Bácsmegyei Napló, 1925. augusztus (26. évfolyam, 204-232. szám)

1925-08-23 / 224. szám

1925 augusztus 23. BACSMEGYEI NAPLÓ 19. oldal Tomory Újvidéken táborozott Az érsekhadvezér 1526-ban Péter­­váradnál vette ái a déli. hadak fő­kapitányságát A magyar történelem legszomo­­rubb dátuma 1526. a szerbekre is vég­zetes volt. Keletről menekülve fu­tottak a török haderő elől a balkáni szerbek, mert a szultán seregei el­pusztították és felperzselték orszá­gukat. A Balkánról jövő török áradatot kettős kapu zárta el: Nándorfehér­vár volt a külső és Pétervárad a belső kapu. Nándorfehérvárt Hunya­di János világraszóló diadala tette félelmetessé, de végül is elesett, ami által Pétervárad stratégiai'fontossá­ga jelentékenyen emelkedett. A vár, mint a péterváradi apát­ság tulajdona, a kalocsai érsek bir­toka volt, aki emellett több határ­várát is fenntartott. A kalocsai ér­sek tehát nemcsak az egyház feje volt, hanem a stratégia terén is ve­zető szerepet viselt. Az újlaki Ferenc-rendi kolostor magányában egy szerzetes húzó­dott meg, aki már csaták zajában parancsokat osztogatott, ez a férfiú Tomory Pál, az egykori budai vár­nagy volt. A király felszólítására, hogy áll­jon az ország alsó részeinek sere­gei élére, — Tomory nem-mel felelt, de amikor a pápa, a király és az ország rendei kívánták ezt tőle, el­hagyta a kolostort és elvállalta a kalocsai érsekséget és »kezébe vet­te hazája védelmét.« Az országgyűlés megbízta az or­szág alsó részének főkapitányságá­ul. Tomory erős kézzel fogott az ország védelmének szervezéséhez. Amerre ment, Kiapistranszerü va­rázs fogta körül; korábbi diadalai­nak híre, szerzetbelépésc, a rendek egyhangú óhajtására történt fel­mentése nimbusszal vette körül. A portyázó törökök már a Sze­­rémségbe is betörtek és iszonyú vé­rengzést vittek véghez. Tomory Pé­­tervdradot tette meg székhelyéül. Tomory a törökök elé Batthányi György péterváradi hadnagyot és a vár alatt állomásozó sajkásokat küld­te. Tomory a királyi udvartól hiá­ba kért pénzt. Az ott tartózkodó pá­pai követek kijelentették a király­nak, hogy ha a kormány és az urak nem felelnek meg kötelességüknek, ők sem hajlandók a péterváradi há­romszáz gyalogos zsoldját fizetni. Ez a presszió megnyitotta a zsebe­ket és Tomory szaporíthatta sere­geit. A nemesség tétlenül nézte az ország pusztulását. Tomory látta az ellene agyarkodó irigységet, elha­­gyatottságát, ismételten beadta le­mondását és a királynál és a pápá­nál felmentéséért könyörgőtt. Nem engedték, de nem is támogatták. A szultán hajói már közeledtek a várhoz. A szultán az erődöt minden­képpen el akarta foglalni és Ma­gyarország legmegbízhatóbb had­vezérének seregét le akarta győzni. Az ország szeme Pétervárad felé fordult. A nemesség közönyös ma­radt és kijelentette, hogy a király nélkül nem megy harcba. A várbeli zsoldos hadsereg ezer lovasból és ötszáz gyalogosból állt. Tomory seregével átment az új­vidéki oldalra, ahol seregét négy­ezer főnyire szaporította. Ibrahim negyvenezer törökkel megkezdte a vár ostromát. A törö­kök, mint a kiáradt folyam, elözön­­lötték a környéket. Nyolcszáz ha­jón jöttek Pétervárad alá. A török ágyuk éjjel-nappal bombázták Pé­­terváradot, amelynek sziklafalaiban ma is látni Ibrahim- ágyúgolyóit.. A vársereg hősiesen állt ellen-a megsemmisítő túlerőnek, de a már csak kilencven főnyire apadt őrség végül is július 27-én a fellegvárba menekült. A pápai nuncius jelentése szerint »az erőd piacán már bokáig ért a vér és az őrség a templom tor­nyába zárkózott« — ésonn an véde­kezett. A törökök szabad kivonulást adtak az elszánt védőknek, akik azt elfogadták és átjöttek Újvidékre Te­rnary táborába. A törökök a vár pia­cán feküdt sebesülteket leszúrták és a Dunába dobták. Pétervárad elesett, a török ára­dat szabadon hömpölyöghetett Ma­gyarországba. Szalejman szultán ezután Újlak ostromához fogott. A vár elestével a bélakuti apát­ságnak is nyoma veszett és eltűnt Vásáros-Várad (Újvidék) is. Pétervárad ormáról eltűnt a ke­reszt is és helyette lófark suhogott bástyáin és janicsárok kaszárnyája lett az erődből. Pétervárad elestc előfutárja volt a mohácsi vésznek. Újvidék es Pé­tervárad után elpusztult az egész (Jelenet szerzőnek -»A kiül cimü uj négyfelvonásos színmüvéből, amely no­vember második felében fog színre ke­rülni a budapesti Nemzeti Színházban.) Báró Wesselényi Miklós a budai he­gyekben találkozást rendezett két poli­tikai barátja közt. Ezek gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos. Wesselényi azután egy erdei pádon magára hagyta a két államférfit, hogy kedvükre be­szélgethessenek. 1841, május elseje van. Az erdőben kakuk szól. SZÉCHENYI: Meg kell egymást ér­tenünk és mivel kell, meg is fogjuk egymást érteni. KOSSUTH: Becsületes emberek közt, akik hazájukat jobban szeretik, mint a saját hiúságukat, ez nem lehet nehéz. Íme, nemes gróf, én önt vezéremmé te­szem és közlegényként követem. Ki legyen vezér ebben az országban, ha nem Széchenyi? Ön ébresztette föl a nemzetet... SZÉCHENYI, mosolyog: Nem volt nehéz, féiig-meddig már kialudta ma­gát. KOSSUTH: A Lánchid terve volt a hajnali harangszó. A hid még ma is csak terveiben él, de a magyarság, mint egy uj népvándorlás, már átözön­­lött rajta a túlsó partra és ma szeren­csésebb csillagképek alatt sátorozik. Ez az uj világ teli van az ön akaraterejé­nek delejes feszültségével, teli van ifjú­sággal, mondhatnám: teli van jövendő­vel ! SZÉCHENYI: Én nem születtem nép­vezérnek. KOSSUTH: A nép azonban önt kí­vánja vezérének, a végcél tekintetében pedig nem lehet véleménykülömbség. A végcél: a nemzet boldogsága. SZÉCHENYI: De melyik ut vezet oda? Az, amelyen ön, vagy az, ame­lyen én járok? KOSSUTH: Ez az, amit tisztáznunk kell. SZÉCHENYI: Én rendületlenül hi­szek a jövőben. Ez a nép a sors csa­pásai alatt elvadult és eltompult, de né­mely olyan nagyszerű kvalitásai van­nak, amelyek ilyen összetételben egyik európai nemzetben sincsenek meg. A magyarságra nagy jövő vár, ma azon­ban csak egy hajszálon függ az élete. Tehát nekünk, akik a nemzet nevében határozunk és cselekszünk, nekünk min­den lépést, amit előre teszünk, gondo­san meg kell fontolnunk. A hideg ész legyen az iránytű, nem a forró szív. A megfontolás, nem a szenvedély. Ne is kérésük a nemzet igazát, hanem keres­sük a hasznát, ön mondta: aj .végcél a Bácska. Szulejmáu ».csillag sokasá­ga hadseregével és a tenger hullá­maihoz. hasonló csapataival« elözön­­löttc és elpusztította Szir (Puszta­szer) Színia Rév (Seuta) Palikát (Szabadka) Periek, Peszir, Kani’ha (Kanizsát), Kccsletnét (Kecskemét), Felegháza (Félegyháza), »megerősí­tett városokat.« Török történetírók feljegyzése szerint egyetlen ház sem maradt épen, mind elhamvasztotta az óriást sereg haragjának és bosszújának tüze.« Elpusztult még Bács is — ahol a visszavonuló Tomory átmenetileg tábort ütött. — és elhamvadt Föld­vár, Titel és minden község, amer­re Szulejman csillagsokaságu sere­ge átvonult. Török uralom következett és ma­radt 1687-ig, amikor a császári se­regek visszafoglalták Eszéket és felszabadították Péterváradot, a mely főhadiszállása lett a keresz­tény seregeknek, amelyek Pétervá­rad visszafoglalásánál tizenötezer embert vesztettek. Ekkor már magasan ragyogott Savoyal Jenő csillaga. KOSSUTH: Boldog csak szabad nemzet lehet! SZÉCHENYI: Igaz, igaz. — de mi a szabadság? Én nem tartok semmit az olyan szabadságról, amelyet ellenzéki politikusok csikarnak ki a megszorult kormánytól és amelyet csak törvénypa­ragrafusok védenek. Én egy egészsége­sebb, általánosabb, mélyen a nemzet szervezetében gyökerező szabadságra gondolok. KOSSUTH: Módunkban van ez? SZÉCHENYI hévvel: A gazdagsághoz és rajta keresztül a szabadsághoz csak egy ut vezet: a munka, egyedül a sza­bad mozgású, maga magát jutalmazó és ésszel irányított «tunika. Lássa ön, a magyarság most újból kezdi az életét. Amit most megtanul, az mélyen bevé­sődik az agyába és a szivébe, az 'kí­sérője marad talán évszázadokon át. Nekünk módunkban van, hogy a nemze­tet most átformáljuk a dolgozók nem­zetévé. Hogy azzá lehessen, mindenek előtt meg kell tanulnia, hogs geniális rögtönzésektől, parádés elméletektől és délibábos álmáktól nem várhat semmit, a magyarságon csak a saját szi\ós te­vékenysége segíthet. (Tűzzel): tudja ön, hogy az országban ezer kvadrál mérföld mocsár van? Egy egész király­ság, teli a termékenység ezer esztendős kincseivel. Ezt meg lehet hóditanunk — munkával! KOSSUTH szünet után: Tessék foly­tatni, gróf ur! SZÉCHENYI: Engem mostanában csak kétféle alkotás érdekel: olyan, amely összegyűjti a szellemileg szét­szórt magyarságot és eszmesurlódást eredményez: a kaszinó, a nemzeti já­tékszín, a tudós társaság, a lóverseny, — és olyan, amely megindítja a vérke­ringést az ország áléit testében: utak, hidak, vasutak, hajójáratok, folyósza­bályozás ... szünet után: Ön moso­­b'og?! KOSSUTH: Bocsásson meg, nemes gróf, ez a keserű mosoly bizonyára nem az ön szavainak, hanem a mi nem­zeti nyomorúságunknak szól. Ha ön ma gazdaggá teszi az országot, akkor csak Ausztria feös tehenét hizlalja, ön­nek előbb ki kel! vernie Ausztria fejé­ből azt a szörnyű rögeszmét, hogy a magyar vér és a magyar arany az ö tulajdona. Önnek előbb szabaddá kel! tennie a nemzetet, hogy érdemes le­gyén dolgoznia. SZÉCHENYI komor mozdulatlanság­gal. tekint a szemébe. KOSSUTHNagyszabású agitációí keli szerveznünk az országban, hogy minden magyar ember megismerje és követelje a szabadságit. Ha majd a magyarok milliói fognak a szabadság után kiáltani, olyan kétségbeesetten, mint a szomjanháló a viz után, akkor Ausztriának nem lesz elég szuronya, hogy távcil tartson minket a kutaktól. Én bevallom: egyelőre nem is tartom kívánatosnak, hogy a .nemzet gazdag legyen. Maradjon meg a szegénységben és a keserű elégedetlenségben mind­addig, amig ki nem vívta a szabadsá­got. Nem kövér, hanem sovány embe­rekre' van szükség., emberekre, akik­től Julius Cézár rettegett! SZÉCHENYI: De hiszen ez a forra­dalom'! Ön az a szikra, amely . a szél szárnyán repül és semmi rosszat, nem akar, csak romokba dönti az országot. KOSSUTH: Téved, gróf ur, én csak egy becsületes ember vagyok, aki sik- I ra akar szállani a nemzetének igazá­ért. Ön ugyan azt mondta az imént, hogy nem az igazságot, hanem a hasz­not kell keresnünk, de* én mégis azt tar­tom, egy nemzetre nézve senimi sem hasznosabb, mintha a fiai az igazságért hevülnek, harcolnak és ha kel!: meg­halnak, Meri nem a hidakon, nem a rnii­­utakon és gőzhajókon fordul a nemze­tek sorsa, hanem azon, mennyire tud­nak ragaszkodni az ideáljaikhoz SZÉCHENYI: Amit ön ideáinak ne­vez, az a táblabirógyakorlatban igy fest: remonstrálni, halasztani, min­dent összezavarni és ködbe burkolni és inkább elveszni, mintsem megengedni, hogy a nemzet más módon, nem a ml receptünk szerint, keresse a boldogulá­sát. Szerkesztő ur, ért látom az ön el­jövendő Magyarországát: gőgös és te­hetetlen, a civódási dühtől beteg nemzet fogja lakni. KOSSUTH fölkel: Azt hiszem, ezek után céltalan lenne a további eszme-' csere. SZÉCHENYI fölkel: Sajnos, céltalan. Mi, külömböző dimenziókba lakunk és soha sem tudnánk összetalálkozni a síkban. Ez mind a kettőnk baja. KOSSUTH: Adja Isten, hogy nem a nemzeté! De most búcsúzom. Kézfogás. SZÉCHENYI: Még egyet! Én meg vagyok róla' győződve, az ut. amelyen ön halad, holttestek és romok felé ve­zet. Nekem tehát kötelességem, hogy támadjam és leleplezzem önt. hogy le­lte tőén összezúzzam az ön népszerűsé­gét. KOSSUTH: A nemes gróf tegye azt, amit a lelkiismerete parancsol. Én ak­kor is. az utolsó leheei'temig is. hódo­lattal és hálával fogok Széchenyi Ist­vánra gondolni. Nekem ön mindig a legnagyobb magyar marad. Fölemeli a fejét. Van azonban valaki» aki önnél is : nagyobb: a nemzet! Kalapjával a kezé­ben eltűnik a fák között. SZÉCHENYI sokáig mozdulatlanul néz utána. A kakuk megint szól. .............. .........uTAararjm».——~........... Fala Tamás : NYÁRI DÉLUTÁN Lehúzva mind a vasredőny, A nyár izzad az areredön. Az ablak zsalugütercs, Bóbiskol a fidkeres. Mintha heverne jó puhán, Elnyúl hosszan a délután. Éles harangszó fölcseng, Vagy tán a város füle cseng. HASFOZŐK melltartók, a vásár tartama alatt úgy készen, mint méret után a legszebb kivitelben kaphatók. Legújabb párisi gummi f sók 350 dinártól kezdve. LEÖNTIK VIRÁG SUBOTICA KRALJA ALEKSANDARtU. 11 SZ. Széchenyi és Kossuth Irta: Herczeg Ferenc magyarság boldogsága.

Next

/
Thumbnails
Contents