Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)

1925-07-26 / 198. szám

1925. julžus 26.

Uj divat születik Párisban

Harc a „sima silhouette“ ellen

Eddig a párisi divat legjellegzetesebb alapfeltétele a »sima silhouette« volt, a ruhának a testhez tapadó, egyenes vonala. Most, mióta a dekorativ kiállítás szezonja fénykorát éli, egészen uj tendenciák kezdenek érvényesülni és lassaniassan tért hódítani a női divat terén és ezekből a tünetekből bátran megállapítható, hogy Párisban ma uj divat születik. És ez a divat hadat üzen a »sima silhouette«, az egyenes és egyszerű vonal divatjának. Bizonyos az, hogy az átmenet nem fog olyan simán lezajlani, mint aminő az eddigi divatvonal, helyesebben vonaldivat volt, de viszont bizonyos az is, hogy őszre vagy legkésőbb télre a lassú átmenetből ki fog alakulni az ui vonal, az uj silhouette, egyszóval az uj divat.

Mint minden változásnál az asszonyi öltözködés terén, úgy most is a régi, sőt legrégibb formákhoz térnek vissza a divat kreálói, Páris szabófejedelmei. Ezek a formák jelenleg egyrészt a nyolcvanas évek, másrészt az ezt megelőző directoire-kor formái között ingadoznak. Szándékosan említettük elsősorban a nyolcvanas évek divatformáinak érvényesülését, holott kronologikusan a directoire kora követelné az elsőnek való említést, mert éppen arról a formaváltózási átmenetről akarunk szólni, melynek vonalait a nyolcvanas évektől vette kölcsön a párisi divat. A nyolcvanas évek a hullámos silhouette, a tournure kora volt. Akár hihető, akár nem, az »akció reakciót szül« elve alapján, a mai szilíid-formáktól a divat a tournure felé mutat elhajlást. A legutóbb, Páris egyik legelőkelőbb arisztokratanöjének estélyén óriási feltűnést keltett egy szép asszony, ki mintha csak a mai divatáramlatot akarta volna jelképezni, olyan estélyiruha kreációban jelent meg, mely derékig a mai. derékon alul pedig a jövő, helyesebben a mult, a nyolcvanas évek divatját mutatta. Fekete taft ruháját hátul, az igen mély kivágás alatt, teljesen a tournure-re inelékeztető »puff« díszítette, alul pedig széles fodor, mely szintén régebbi ^livatok emlékét idézte fel. Hasonló az a ruhakreációja is, mellyel Poiret mester lepte meg a divathölgyeket és amelynek tournureje még inkább megfelel a negyven-ötven év előtti divatnak. Ugyanilyen »vonalrontási« tünetek mutatkoznak a köpenyek terén is, amelyek derékig és elöl még tartják sima vonalukat, mig derékon alul, hátul, madárfarokszerüen elálló, redőkbeszedett »volant« figyelhető meg. A direktoire divatjára, mely vonalait szintén erősen érvényesíti a régi és uj divatokból lassan kialakuló legújabb divatban, emlékeztet az a köpeny, melyet egy Párisban időző angol arisztokratahölgy viselt a Derbyn. Fekete posztóból készült, alul széles fodorral díszített köpeny volt ez és, hozzá a kalap, mely minden változtatás nélkül átvette a directoire-korabeli divathölgyek egyszerű, cilinderszerü »süveg«-ének formáit. Ugyanilyen kalapot viselt ugyanez az angol lady egy más alkalommal, teljesen a directoire korának főkötőire emlékeztetve a hölgyközönséget. Úgy látszik, a Napoleon korát megelőző idők asszonyainak divatja ma főképp a kalapdivatban érvényesül, bár a kis kalapformák mellett erősen előtérbe nyomulnak a nagy, sőt legnagyobb kalapok is, erősen versenyezve népszerűségben a kis, sisakszerü kalapokkal, melyeket azonban általában nagyon kedvelnek a nők és igy divatjuk talán mégis győzni fog.

Amint az öltözködés terén, úgy a hajviseletben is élénk forrongás észlelhető. Itt iš küzd egymással az uj, a legújabb és a régi irány és valószinü. hogy mint a ruhák stílusában, úgy a fésülködésben is az uj és régi stilus keverékéből fog megszületni a legújabb hajviselet. Nehogy azt higyjék hölgyeink, hogy a párisi divat irányitói, a divatkiráLynök és jelen esetben a fodrászfejedelmek, a hosszú hajviselet divatjához térnének vissza. Erről szó sincsen. - Monsieur Antoine, ki magát a bubiírizura feltalálójáBACSMEGYEI NAPLÓ

15. olrlaV

nak mondja, sokkal ötletesebb »művésze« a női hajnak, semhogy uj meg uj változatokkal fel ne tudná frissíteni a bubifej divatját. Itt van például néhány újabb tervezete, mely egytől-egyig igen nagy sikert aratott Párisban. Az egyik rajzón az a saját hajból készült kis kettős lökni látható, melyet a diyathölgy estélyi alkalmakkor a nyakszirtje felett bubifrizurájához tűz két léthatatlan, apró hajtővel. A másik terv egy amerikai dollármilliomosné legújabb hajviseletét mutatja, mely szintén Antoine mester kreációja. Ez a biedermeier-idők lokniiaihoz hasonló, felsüíött fürtökkel ékesíti a jobbíiil felett a bubifrizurát, a balfül mögött pedig ugyancsak egy fodoritott »lökni« fut a nyakszirtre. Ezek a régieskedő, hogy

ne mondjuk »archaizáló« tendenciák a bubifej divatjában, a másik azonban nem tesz engedményeket és már-inár nem is bubis, hanem egyenesen férfias tüneteket mutat. Ilyen például az a kreáció, melynél a haj hátul a nyakszirtig teljesen ki van vágva, mig oldalt egészen simán a halántékhoz simul, legfölebb a fülnél vetve lágy hullámot. Egyébként azonban ennek is ezerféle változata van és elmondhatjuk, hogy a bubifrizura bárhogyan viselve divatos, csak bubifrizura legyen. Tehát minél rövidebb. A párisi nők tán még soha olyan érdeklődéssel nem várták az őszi divatot, mint az idén és az idei ősz divatja — az előielek szerint —• forradalmat fog előidézni a vonalak, a silhouette, egyszóval a divat terén.

Menyország

Irta: Tamás István

Este, holdtöltekor kimentem sétálni a város alá. Ahogy elnyúltam a hüs, erdőszéli fűben, hirtelen erős pálinkaszag csapta meg az orromat. Annyi időm se volt, hogy föltekintsek, borzasztó ütést kaptam a fejemre és elvesztettem az eszméletemet. Nem tudom mennyi idő telt el közben. Amikor ismét öntudatra ébredtem, csodásán könnyűnek éreztem magam, súlytalanabbnak, mint a vízben és a fák koronája felett lebegtem kiterjesztett karokkal, akár álmaimban. Lenrit, a csillogó fűben kifosztottam meztelenül nyúlt el a testem és mellette két rabló osztozkodott. Vörös, alattomos bajsza volt az egyiknek és mámorosán csapkodott tömzsi karjaival. A gyilkosság hozta ki igy a sodrából és lerészegedett a véremtől.

— Csak háromszázat tanáltam — mondotta a társa hanyagul és láttam, hogy becsapja a mámorosat, akinek torkában rekedt kiáltások gurguláztak és hogy remegő lelke előtt legénykedjék, belerúgott a véres tetembe. De én nem éreztem se fájdalmat. se szégyent, annyi közöm se volt többé az erdőszéli holttesthez, akár a tollászkodó varjakhoz, amelyek ott gunnyasztottak a parti füzeken. Farkasszemet néztem üveges, meredt szemeimmel, amelyekben az erdő képe maradt és fagyott meg utolsónak, aztán könnyed szárnyalással, akár a gólyák, nekilendültem a város fölé.

#

Alattam ezer színben orgonáit az élet. A kéményeken át beláttam a házak szivébe, mindenkivel találkoztam, aki az életben társam volt és sorra felkerestem őket. A kávéház előtt a barátaim ültek, söröztek és beszélgettek.

— Nem egy komoly ember. — mondotta a legjobb barátom, aki folyton azon panaszkodott, hogy elhanyagolom őt, — van valami íráskészség benne, ügyes, ügyes, de nagyon naiv és együgyü.

— Nem is olyan naiv — szólt közbe Benédek, elválhatatlan cimborám — sok komiszság lakik benne és kíméletlen tud lenni. Megbízhatatlan és bosszúálló. Az ember soha sincs mellette biztonságban.

Még több érdekes véleményt hallottam, amelyekből félreérthetetlenül kiderült, hogy rólam van szó. Egyáltalán nem nehéz szívvel repültem tovább.

— Mit csinál az én édes szerelmem? — gondoltam meghatottan és hü kedvesem ablaka alá szálltam. Az Íróasztala előtt ült és a naplójába jegyezgetett.

»Unom már ezt a fiút, az örökös szomorúságával, a csöndes hangjával és a csókjaival, amelyek vérig tépik a számat. Holnap lesz először randevúm a Höferrel. Csuda jóképű gyerek. És igen jómódú.«

*

Rögtön láttam, hogy a földön nincs több keresnivalóm. Energikus szárnycsapásokkal lendültem az égbolt felé. A csillagok, mint megannyi fáklya mutatták előttem az utat. Talán másfélórája mászkáltam az égi mezőkön, amikor egy jói öltözött, tarka tollazatú fiatalember szólított meg:

— Uraságod a Feliér tartományba igyekszik?

Szégyeltem tájékozatlanságomat és igent bólintottam.

— Nagyszerül — örvendezett szolgálatkészen a szárnyas fiatalember — én önt olcsón elvezetem.

— Mi az, hogy olcsón? — döbbentem meg.

— Kérem, ön meg lesz elégedve — mondta rábeszélő hangon — a Mennyei kalauz közismerten a legszolidabb idegenvezető.

— De nekem nincs egy párám se — védekeztem.

— Para? — csudálkozott — mi pétcrtallérban számolunk. Hát nem kapta meg a leszerelési nyugdiját?

— Én nem is voltam még soha katona — mondtam büszkén.

— Jó, jó — idegeskedett — de Önnek, mint újdonsült angyalnak, tizenkétezer rénusi pétertallér jár.

— Hát én angyal vagyok?

— Még nem, de ha egy ügyes angyalcsinálóra bízza a dolgot, hamar az lehet. Ne felejtse el, a Menyország a demokrácia bölcsője és nekünk érdekünk, hogy minél több jó lélek lakja az égi birodalmat.

Ekkor észrevettem, hpgy még sokan ballagnak mögöttem és előttem is a tiszta fehér utón. Öreg emberek mentek itt és fiatalok, de mindenki gyalog; a hordár nem vitte senki csomagját, a ló nem húzott kocsit és a hátán sem ültek, a huszár is gyalog trappolt, akár a közlegények és a kutya nem baktatott a gazdája mellett. Mindenki mezítláb vándorolt a gyönyörű utón, amely ragyogót és melegség áradt belőle, hogy kellemesen fütötte talpainkat.

#■

Langyos zefir fujdogált, amikor egy nagy, rácsos kapu elé értünk. Alacsony, aranyos kerítése volt, könnyen -átlehetett rajta mászni. A kapu alatti glóriás portásban nyomban ráismertem Szent Péterre. Mindenkivel zsörtölődött.

— Ne tolakodjanak! — szólt rá a tömegre — ez nem lakáshivatal! Hol a határátlépési igazolványa? — ragadott fülön egy besurranó fiatalembert.

Rémülten jutott eszembe, hogy nekem sincs, de a Mennyei Kijáró an; 7"£la megnyugtatott.

Szent Péter zord arccal nézett végig.

— Halál neme?

— Gyilkosság.

— Hány éves?

— Huszonegy leszek augusztusban.

— Foglalkozása?

— Hirfapiró.

— Ajvé*— huztai el a száját az égi rendőrfőnök — minden újságíró angyal akar lenni. A tisztítótűz nem is lenne jó magának?

— Kérem én... — kezdtem, de az öreg ur már rendelkezett is:

— Másodosztályú leszerelési költséget kap...

Ekkor elébe ugrott kísérőm és méltatlankodva lármázott:

— Közönséges polgári lelkek, akik ágyban, párnák közt halnak meg, elsőosztályú leszerelést kapnak és ez a szegény legyilkolt fiatalember csak másodosztályút? Jelentést fogok tenni a kerületi sóhivatalnál!

Szent Péter dühbe gurult:

— Szemtelen zsaroló, már megint egy gyanútlan lelket kerítettél a hálódba? — és hozzám fordult csípőre tett kezekkel — ez a legveszedelmesebb uzsorás az egész tejuton. Ki fogja csalni az utolsó krajcárját 'is.

Elállt a lélegzetem:

— De kérem, hát a Aácnyországban ilyesmi...

Péter sokat jelentőén legyintett, aztán leolvasott a kezembe tizenkétezer rénusi tallért.

A sajtóosztályhoz fog kerülni — mondta hivatalos hangon és ebben a pillanatban sápadt glória gyűlt ki a fejem körül, amelyben, mint transparenseken, izzó betűkkel égett ez a felírás:

A MENYEI HARSONA MUNKATÁRSA

— Hé, a felszerelését meg itt felejti! — kiabált rám Szent Péter, mikor tovább indultam és a vállamra csatolt két nagy fehér szárnyat.

Gyorsan beléptem a kapun és a Mennyei Kalauz már csuk a rácson át rázta utánam az öklét.

— Mi lesz a jutalékommal? — üvöltötte.

De én válaszra se méltattam az aljas frátert és szilárd léptekkel mentem előre a gyönyörű ösvényen, ahol az ég csudái várakoztak rám.

*

Nem emllákszetn már pontosan a mennyei benyomásokra, az általános érzésem az volt, hogy egy nagy, szép kertben járok. Lennt a földön a magánparkok ilyen gondozottak, ahol minden sarkon egy tábla kiabál rá az emberre:

— A gyepre lépni tilos!

— A fára mászni tilos!

— Gyümölcsöt lopni tilos!

Ám itt semmiféle tiltó rendelkezést nem láttam. Hirtelen csengő gyerekkacagás ütötte meg a fülemet. És ekkor a rémülettől majd meg fagyott ereimben a vér. A lombos fák alatt egy óriási szörnyeteg hevert, hét fejjel és akkora farokkal, mint egy uszályhajó. Meglengettem a szárnyaimat, hogy elmeneküljek, de a szörnyeteg könyörögve kiáltott utánam:

— Mért fél tőlem? Nem bántok én senkit.

Megálltam és habozva visszafordultam:

— Esküdjön meg! — mondtam bizalmatlanul.

— Isten bizony! — emelte égnek ünnepélyesen a farkát és ekkor meglepődve ösmertem fel benne a Hétfejü Sárkányt. Gyerekkorom fantáziájában ép olyan reális lény volt ö, akár a kiskakas és jólesett rágondolni: hitet jelentett akár a templomtorony, erőt, mint az édesapám keze. Régi jó osmerőskéat üdvözöltem és letelepedtem melléje. Emberek, akik Andersen meséit olvastátok, tudjátok e ki volt a sárkány? A hétfejü, tüzetokádó száműzött fejedelem?

Nem, ezt senki se tudja. A Hétfejü Sárkány keservesen panaszkodott:

— Borzasztó igazságtalanul bántak el velem a földön. Soha senki se kérdezte tőlem, mért élek és én se kérdeztem, hogy mit akarnak a földemen a kardos atyafiak. Mert ki meri magáénak állítani a földet, erdőt és a meredek sziklák öblét? Ilyen balgán én is kijelenthettem volna: „Kizárólagos jogom van a csillagokhoz.« Mégis mindenki üldözött. A gyereket velem rémitette halálra az anyja, ha este nem akart ágyoa térni; télen, mikor gomolygott a köd szakadt a hó, mintha az ég szakadt volna le, vad hajszában tiztek ki a Palotámból és nem kaptam egy csöpp szeretetet sehol. Egzisztenciákat teremtettek az én bőrömön, az egyik szent lett, aki megölt, — itt sokszor találkozunk egymással és elbeszélgetünk a régi jó időkről, — a másik gazdag, világverő király, de senki nem mondta még ne-