Bácsmegyei Napló, 1925. június (26. évfolyam, 147-172. szám)

1925-06-14 / 157. szám

10. oldai

BACSMEGYEI NAPLÓ

1925. június 14,

mindenkit <tz anyanyelvén tudna is mulattatni. Ilyen »légies« szórakozás iránt ma csekély az érdeklődés, és én nem ajánlaná Bemard Shaw urnák, hogy valamelyik úri hölgyünk szalonjában ingyen lépjen föl mint »causeur« és beléptidij nélkül adja elő az érdekes paradoxonjait. Aligha mondana annyi viccet, hogy szellemesnek találják, s mialatt beszélne, sokan gondolnák el: »micsoda bőbeszédűség!« S mások igy sóhajtanának: — Csak türelem, türelem! Majd csak befejezi, s milyen jó lesz azután kártyázni!

Párbeszédek

Posta Sándor

(A kardvívás világbajnoka, kinek pengéje leghegyesebb, legügyesebb, legelmésebb az egész földön. Erről a verhetetlen kardról oly fény tündököl, mely mindnyájunkra rásugárzik. Különben szájsebész, egyet, tanársegéd s mint a tábla hirdeti, 10—2-ig rendel. Hét nyelven beszél, tótul is, spanyolul is. A kánikulai hőség miatt elfüggönyözött szobában orvosi köpenyének fehér foltja megvilágítja dióbarna arcát, fekete szemét, sasorrát, mely a félhomályt élesen szeli. E párbeszéd sisak, vivókesztyü nélkül folyik, a szúrás kizárásával. Arcállás. Az ellenfél egyúttal az orvos is. Rajta...!)

— Nem furcsa, hogy mi csak ezt mondjuk: vívás? (Cselvágás.) De a németek vivómüvészetnek nevezik, a franciák pedig a nemes tudománynak. Noble science.

ö. Védőháritás.) Valóban több, mint a sport egyéb ága. Külön helyet biztosítanak neki.

— Egyáltalán, mi az, hogy testi és szellemi munka? Én mindig mosolygok, doktor ur, mikor az embereket, vagy foglalkozásokat osztályozzák. Kézmunkások, agymunkások. Hát az esztergályos nem inkább az agyával dolgozik mint az irnok? Azt hiszem, a vivő sem a karjával viv, hanem elsősorban az agyával.

ö. Nemcsak a világos tudatával, hanem avval a hatodik-hetedik érzékével, mely öntudata alatt van. Valami önmaga előtt is homályos, de biztos tudattal.

— Hogy érti ezt?

Ö. Úgy, hogy akadnak, vivők, kik ismerik mesterségük minden csiniát-binját, mégis a porondon maradnak. Hiányzik belőlük valami. Az erő se döntő. Azt szoktam mondani, hogy egy jó vívónak egyesítenie kell magában a marathoni futó kitartását a 100 yardos futó gyorsaságával. (Maga elé.) Nagyon különös dolog ez.

— Szóval tudomány, művészet együtt.

ö. De inkább művészet. A színészek,

kik egész testi és szellemi készségükkel a színpadon mozognak, kiváló színészek, néha csodálatosak, néha középszerűek. Olykor, maguk sem tudják, miért, sikerül központosítani minden erejüket, olykor igyekezetük kudarcot vall. Hozzájuk hasonlítanak a vivők. Például én Párisban rosszul vívtam.

— Tessék? (Hátrálok s pengém majdnem elejtem.)

ö. Igen rosszul vívtam. Elégedetlen is voltam önmagámmal. De jött egy pillanat, melyre nekünk is szükségünk van, az a* bizonyos pillanat, mely összemarkolja minden lelményünket, tapasztalatunkat. Holtversenybe’ kerültem. Ez szabadította föl bennem azt az alvajáró ösztönt, melyről beszéltem. Szárnyat adott kardomnak. így győztem.

— Mióta viv?

ő. A gimnáziumban két dolog érdekelt nagyon: a'latin nyelv, melyben mindig első voltam és a kard. Tizenhét éves koromtól fogva foglalkozom vele komolyan. Mennyi energiát, szorgalmat, időt fordítottam rá. Sokszor magam is elámulok, miért töri-gyurja magát az ember. A vívás, Mintha két báb, melyet hátulról dróton rángatnak, hegyes tűvel szurkálná egymást.

— Közelről minden nevetséges. De gyönyörű érzés lehet, hogy valakinek a

kardja hegyén is ott villog egész egyénisége, egész értelme.

Ö. Engem az a vágy vezetett ide, hogy teljesen uralkodni tudjak magamon, őseim tudniillik bővérű, indulatos emberek. Láttam őket gyermekkoromban. Nagyapám, az egyetemi tanár, oly hirtelenharagu volt, hogy állandóan kirobbant, ha forrón, vagy hidegen tették az asztalra a levest, képes volt lerántani az abroszt, feldönteni az asztalt. Apám naponta megpofozott egy-két embert. Én a természetemmel birkózva nyúltam a kardhoz, mely megtanított arra, hogy aki dühös, annak nincs igaza, azt a vívásban megverik.

— A párbaj?

ö. (Harmad-suhintás és dobbantás.)

Elítélem.

— Párbajozna?

Ö. Valószínűleg nem. Mikor valaki rálép tyúkszememre, előbb el kell hitetni magammal, hogy talán nem is akart rálépni. Mikor részeg duhajokkal találkozom a vendéglőben, csöndesen szedem a sátorfám. A vívás általánossá válása bizonyára meg is szüntetné a párbajt. Ha az emberek tudnák, hogy jó vivők között sétálnak, kétszer is meggondolnák, hogy kötözködjenek-e. Természetesen nekem is akadt lovagias ügyem. Egy fiatalember, ki nem ismert fel az uccán, megsértette egyik hozzátartozómat, mire elégtételt vettem, azon melegében, ő gúnyosan utánam kiáltott, hogy majd megtanít. Elküldte a segédeit. Segédei vérszomjasoknak mutatkoztak. Olasz kardokat kötöttek ki, szúrással. Az én segédeim belementek, mert volt érzékük a humor iránt. De én nem. Visszaküldtem őket, hogy közöljék, ki vagyok. Erre a fiatalember bocsánatot kért.

— Megsebesült már?

Ö. Golyótól, a háborúban. Csípőizületi lövés. Akkor azt hittem, hogy vége a sportnak, de az gyógyított ki.

— Mi a vívás lélektana?

Ö. Mindig olyasmit kell müvlni, amire az ellenfél nincs elkészülve, amit képzelni sem mer. Egy eset.. A balkezes vivő tudja, hogy ellenfele ritkán kockáztatja meg a »feltartó szúrást«, mert fölényesen védekezhet ellene. Én egy alkalommal ép ellenfelem e biztos hitét használtam ki s ezzel hoztam zavarba.

— Jól ismerheti az embereket. Bizonyára nyomban látja, ki a vérmes, vagy epés.

ö. Mindent tudni az elenfélről, mihelyt kardja érintkezik a miénkkel, már első mozdulataiból.

— Azt is, hogy szellemes?

ö. Hogyne.

— Vagy azt, hogy alattomos? Hogy szószátyár? Hogy zsugori?

ö. Feltétlenül. Ezen az emberismereten alapul a vívás, ez a tudományos része.

— A vivő pedig tulajdon jellemét rajzolta ki azokkal az ivekkel melyeket leír?

Ö. Mintha vallana. A magyar kardvívás stílusa is a mi jellemünkre vall: nem támadó jellegű, hanem védekező.' Az olasz folyton támad: ehe attacca tocca. Azt ajánlottam, vezessék be az iskolákba a vívást. A vívás a jellem iskolája. Aki viv, az szükségszerűen egyensúlyozott, talpraesett. A kard úrrá teszi. Elsősorban önmagán.

— A legnemesebb nekem legrokonszenvesebb ember is vívott.

Ö. Kicsoda?

— Hamlet. Emlékszik, a második felvonásra, mikor elsiratja életét: »felhagytam minden szokott gyakorlatimmal«. Itt a vivásra is céloz, mert valaha jól tudott bánni a karddal.

ö. De nem vivótipus.

— Bizony nem. Ép az teszi oly megindítóvá az utolsó jelenetet, hogy ez| a méla, kövér királyfi, ki sohasem tudott cselekedni, ki folyton tétovázott élete döntő mozzanataiban, ki nem ismeri a gyors elhatározást, kard elé áll, a hirtelen, habozást nem tűrő kard elé . állítja őt a költői lángelme, lepergeti előttünk egy párviadalban, mint előttünk egy csinyitett formában egész tragédiáját.

ö. Ebben a lelkiállapotban elfogadni a kihívást, öngyilkosság.

— Az is. Folyton előnyt ad ellenfelének .biztatja, izgatja, uszítja őt. Öngyilkosság ez, hogy az utolsó pillanatában felelőtlenül gyilkolhasson.

(Kopognak. Az orvost hívják a beteghez. Kemény kézszoritás. A felek kibékülnek.)

K. D.

rajta, ő maga vette át a háztartást. A »doktor szakács« oly kitünően főzött, hogy az otthoniak mind a tiz ujjat megnyalták utána.

Aztán a fiatalember gondolkozni kezdett. A háztartási munkák elvégzésére inkább alkalmasak a férfiak, mint a nők, mert erősebbek is, értelmesebbek is. Ez- 5ért megszervezett egy háztartási központot, melynek most az igazgatója. Egyelőre öt családot szólított föl szövetségre, mely öt különböző házban lakik. A családok mindegyike bizonyos összeget fizet nekji, melynek ellenében (élelmet szállít, tisztogatja, jókarban tartja lakásukat, világit és füttet. Egy csomó szolga, szakács, pincér áll rendelkezésére, akiket a nap meghatározott órájában elküld az illető házakhoz takarhatni, főzni, tálalni.

Az amerikaiak nagyon meg vannak elégedve ezzel az újítással, mely a szálloda előnyeit biztosítja számukra, a szálloda hátrányai nélkül, az othon kényelmével.

Azt hiszik, hogy a jövőben* ez lesz a cselédkérdés végleges megoldása.

*

Akik az ingüket is elkártyázzák.

Friedensburg, Berlin uj rendőrfőnöke irtóhadjáratot hirdet a gombamód szaporodó játékbarlangok ellen. Hogy mennyi van belőlük Berlinben, azt maga a rendőrség sem tudja. Hatvanöt klubot jelentettek be, melynek állandó a lakáscíme, de legalább négyszáz röpülő játékklub van, mely sátorfáját hol itt, hol ott üti föl,, a szükség szerint és szemfüles kémeivel ügyesen tud védekezni a rendőrség rohamai ellen.

Az utóbbi, egyre megismétlődő. és egyre szigorúbb rendőrhajszák során főkép egy mulatságos mozzanat lépte meg a berlinieket: az, hogy Berlinben főkép nők kártyáznak. Minden körben, melyben megfordultak a titkos rendőrök, sok nő ült a kártyaasztaloknál, félvilági hölgyek 'épugy, mint előkelő társaságból valók. Akadtak oly klubok is, amelyekben kizárólag nők játszhattak s a férfiak csak ülönös engedéllyel vendégkép léphettek be és nem vehettek részt a játékban.

— A nők szenvedélye — szól a rendőri jelentés — nem ismer, határt. Fölteszik minden pénzüket s mikor elvesztik, ékszereiket kapcsolják le. hogy a zöld asztalra vessék, de sokan köpenyüket, kelengyéjüket is elkártyázzák.

TERE-FERE

• e •

Hindenburg unokaöccse. Serao Matild„ a nápolyi írónő a Secoío-ban rokonszenves szókat szentel a mostani német köztársasági elnök, Hindenburg Unokaöccsének. A visszaemlékezés egyik részlete igy hangzik:

— 1914-ben, Rómában az olasz király mellett a német császár követségi tanácsosa Benzendorff báró volt és Hint denburg, a hadvezér unokaöccse. Hindenburg, mert bizalmasan mindenki csak igy nevezte őt, a diplomaták világába magas, vékonypénzü német volt, sápadt és kifejezéstelen arccal, de két igen élénk szemmel: csak kevéssel múlt negyven éves és különös diplomáciai érdemei miatt futott ily fényes pályát. A német nagykövetségen, a Caffarellipalotában, hol a trónteremben a Walhalla jelenetei s a Nibelungok regéi voltak leföstve, Hindenburg csinált mindent: és a legkecsesebb, legjestőibb, legártalmatlanabb a német római nagykövetek közöt' Henrik von Flottow, nem zavarta őt.

Aztán kitört a háború. Serao Matild erről az izgalmas mozzanatról igy ir:

— Ebbein az időben Hindenburg báró, a vezér unokaöccse, mindent átvett a Cafíarelli-palotában és hallgatagon, kedvesen, szorgalmasan, gyorsan dolgozott naponta tizenkét, tizennégy órát, ebben a szörnyűséges esztendőben, melyet a csalárdságok hálói bogoztak össze, de ez a makacs német nem engedte magát behálóztatni. Nem beszélt: nem szeretett beszélni: annyira elfoglalta nagy és ijesztő munkája. Amikor nagyon is elfáradt. Hindenburg szelíden káromkodott. Az osztrák diplomáciát szidta. Azután megbánta, hogy káromkodott Ausztria ellen, újra munkába kapott, tele bátorsággal és jóindulattal, mely kedvessé tette őt az olaszok szemében. Hindenburg dolgozott, noha tudta, hogy fáradsága hiábavaló . . .

*

A cselédkérdés megoldása. F. Fér-:

rero ad hirt az alábbi kedves történetről. Amerikában sok egyetemen külön tanfolyamokat nyitottak a háztartástanra, hol a növendékek a házidolgokban, takarításban, főzésben szakszerű oktatást kapnak.

Valaki doktori címet is nyerhet a háztartástanból. »Doktor szakács« és »doktor,cseléd« lehet. Mindennek pedig gazdasági háttere van. Az amerikaiak csak újabban állították föl a háztartástani kart, mert az utóbbi években rendkívül nehezen kaphatnak megfelelő cselédeket. Ejeinte Eurpából szerezték be őket, de minthogy a bevándorlás megcsappant, az ottani cselédek oly nagy fizetésre tartottak számot, mint az egyetemi tanárok. Ennélfogva az amerikai közvélemény követelte, hogy egyetemetvégzett szakácsokat, cselédeket adjanak nekik. Iha már úgy kell megfizetniük a háztartási alkalmazottakat, mint az egyetemi tanárokat.

Főkép lányok látogatják ezt a tanfolyamot, de utóbb beiratkozott egy fiatalember is, ki kitüntetéssel tette le az összes vizsgákat. Ez jó családból származó ifjú volt, ki már egy diplomával is rendelkezett, de miután öreg édesanyja fáradtságról panaszkodott, segíteni akart

Az utóbbi hónapokban feltűnően emelkedett a válások száma s ez is összefüggésben van a nők kártyaszenvedélyével. A kártyás «ők furcsa magyarázatát adják játékszenvedélyüknek: férjeik nem' tudnak keresni, ennélfogva ők igyekeznek helyrebillentem a családi mérleg serpenyőjét.

*

A dollár meg a párisiak. Parisban nagy a fölháborodás a mindenható dollár ellen. Különösen a drámaírók hangoskodnak, mert most a dollár tüntette el egyik legrégibb színházukat, a Vaudeville-t, melynek neve több mint egy évszázada össze van kötve a francia szinmüirodalom történetével.

A harci kiáltásra minden színműíró összecsődült, hogy állást foglaljon és 'élükön vezérkedik Robert de Flers, viszszaemlékezve arra, hogy ebben a már becsukott színházban tapslármás sikereket ért el dicső apósa,.Sardou.

De vájjon mit ér az ilyen plátói tiltakozás egy millió dollár ellen? Minden szó falrahányt borsq. A Vaudeville be^ csukta kapuit, rövidesen munkások csákányai kezdik bontani történelmi köveit, helyébe pedig modern mozit építenek, vagy, amint beszélik, bankot. Az uj idők utálatos szelleme mindenütt diadalmaskodik. Páris közepén a telek egyetlen négyzetmétere valóságos vagyont jelent s szinte csoda, hogy a körutak még megőrizhetik régi jellegüket.

Az amerikai térhódítás kikerülhetetlen. Páris már háború előtt is hajlamot mutatott az elamerikaiasodásra, de a fölszámolás csak most történik. Az ujsá-