Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)

1925-07-05 / 177. szám

1925. Julius 5

BACS MEGYEI NAPLÓ

Szigorlat előtt

Irta: Berényi János

Helyes, professzor ur kérem, de kíméljen. Ép most néztem meg az órát. Cé tíz. Most már mindent tudok. Tudom, hogy ez a szoba, ez az ucca, ez a város, de még ez a világ is mind kémia. És nekem ez az utolsó éjszakám. Hallottam ép az előbb, maga szent Péter súgta oda valakinek, hogy kipipettázunk húsz köbcentiméter normál kősavat. Ez én leszek, professzor ur. érzem határozottan. Pedig nagyot tudnék most lépni, egész a másik világig, ahol újra én vagyok épen ilyen formában, mint itt. Ez igaz. Mert a mindenség végtelen, az elemek száma százra tehető, a dolgok milliófélék, de a variációval kiszámítottam, hogy valahol az isten mértékének ezredik mérföldje után ismétlődnie kell az egész komédiának mégegyszer. És ott megint csak én vagyok. És mondom: odáig tudnék most lépni, de ebből semmi hasznom, mert ott is csak a kémia kellős közepébe jutnék. Ez nem is önt belém bánatot, sőt szántszándékkal kínozom magam tovább: ennek igy kell lennie és ne is legyen máskép, mert rettenetesen elaljasodtam. A halogén elemeket most se ismételtem át. az oxybensoe sav képlete kiszökött belőlem korzózni és tessék nézni: csak hatig tudok már olvasni: methan, aethan, propán, bután, pentán, hexán. Pedig két nap alatt még mindent átnézhettem volna. Csakhogy átkozott vagyok, kérem elhinni: el vagyok átkozva. A telkemen két nap óta veszekszik a kémia és egy novellatéma, mint az angyal meg az ördög Mózes lelkén. A vége az, hogy az egyik se győz, itt forog, hánytorog a homlokom alatt mind a kettő. Igen. Az aszszony csenget, háromszor, idegesen nyomja meg a csengő gombját. így lármázik és ezt hiteti el velem a novella. Ez nagyon a szivemre megy. A szaggatott berregés úgy pereg le bennem, mint a zörgő, apró olvasószemek. Ez a bíbor előszineződés már a novella telítettségének a jele. Az asszony mégegyszer, még idegesebben csönget. Az öreg, fonnyadt inas, akinek fogatlan szájában minden szó sírni kezd, jelentkezik. Veronai, — mondja halkan az asszony és ledől a sezlonra, hófehér karját a homlokára fekteti, de lehet, hogy előbb rágyújt egy illatos cigarettára. Ebből lesz a nikotin, egyenlő: Cé tiz, Há tizenegy, En kettő, olajszerü, vízben oldódó mérges anyag, mely oxydálva a nikotinsavat adja. Közben az asszony újra kéri a veronait és az inas zavarodottan néz körül. Te marha, — ordítom neki, — ezt se tudod. Nagyságos asszonyom, mért nem dobja ki ezt az idétlent, fogadjon föl engem és megmondom hova dugta el ez a gazember a veronait. Igenis, láttam hol van: a malonsav alatt a babiturtól jobbra, az indoxyl mögött.

Különben semmit se szóltam. Megbékülök. Visszatérek a kémiához. És hallgatom a zenét. Alattam,, a kávéházban huzza a cigány. Ez a sorbinose dallama, — mondja bennem halkan valami, de hozzáértéssel. Rémes, hogy kik mulatnak mellette. Paróka* urak jönnek és bemutatkoznak:

— Én vagyok Avogadro. Nevemet a rólam elnevezett tételtől kaptam.-— Van szerencsém: Qay-Lussac.

— Dalton vagyok.

Az egyszemű kémiai professzor vagyok, a másik szememet szerencsésen elreakcióztam egy lőgyapot-kisérletnél.

— Másszóval: pyroxylin, — bólint rá csendesen a másik, — de a reakció persze sikerült.

— Sikerült.

— Látja, ez a fő, — válaszol amaz nyugodtan és a fekete kávéját beleönti a sörbe és az egészhez ad néhány csöpp bismuthsulfátot és elkezd félóráig várni. Istenem, hova jutok. Nyolc óra múlva forogni fog velem az asztal, a szék, a könyvek, üvegek, az egyszemű profeszszor és mindenei, aki a hallgatásomat hallgatni fogja. Az asszony nem kér többé veronait, az inas maga fölmond, a novella volt-nincs: elpárolog, a reakcióhő kétszer akkora lesz, az ezüstchloridhez pedig néhány csöpp vizet öntünk. Phenacetin, phenilhydrarin, pyrogallol, oxalsavas kálium, — ó ez imádság most bennem mind. És a Grünspan... igen a periódusos függvényben... ez lehet a zálogházas neve... ha a Grünspan jön mondják meg neki, hogy nem vagyok idehaza, öngyilkos lettem. elmentem szigorlatozni.

Professzor ur kérem, most figyeljen. Lehet, hogy mindez nem igaz. Csalás. Én megtanultam az összes izomériákat, 'ludom a zsírsavakat, ötszögletíi, hétszögletü, dupla háromszögletű szerkezeti képletek tátongnak előttem. Profeszszor ur kérem, én nem hiszem hogy el- . nyeljenek. Tessék kipróbálni: , nyugodt vagyok és kitűnőt akarok. Jót el se fogadok. Most még semmit sem tudok, de meglátja abban a percben hogy fogok ’ tudni. És nem is félek már. Csak nyelek! még egyet. így. Ez jó volt. No. most tes- *

sék a kérdést föladni. Héli főpap fiait tetszett kérdezni? Igen. Ez helyes és érthető, hisz az előbb gondoltam valamit Mózesről. De egy kicsit, csak egy nagyon kicsit tessék még várni, én tudok mindent. És méltóztassék a szemét is kivenni belőlem, ne tessék nevetni. Ni most látom, hogy ön az a félszemü professzor. Nem baj, nem tesz semmit. Előbb nem tudhattam, hisz istenem, egyetlen egyszer se voltam előadáson és szavamra mondom: indexaláíráskor nem tudtam, hogy melyik emeleten van az előadó terem. De hogy is tetszett mondani? Ja igaz: Héli fiai. Tessék az egyik szemét behunyni. Nem azt. a másikat kérném! Nem fogok csalni. így. Most már mindent tudok. Héli fiai. Először a név, aztán a képlet. Ne tessék még jegyezni, még nem buktam el. A szénhydrat csoportban ... Igen ... Héli fiai... Kumys és Kefir ...

Házasélet

Irta: Baedeker

Egy barátomat, aki néhány év előtt megházasodott s azóta nem láttam, megkérdeztem, hogyan érzi magát a szent házasságban, s ő a következőképpen felelt.

#

Az ember egészen másnak látja a feleségét mint az imádottját vagy a menyasszonyát.

Mikor szerelmes, a szerelme tárgyát minden áron a magáévá akarja tenni. Ha ez az »objektum« egyszer az övé, akkor nem óhajtja minden áron megtartani.

Az ember bámul, hogy a ményaszszonya milyen keveset és milyen szépen eszik. Amikor ez a hölgy a feleségünk lett, akkor azon csodálkozunk, hogy aránylag rövid idő alatt mennyire megnövekedett a szája és az étvágya.

— Minek együnk? — tiltakozik a szűzies lány. — Hiszen nem azért élünk, hogy együnk!

Ha férjhez ment, igy szól:

— Aki dolgozik, az egyék'.

És eszik, jutalmul azért, hogy dolgozik —• az ura.

Amikor még udvaroltam a feleségemnek, a jó nő tiltakozott minden ajándék ellen és sokallt minden kis figyelmet, amellyel kedveskedni iparkodtam neki. Amióta egybekeltünk, mindig keveseli, amit hódolatom jeléül átnyújtok neki és meggyőződéssel állítja, hogy a legfigyelmetlenebb férj vagyok egész Közép-Európában.

— És a többi országok vájjon mit vétettek? — kérdezem ilyenkor elkeseredetten.

— Azokról nem szólhatok. — feleli ő ártatlanul. — Azokban még nem voltam.

Ennek az örvendetes körülménynek köszönhetem, hogy udvariatlanság dolgában csak Európa egyrészében vagyok elsőrendű kapacitás, és nem az egész müveit világon.

Lucy csak három kilót hízott, amióta a hites feleségem, de azért annyi hely kell neki, mint ha két mázsával nyomna többet. A szobák, a lakás, az almáriomok s a többi bútorok mind kicsik neki. Csak a könyvszekrényt tartja tulnagynak, s azt is csak ezért, mert »haszontalanságokkal van tele«... Azt állítja, hogy ebben az öt szobácskábán (amelyek közt van két jókora terem) mozdulni se lehet. És pirulVa teszi hozzá, hogy ha Andorka megszületik, lakást kell részére rekvirálni, mert »a mi szegénységünkben« nem lesz számára hely.

Leánykorában a barátnői mind angyalok voltak, és ő — a fő- és arkangyal — órákig el tudta dicsérni őket. Most elvárja tőlem, hogy órákig szidjam őket, s ha ezt nem teszem, azt állítja, hogy összeszüröm valamelyikkel a levet s megcsalom őt vele, s ha az ő szegény anyja tudta volna ezt, nincs eset rá, hogy világra szülte volna őt.

Ha hazajövök a hivatalból, azt kérdi: mi újság? És mielőtt felelhetnék neki, már el is mond 10—12 újdonságot. Örök titok marad, hogy hogyan hallhat

aránylag rövid idő alatt ennyi nevezetes dolgot. És mind a legbiztosabb forrásból. Olyan hírei is vannak, amelyek, ha megtörténtek volna, igazak lennének.

A célja — mint mondja — otthont varázsolni számomra a lakásunkból, s ezt azzal véli megvalósithatni, ha örökké takarít és takarittat. Mert a tisztaság és a rend a fő, aminek folytán nem ülhetek soha oda, ahol jól esnék az ülés, hanem ott kell letelepednem, ahol az kényelmetlen nekem. Hogy az otthonom igazán kellemes és lakályos legyen, ő is, a cselédek is, és kétszer hetenkint még egy bejáró asszonyság (aki diétás kosztot kap) minden tárgyat, amely elmozdítható a helyéről, fölszednek onnan, áttörülik, s amit össze nem törnek, azt újból elhelyezik, olykor ugyanoda, ahol azelőtt volt. A könyveimet és az Írásaimat is nagy ambícióval rakosgatják ide-oda, s ők aztán egészen jól eltudnak igazodni köztük. Én természetesen nem, — de legalább rend van és tisztaság.

Ilyenkor edények, poharak, uippek és apróbb műtárgyak töredeznek és repedeznek. De hát semmi se tarthat örökké s bár a statisztika arról számol be, hogy azok a pocellánok és egyéb törékeny holmik, amelyek nincsenek használatban, tovább tartanak mint azok, amelyek folytonos használatban vannak, Lucy és az ö adlátusai bebizonyítják, hogy azok se hosszabb életűek, amelyek sohase kerülnek az asztalra. Lucy ugyanis jobban szereti az eltört vázát, ha tiszta, mint az épet, ha poros.

Étkezésközben mindig a drágaságról panaszkodik, s azt állítja, hogy a kofa, aki neki »ezt a pulykát« eladta, a század legnagyobb árdrágítója, s hogyha lelte:

— Hogyne! Ha egyszer brioche-t akarsz enni!

Én, aki sose rendeltem nála brioche-t, igy szóltam:

— Eszem ágában se volt soha, hogy brioche-t kérjek. Hiszen nem is szeretem.

Becsöngette a szobalányt, és olyan mártirarccal és olyan szenvedő taglejtéssel, amelyért megirigyelhetnék őt Márkus Emma és Bajor Gizi, igy szólt Jucihoz:

— Vigye ki ezt a tálat. Fogyasszák el a konyhán. Az ur nem szereti a brioche-t.

S most jön a kitűnő hölgy logikájának a legnagyobbszerü diadala. Fenséges tekintettel igy szólt hozzám:

— Majd leszoktatlak arról, hogy örökösen panaszkodjál a drágasság miatt!

Ellenben ugyanazon az estén megkérdezte, hogy mennyibe kerül egy páholy az X-szinházban?

— Négyszázezer koronába. — feleltem.

— Az sok, — mondotta rá Lucy.

— Rettenetes sok, — hagytam helyben én.

— Igyhát nem akarsz színházba menni? — kérdezte.

— Magam se tudom. Még nem gondolkoztam rajta. Hiszen csak azt kérdezted, mennyibe kerül egy páholy.

— No, és te azt mondtad, rettenetes drága.. Ebből csak nem következtethetem azt, hogy van kedved páholyt venni.

— Fiam, értsük meg egymást, — próbáltam kiegyezni, — te mondtad előbb, hogy négyszázezer korona egy páholyért sok.

— Hát nincs igazam? Talán nem sok?

— De igen, és én igazat adtam neked.

— No, végre egy udvarias szó. Tehát igazam van, ha színházba óhajtok menni.

— Ez, kérlek, nem jogi kérdés, — világosítom íöl —, mindenki szeret színházba járni.

— Hát akkor mért nem megy mindenki?

— Mert nincs mindenkinek pénze.

— No hát, nekünk, hála istennek van.

— Nekünk? — kiáltottam csodálkozva.

Mert hiszen erről nekem is kellene tudnom.

— Csak nem mondhatod, hogy nincs négyszázezer koronád?

— Óh van, sőt egymillióm is.

Lucy elméiázott, s aztán igy szólt:

— Annyi elég lesz.

Rosszat sejtettem s kissé rettegve kérdeztem:

— Hogy érted ezt, drágám?

— Közönséges számítás, fiam, — felelte ő. — A páholy négyszázezer, az' autó ide-oda százhúszezer, ruhatár s apróság harmincezer,, marad még színházutáni vacsorára bőven.

Próbáltam megmenteni, ami még menthető volt, s alkudozni kezdtem:

— Muszáj nekünk páholyban pompázni? Okvetlenül autón kell a színházba robognunk? És nem fejezhetjük be a mai szomorú napot vigabban mint hotelvacsorával?

— Ha nők nem volnának a világon, — mondta ki a szentenciát Lucy, — akkor ízlés, tapintat és ildomosság már rég kihalt volna. De hát vannak dolgok, amelyek iránt férfiaknak, még ha az úgynevezett müveit osztályhoz tartoznak is nincs érzékük. Úri nő most, amikor minden parvenü színházba jár, csakis páholyban foglalhat helyet. Akkor legalább biztos, hogy nem ül olyan asszony mellett, aki nemrég még az utcán árulta a vajat.

— Elösmerem. De hát passzió páholyban ülni most, amikor minden parvenü is odaviszi a feleségét vagy a szeretőjét?-— Igenis, passzió. Mert legalább látja a publikum a különbséget egy úri nő meg egy kofa között, — felelte önérzettel az úri nő.

— Ezt is elismerem. De járja az, hogy ketten foglaljunk el egy egész páholyt, amelyben négyen-öten kényelmesen elférnének?

— Úgy! Hát vendégeket óhajtanál hívni? Vadidegenekre költenéd azt a rengeteg pénzt? Tán éppen Szentgáliékat szeretnéd beinvitálni?

Szentgálinéra — nem tudom mi okból — nagyon féltékeny a feleségem.

— Eszem ágában sincs. — feleltem. — Inkább arra gondoltam, hogy együtt kellene páholyt bérelni valamely ismerős házaspárral, ami olcsóbbá tenné az estét.

— És mulatságosabbá! — gúnyolódott Lucy. — Mert akkor kedvedre sugdolózhatnál Szentgálinéval, és persze karöltve sétálni vele a fover-ban— Ejtsük el Szentgáliékat. Mit szólnál Vigh Lenciékhez?

— Azzal a tetszelgő divatbábbal nem mutathatom magam. Balul Ítélnének meg bennünket.

Az igaz, hogy Vigh Lencinének még szebb toalettjei vannak mint becses nőmnek.

Félénken proponáltam:

—- Talán Orlayék?

Gúnyos kacagás.

— Egy olyan madárijesztővel akarnád közszemlére kitenni a feleségedet?. Hiszen az mostan is olyan szabású ru-