt a galádságot, de azért csak mégis gondolkozóba ejtett ez a dolog, s mint ahogy a kísértetektől, amelyekbe szinte , nem hiszünk, de azért mégis félünk, aggódni kezdtem, hogy hátha valahogy elfelejt megállni Szabadkán? ... Mert az ilyen szórakozott vasúttal megtörténik az is! Nem a! Becsülettudóan odáig vitt, letett az índóháznái, elfüttyentette magát, búcsúzóul (mert az kijárt az 1 frt 09 kr.-ért), isten hírével cdább ment Zombor felé. Mi ott maradtunk! állva az. indóház előtt, a hordárok lenézésteli nézésének kitéve, mivel semmink sem volt, amit vihettek volna. Mint telivér turista (addig is, inig Miikó Izidor barátom Baedékert írna kedves szülővárosa nevezetességeiről) elmémbe idéztem vissza mindazokat, amik e derék városhoz részint mint tradíciók, részint mint ráfogások, vagy tények tapadnak! A jó bttnyevácok és a hires »bácskai itcc: metropolisa ez. A magyar vendégszeretet itt van kifejlődve a legjobban. Földjük a legtermőbb, asszonyaik a leghíresebbek. Kell-e még több, hogy az ember tisztelettel levegye a kalapot, mikor a nagy város eleven főiére kitárul előtte? 4) Ez még nem allúzió a »botváros«ra. Ezt a díszes elnevezést csak pár évvel később kaptuk, ha jó tudom, Sjpulusztól. (Ráikcsi Viktor.) Egészen modern város ez, élénk kereskedelemmel és bizonyos olyan jellegével a civilizációnak, amelyet Szegeden nélkülözni kell Szeged sokkal érdekesebb, mert eredetibb, jövője, hivatása, hire, neve sokkal nagyobb, s épen azért Szabadka nem versenyezhet vele soha, ha még épen akkora Tisza folyna is a közepén, mint a szegedi, de ami kiválóan megfigyelendő, az azon elütő jelleg, mintha legalább is két vidágrész feküdne a két város között. Pedig éppen egy ugrás, s igazán csodálkozni lehet, miként lehetséges az, hogy akként izolálva van egymástól Szeged és Szabadka? Az emberek nem érintkeznek egymással, majdnem olyan ritkán lehet szabadkai embert Szegeden látni, mint egy hevesmegyeit, sőt a kereskedelemben sincsenek érintkezési pontok, holott Szeged annyi jó iparcikket szolgáltathatna Szabadkának és olyan olcsón! A legújabb népszámlálás szerint Szabadkának hatvanháromezer lakója van5) s ezek mind birtokos elemek: proletárok és munkásosztály alig van, ami ugyan nagy jólétre mutat, de nagy stagnációra is. A munkások és a kisiparosok olyan nagy tömege, taniinö Szegeden van, korántsem hátrányos jel, hanem a jövőnek előre vetődő árnyéka, mert éppen ez elemek azok, akik a gazdagokkal, mint az éremnek megfordított oldala, postüláturnát képezik a nagyvárosoknak. A bunyeváe arisztokráciában, vagyis inkább gentryben, mert arisztokráciának épen .nem lehet nevezni a fiatal cimerü szabadkai urakat, elegendő hazafiság van, de sok fölösleges virtus is. A hányaveíiség, osztálygőg és a valód: nagy urak majmolója, mind olyan kóranyag, mellyel lassan-lassan szaturálva lesz az egész szabadkai társadalom, s ezért van az, hogy a hasonlíthatatlanul a szegedinél különb társadalmi életet Szabadkától még sem lehet irigyelni, éppen úgy nem, mint valamely arcnak a csattanó pirosságát, ha ezt valamely belső láz okozza. A szabadkai csillogásban van valami erőltetett, a szegedi puritánismusbau van valami tiszteletre gerjesztő. B) Mikszáth ezt a cikket 1880-ban irta, amikor ebben az évben megejtett népszámlálás adatai még ismeretlenek voltak. »Legújabb népszámlálás« alatt tehát az 1870-iki értendő. Annyi azonban bizonyos, hogy Szabadka oly rohamosan emelkedik egy idő óta, mintha ott is a rekonstrukció folyna.6) Nagy és fényes épületek emelkednek gyors egymásutánban, kövezete gyönyörű és előkelő városi színezetet kölcsönöz neki.7) A városháza előtt, mely impozáns ódonsúgával hat, pöckösen lépkednek a kékdolmányos hajdúk a néma 'kövezet ünnepélyes kopogásában, mintha a hatalom súlyának érzete nehezednék ránk. (Bezzeg másképp van Szegeden, hol zsivaj, rakoncátlankodás és dulakodás vau a városháza előtt.) A színház magas pszlopai is kevélyen hirdetik, hogy még Szabadka se kutya ám! innen már csak a »díva« hiányzik.8) A »díva«, akivé! annyi sok csodálatos dolog történik a legújabb időben. — Mikor jön? Mikorra érkezik? — ez az általános kérdés. — Szeptember közepére várjuk, —mondja egyik barátunk. — Még pedig hozzá tehetné ön, hogy alig várjuk! — Ml férfiak, talán .. de -a nők... — Nos, a nők? — Azok szeretnék, ha elmaradna, különösen a haute creme hölgyei, mert ezek a Rgféltékenyebbek. — A férjeikre? — Óh, dehogy! A szeretőikre!9) Mikszáth Kálmán 6) Szegeden t. i. akkoriban folyt az árvíz . utáni rekonstrukció. 7) Persze, volt rá gondunk, hogy csak azt a pár utcát mutattuk neki, amelyek ‘kovežve voltak s ahol a »nagy és fényes épületek gyors egymásutánban ('.) emelkedtek.« Becsaptuk a jó palócot! 8) Alegközelebbi (1880—1881) színházi évadra a színházat Erdélyi Marietta, korának egyik legszebb opereítseinésznője és legügyetl'enebb színigazgatója’ kapta, aki saját társulatának egyszersmind a primadonnája is volt. £l) Aki így [informálta Mikszátho-i, csalódott. A szép Marietta nem háborgatta itt senkinek a cirkuiusait és nem adott félékenységre senkinek se okot, Nem vetette ki a hálóját egy asszonynak se a férjére vagy a szeretőjére. Egzotikus ízlése és eklektikus módszere volt -S két huszártiszttel: a nassaui uralkodó herceg fiával és egy Esterházy gróffal udvaroltatott magának. Tüzhordó tengelice Móra Ferenc meséiből Ha hiszitek, ha nem, az úgy volt, hogy mikor a jó Isten a világot megteremtette, kifelejtette belőle a tüzet. Ott égett a mennyország udvarán, de nem volt kitől leküldeni a földre, az emberek pedig az égbe nem tudtak jel jutni érte sehogy sem. Utoljára a madarakat kérték meg, hogy segítsenek rajtuk. Nekik nem kel! hozzá létra, keriilnek-ferdulnak egyet, szót értenek a jó Istennel s egyszerre itt lesz a parázs. A madarak nem is kérették magukat, mert még akkor nagyon jó barátságban voltak az emberekkel. A sas mindjárt vállalkozott a nagy útra. Hanem azt kikötötte, hogy ingyen, barátságból nem hoz tüzet, mert neki abból semmi haszna nincs, ő nem szokta megsütni a pecsenyéjét. — Hozok nektek tüzet, ha annak felében ezután a torony tetejébe rakhatom a fészkem. Az emberek ráhagyták, hogy úgy lesz s a sas nagy kevélyen nekilebbent az útnak. Egyenesen az Úristen udvarába szállt le, hol ugyancsak szórta a szikrát az a nagy tűz, amelyik ideien tről, a földről Napnak látszik. Maga az Úristenis ott üit a tűznél aranyos subában, vár-; ta is, hogy a sasmajd odaköszön neki, de bizony az még a fejét sem fordította arra, hanem szó nélkül kikapot a tüzböl egy nagy darab parazsat, a csőre közé fogta, azzal huss, lecsapott a földre. Persze alig hagyta el az Isten udvarát, a parázs égetni kezdte a száját, hát mit volt mit tenni a sasnak, szétnyitotta a csőrét s a parázs csak hamu képében ért le a földre. A sas pedig szégyenében soha többet nem mert visszajönni az emberek közé, erdők, puszták vad lakója lett, a csőrén azonban ma is hordozza az égés nyomát. Második próbálkozónak a fecske ajánlkozott. Ez meg azt kötötte ki, hogy amiért ő lehozza az embereknek a tüzet, az emberek engedjék meg neki, hogy ő ezután egy házban lakhassák velük. Repült is a fecske a kék magasba, mint a nyíl, meg is találta a nagy tüzet, đe köszönni ő is elfelejtett a jó Istennek. Csak akkor fordult hozzá, mikor a nagy tüzbő! kikapargált egy kis parazsat: — Ugyan ne restcld ezt a kis tüzet a hátamra ígazitanj! Nem szóit a jó Isten semmit, ráigazitotta a tüzet a madár hátára és surr, megindult a fecske hazafelé. De mire a fele utat megtette, akkorára a sebes repüléstől lángra kapott a parázs, kiégette a fecskének a farkát, onnan le is hullott s csak pernye alakjára ért a földre. így aztán nem is eresztették be az emberek sc a fecskét a szobájukba, csak az eresz alá, a háta pedig a mai napig is füstös, a farka meg megmaradt villaformájunak, ahogy a parázs kiégette. Erre aztán minden madárnak elment a kedve a tüzszerzéstői. Pedig a tél már rázta a szakádat, porka havak hullámozták az égből és mindenfelé dideregtek az emberek. Sirtak-rittak is, hogy most már senki se hoz nekik az égből tüzet, utoljára a tengelice megsajnálta őket. Azt mondta, hegy egy élete, egy halála, de ő mégis megpróbálja. — Megháláljuk neked, kis madár, — biztatták az emberek. — Ezüst kalitkában arany búzával etetünk, kristályvízzel itatunk. — Nem kell nekem senki hálája, ingyen, barátságból teszem, — mondta a kis madár s íeirepült az égbe. Még akkor hófehér ruhája volt a tengelicéiiek, a hópelyhek közt egyszerre eltűnt az emberek szeme elől, akik hátraszegett nyakkal néztek utána. Szállt, szállt a tengelice, meg se állt az Isten udvaráig, mikor odaért, egyenesen a jó Isten térdére repült s odahajtotta csöpp fejét a tenyerébe. — Mi járatban vagy, kis cselédem? — mosolygott rá a jó Isten. — Egy kis tüzet kérnék tőled az emberek számára. Uram-Teremtőm, — pihegte fáradtan a kis madár. Megveszi szegényeket a hideg, ha tűznél nem melegedhetnek. — No, majd segítünk rajtuk, szolgám, — simogatta meg a jó Isten a madárkát, amitől az egyszerre elfelejtette minden fáradtságát. Aztán a jó Isten maga keresett ki a nagy tüzből egy szép kis piros parazsat, azt odaadta a tengelicének. — A kebeleden vidd, hogy ki ne aludjon és jól szorítsd magadhoz, hogy el ne ejtsd. Aztán arra is vigyázz, hogy csak szép-lassan ereszkedjél le, akkor nem kap lángra és nem ér semmi baj. Szót is fogadott a tengelice, szép-íassan lengett-libegett lefelé, nem is érte semmi baj se. Csakhogy amikor már nagyon közel ért a földhöz és meghallotta, hogy hogy jajveszékelnek az emberek a hideg miatt, akkor megesett rajtuk a szive és stytyiy, egyszerre levágódott közéjük. Persze a nagy sebességtől egyszerre lángra kapott a parázs, attól meg a ten- Sölice ruhája. Úgy hullott le a földre, mini egy tüzrőzsa, az emberek odaszaladtak, fölkapták a parazsat, száraz mohába dugták, abban mindjárt el kezdett legelni, arra adtak neki enni vékony fenyőgallyat, igy gyulladt ki a világon az első tűz. Persze a tengelicével senki se törődött többet. Ott állt szegény csikorgó télben, teljes mezítelenül, mert a ruhája az utolsó szál toliig leégett róla. De azért nem vette meg a hideg, meri a többi madarak megszánták, betakargatták: mind adott neki egy-egy szál tollat a maga ruhájából. Azért olyan tarka a tengelice a mai napig is, ahány tolla, annyi szinti. Igaz, volt egy zsugori madár, aki sajnálta volna még egy szál tollát iš; a bagoly. Azt azután azzal verte meg a jó isten a szívtelenségéért, hogy mindig fázzon, soha felmelegedni ne tudjon. Fázik is a cudar a mai napig s azért kiáltja mindig, Iiogy »hu, hu.« Ebből is látnivaló, hogy ez igaz történet elejétől végig.
