Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)

1925-07-19 / 191. szám

A versenyautó halottja

irta: F. X. Kappus

A moníscarlói játékteremben

Horváth Elemér báró fanyar és csaknem gúnyos mosollyal kelt fel helyérők nem törődve azzal a néhány kék és vörös zsetonnal, amely ottmaradt a zöld posztóval bevont játékasztalon. Egy kifestett szájú, öreg dáma furakodott előre és elfoglalta az üresen maradt széket. És a golyó újból táncra-perdtilt a rulettgépben ...

A termekben tompán zúgott az izgatott játékosok lármája. Már este volt, vacsora után, az az időpont, amikor Mcntecarló vendégei legjobban látogatják a játéktermeket. A krupié szava fásultan hallatszott a fehér ingmellek, halvány női vállak és szikrázó drágakövek barrikádja mögül. Egyik arc lázban égett, a másik, mintha csak álarc födte volna, tüntette izgalmát rosszul-Jeplező fagyos nyugalmával; mind más és más volt. De az ujjak, akár a téteket számolták, akár végtelen kabala-számsorokat iegyezgettek, egyformán görbültek össze és rándultak meg minden mozdulatnál.

Lassan, tétován sétált Horváth a kaszinó kijárata felé.

Az előcsarnokban hirtelen megállt. Egy kékre-dagadt, paralitikus öreg lóbálta magát előtte. Az izzadtságtól fényesen csillogó koponyáján groteszk foxtrottot lei tett egy hajfürt.

— Ez már kész, — gondolta Horváth.

Ebben a pillanatban tüszurást érzett

hátul a koponyájában.

Éj te? — kérdezte magától, lehajtott fejjél, — te talán nem? Most vesztetted el utolsó garasod, de nem árulod el, megőrződ a látszatot, báró ur.

Nem fejezhette be a néma monológot.

Előtte állt Lepkowski^ akivel egy hete ismerkedett meg a Carltcnban valami táncdélutánon. A lengyel vidáman fintorgatta orrát.

— Ön már megy, báró ur?

— Találkozóm van odaát a Café de Paris-ban, — felelte Horváth.

Lepkowski csodálkozott.

— Érthetetlen, — mondta— megfoghatatlan. Innen elmenni, ahol a csillogó pénz mindenfelé hever és csak nyúlni kell utána? Egyszerűen vétek és bűn! Nézzen meg engem, órával a 'kezemben vacso-. ráztam, hogy egy pillanatot se mulasz-. szak el.

Magyarázni kezdte a bárónak, hogy a kilátások ilyenkor a legkedvezőbbek,minden okos ember számára:

— Most a legíáradtabbak a krupiék,

ezt már egyszer mondtam önnek. Úgy dolgoznak, mint az automaták s ilyenkor sütheti el 'legbiztosabban a szisztémáját.

Horváth nevetett:

— Szóval magának most felvirradt. A mi pedig a csillogó pénzt illeti, amióta itt a zsetonok csörgését hallom, nem tudok örülni az egésznek. Én már úgy vagyok vele, még a játéknál is illúziót akarok. Ha az ember nem látja az aranyat gurulni az asztalon, nem ér az egész semmit.

—1 Annak: sem örül, ha vészit? — tréfálkozott a lengyel.

— Mindegy, — rántotta fel vállát a báró — ez már hozzátartozik. De hiszen maga menni akar...

Lepkowski legyintett.

— Most már nem sürgős. Ha egyszer itt vagyok az épületben, megnyugodnak az idegeim. Tudja, nekem elsősorban ez az atmoszféra kell, amivel azonban nem akarom azt mondani, hogy ki is elégít ennyi.

A lengyel ezután más hangon, részvéttel kérdezte:

— Pechje volt?

— Nem nagyobb, mint legutóbb.

— Hm-hm.

Lepkowski nézegette a körmét. Azután két kézzel megragadta Horváth karját.

— Már tegnap ajánlottam önnek, mért nem- hallgat rám? Látja, most szerencsém van. Hagyjon a helyére ülni és engedjen játszani, maga helyett, anélkül, hegy beleszólna. Nem üthet ki rosszul! Három hete vagyok itt és azalatt egész kis vagyont nyertem. Igazán könyclmüség, hogy nem. akar belemenni...

— Könnyelműség, könnyelműség... nem az első és nem is az utolsó.

A lengyel karolifcgtá a bárót:

— Jöjjön, próbáljuk meg most! Minden percben kiszállhat, amikor tetszik! Különben is mi történhetik? Ha ma nem sikerül, akkor holnap tízszeresen behozzuk;.

Horváth szép, fiatal arcán az orr tövénél ránc jelentkezett.

— Mást gondoltaim — mondta halkan — adok magának egypár lepedőt és maga próbálja meg nélkülem. Nekem át kell mennem a kávéházba.

Lepkowski elcsodálkozott:

— Mit gondol? Én, az ön pénzével anélkül, hegy maga a hátam mögött állna? Dolgozzam, mint egy napszámos és •ön ezalatt valahol jó társaságban mulasson?

Ez tréfásan akart hangzani, de némi

kényszeredettséget észre kellett venni a lengyel hangjában.

— Ne féljen, — mosolygott Morvát — csak egyszer próbálja meg, mondjuk ezer frankkal.

— AJégis...

— Mokt maga rontja el a mulatságot.

— Isten ments ...

Horváth benyúlt mellényzsebébe és átadott a lengyelnek egy összehajtogatott ezrest.

— No- de most aztán hagyjon béliében. Lehet, hogy később még át is jövök. Há.ny óra?

— Negyedtizenegy.

A lengyel eltette óráját.

Horváth tréfás fontoskodással közölte vele kívánságait:

— Tcrmész'-.íe.en kötött marsruta... ezt elveim megkívánják. Tehát éjiéiig van ideje, ha addig elkészül az ezer frankkal, úgy alkalomadtán megmondja majd nekem, de ha meglehetősen nyer és addig nem jönnék, akkor értem küld... na igen, hogy szerencsémet üstökön ragádjam. Szóval éjfélkor . . .

Lepkowski hangosan nevetett és folytatta a tréfát:

— Igazán sajnálom magát, báró ur! Már most furdal a lelkiismoret. A végén még elvesztem pénzét, és önnek kölcsönt kell majd felvenni birtokára. Az rémes lenne... Különben — tette hozzá szemét hunyergatva — rneg vagyok győződve róla, hogy odaát gyorsan múlik az, idő. Mióta az orosz balett, itt;van...

Horváth közbevágott:

— Tévedés! Woloskaia. egy nehéz amerikaival kezdett ki. Azzal nem tudok konkurrálni.

— Akkor egy pót-tündér...

— Szó sincs róla. Doktor Griebs a lányával.

— Amint sejtem, a vőlegény nélkül?

— Ismeri őket?

— De még hogy. Wydow ur épen tegnap tartott nekem előadást Németország szanálásáról. Ez az ember nem esetem, de nagyon okos. Amellett, úgy hírlik, roppant gazdag, ha nem is látszik meg rajta.

Horváth elgondolkozott.

— Talán az emberek jobbik fajtájából való.

Karcsú derekát kiegyenesítette és kezét nyújtotta a lengyelnek:

— Tehát »vagy ezzel, 'vagy ezen.« S értse meg, éjfélnél egy pillanattal se később.

Félperc múlva már a nappali fényben úszó .kaszinótéren haladt keresztül. Mindenfelől özönlöttek a játékterem felé: drága bundák, merész tekintetű szemek, hangosan beszélgető, vagy némán összecsukott szájak. Mindig újabb és újabb parfömfelhő szállt feléje, közben autószirénák búgtak és elszánt rikkancsok ri'ditoztpk Paris legújabb szenzációit. Valahonnan zene hallatszott,; gyors tempójú, mint az egész itteni élet.

Az este langyos volt, az ég csillagos. Pompás paloták fehérlettek elő a sötét- Ibel, körülszegték ezt a teret,'ahol szászok és ezrek sorsa dől cl Papok alatt.

A. báró pillanatra megborzongott. Mintha téli szél érte volna hazájából... a szive közepéig ...

Mirjam

Mirjam egész este csendesen ii!t, szinte elveszett a többiek között, akik felett közömbösen siklott el nagy, kék szeme. A járó-kelő vendégek, a Jazzband tulhangos lármája, a színei';, formák és h—: ;<;i- imieidcszkópja egyáltalán nem érdekelte.

Wydcw mérnök ugyancsak igyekezett, hogy felvidítsa.

— Fáradt vagy drágám? — kérdezte nevetve és egészséges fogát csillogtatta —. hidd, el nekem, nem nekünk való ez. Se neked, se nekem. Épp ezért elszomorít, hogy itt ismertük meg egymást. Ez az egész izé, ami itt van, nem illik az arcunkhoz. Igazam van?

Óriás teste gyengéden hajolt menyasszonya felé.

— Te jó, — felelte a. lány halkan.

Csák ennyit mondott, de ez is felmelegitette a nagy, erős embert.

Kis idő múlva hozzátette Mirjam:

. — .Tudod mért vagyunk itt... tüdőmásképp sohasem engedtük volna nicg magunknak, sohasem jutott volna eszembe! Persze apám álmodott róla már évek óta.

Griebs doktor bólintott és belekóstolt poharába. Finom, bölcs arca ragyogott.

— A, Riviera! — mondta és megrázta fehér, fürtös fejét — ez a természet, ez a bpség. ez a pazarlás! És hozzá az emberek, akik a természetet is felül akarják múlni. Odaát Nizzában,, mindig meg kell állnom a virágkereskedés előtt, hogv megbámuljam. Ismeritek azt a virágüzletet azzal a csodálatos kirakattal? Istenem, milyen kékek azok a rózsák, mint a tenger. S a fekete szegjük, szürke: 1'illemek, az óriás orch'^rák, mint a mesében. Az üvegházak valósággal versenyeznek a pálmákkal és rohododendronokkal, az egész világ kert itten, gyerekek'és egyszer mégis haza kell menni...