Bácsmegyei Napló, 1925. június (26. évfolyam, 147-172. szám)

1925-06-14 / 157. szám

1925. junius 14,

BÁCSMEGYEI NAPLÖ

11. oldal.

A REMETE

IRTA: MIKES FLÓRIS

1.

gok siránkoznak. Fölemlítik, hogy ezt az operett-színházat még a forradalom idején építették, itt adatta elő első operettjeit egy már elfelejtett iró, itt bontották szárnyukat a kis »vaudeville«-k, melyek azóta iskolát csináltak.

E színház-rombolással kapcsolatban azt rebesgetik, hogy egy amerikai a minap megállt a diadalív alatt s a párisitől, ki kisérte őt, egyszerűen ezt kérdezte, a diadalívre mutatva:

— Hány dollár?

Nyilván meg akarta venni és haza akarta vitetni a titáni csecsebecsét.

*

Az uj orosz színház. Sztauiszlavszkiék vendégszereplésével kapcsolatban nem érdektelen fölemlíteni, hogy az uj orosz színháznak más iránya is van, mely a naturalizmus és realizmus ez úttörőivel szemben a szimbolizmust képviseli. Ennek legnevezetesebb apostola Jewriejnow. Munkásságát Mocsuszki ismerteti. Jevriejnov vonultatta be az orosz színpadra a ragyogó kiállítást, fényes jelenetezést, furcsa, bohókás, meglepő ötleteket. Nem csinált külön színházat, sem külön iskolát, de ennél többet müveit: akár tudatosan, akár tudatlanul a mai orosz színház az ő általa kijelölt csapáson halad, mert ő mondta ki először, hogy a színháznak — csak színháznak szabad lennie és semmi egyébnek.

— Azt hiszem — jelentette ki — elérkezett az idő, hogy visszaadjuk a színháznak eredeti jelentőségét. A színháznak mindenekelőtt színháznak kell lennie, vagyis önmagát kormányzó művészi egységnek, melynek esztétikai mivolta magában foglalja az összes művészeteket, de azzal a föltétellel, hogy a színpadiasság, a látványosság soha meg ne csorbuljon.

1910-ben, abban a korban, mikor Oroszországban a színpadiasságot még méltatlannak tartották a színházhoz, mert akkoriban azt állították, hogy a színpad az élet tükre s a valószerüség és természetesség a játék alapja, ő már ezt a hitet vallotta. 1911-ben, mikor Sztaniszlavszki, a moszkvai Művész Színház megalapítója, ócsárolta a színpadiasságot, Jevriejnov lándsát tört mellette.

Végül is ő győzedelmeskedett: ma az orosz színház nem utánozza többé a valóságot s a moszkvai Művész Színház, mely megfutotta a maga pályáját és elvégezte munkáját, pusztán a történelemé.

így vélekedik egyik jeles orosz kritikus R. Mocsuszki.

*

A gorillák paradicsoma. A belga Kongó északkeleti részén két tűzhányó hegy tövében a Kien és Uganda tavak között hatalmas terület húzódik, melyen most menedéket kapnak a sanyargatott gorillák.

Akeley, amerikai természettudós indítványára történik ez, ki megtiltotta itten a vadászatot, mely a gorillák kipusztulásával járt volna. Ennélfogva gorillák alkalmas területen, senkitől se űzve, valóságos földi paradicsomban élhetnek s megszaporodhatnak ivadékaikban.

E vadásztilalmat egyenesen a belga kormány hozta meg s a gorillák parkját a belga királyról neveztette el. ki élénken érdeklődik a gorillák paradicsoma iránt.

Mai napig azt hitték, hogy a gorillák igen veszedelmes, dühöngő állatok. Akeley védelmére kelt a gorilláknak s erre vonatkozólag igy nyilatkozik:

—- A gorilla ártalmatlan állat, föltéve, ha nem bántalmazzák. Termete óriási, ereje oly nagy, hogy egyetlen ujjával széttöri a vasrudat, mint mi egy darab cukrot, de a gorilla félénk állat, azonnal elfut, mihelyt ember jön közelébe. A kutatók azt beszélik, hogy a gorilla még akkor is elmenekül üldözői elől, miután megsebezték. A fiatal gorillák pedig könyörgő pilantással emelik haldokló szemüket ellenségeik felé. A gorilla sohasem hadakozik más állatokkal, nem ismeri sem a külső, sem a belső háborút...

(Ámít az emberekről nem lehet elmondani.)

Borotválkozott éppen, sziklakőből vájt zsámolyán, metszett velencei tükre előtt, mely pázsittapétás földszekrényén ajtóul is szolgált s rajta a fiatal napsugarak fecskendő csillagokat táncoltattak. Napja mindig ezzel kezdődött s az idők folyamán kiváló gyakorlatra tett szert nemcsak arcának simára gyomlálásában, hanem abban is, hogyan kell koponyáját és tarkóját biztonsággal letisztítani csökevényes sörteszálaktól, sőt háta közepén époly eredményes lendülettel utazgatott borotvás keze, mint mellén, hol, sőt nemcsak ott, szintén aratott. Ezt a műveletet is meggyőződése sugallta, amiként lelkét is meg kellett áztatnia naponta többször a patakban, hogy méltó legyen önmagához és az igazsághoz.

Ilyenkor az igaz gondolatok első csirkenyája indult már csipogva .szelleme ólja körül. Előkerült a nap későbbi szakaiban e népes lélek körtornácán dühöskutyafalka is, mely morog gyakran és csahol a hivságoS világ tolakodó emlékei felé s szívesen őrzi a háborítatlan ben_sőséget. S váltakozva, ugrándozó mó"kusok, vagy szomorú, lassú szamarak képében is, szüntelenül vonul a tiszta gondolatok körmenete e bölcs remetei agyban.

Szerette csillogó tükrét, fehér gatyáját, purifikáló borotváját, bár ezek a használati cikkek a rendes és pocsék élet kellékeinek is számíthattak volna. Bujdosó forradalmártól kapta tudniillik, aki e három dolgot mentette magának a Nagy Forradalom letapostatása után és agyonvezekelt szívvel hagyta hátra a remeténél: emlékezés, szeretet és szenvedés miatt! — mondotta, amikor az üldözött forradalmár-emberek csodálatos szaglóérzékével megsejtette, hogy a pandúrok itt is nyomában vannak. S egy csomó gyökeret is átnyújtott, melyet itt sikerült felfedeznie, borotválkozó szappanozás céljára, a remetének.

Még jóval a Nagy forradalom előtt vonult meg itt nagy magányosságra s ez a hely forradalom és ellenforradalom közben idomult hozzá elhagyott pusztasággá. Az óváros romjainak nevezték el később e helyet azok, kik odébb hatalmas dimenzióju, mégis zsúfolt, uj kertvárost, gyárakat, üzleteket, tánCpalotákat emeltek, hol lelketlenül rohant, keringett tovább ismeretlen vég felé a buta élet cirkulusa. Ábel doktor — igy hívták hajdan a remetét — bánatokkal, kétségbeeséssel, elszánt fájdalommal rugaszkodott el a szerelemtől, amikor ez elrugaszkodás már annyit is jelentett számára, hogy hátat fordít az életnek, mert csütörtököt mondott amaz utolsó nagy reménye is, hogy talán a szerelem megadhatná az élet értelmét, a nagy megoldást, a sóvárgott igazolást. Ettőlfogva már nem vette észre, mi történik körülötte, azt sem, hogy a Nagy Forradalom megránditotta az emberiséget, mint szinténcsak utolsónak hitt remény s próbálkozás: értelmet és igazolást adni az életnek. S arra sem lett figyelmes Ábel, amint hirtelen kipusztult körűié az óváros, mely igy méltó miliőt nyújtott remeteségéhez.

— Isten valóban halhatatlan — mondotta magának egyszer, mikor felderengett benne némi tudomás az egykorú világ történetéről. Merk minden ledöntött isten mindig ujraszületik — gondolta tovább, És az. isten létezésének egyedüli alapja az emberek gyarlósága, hogy még mindig nem képesek Istenné válni.

Sohasem röhögött bolondosán, mint várni kellett volna, de sokkal inkább élvezte érett, meghiggadt magajózanságát, mikor a romhalmos udvar alján folydogáló patakban áztatgatta jóraszánt lelkét, mondván:

— A tisztaság roppant tengerének forrása legyek. Bizony nincs más megelégülés élő embernek, mint a nagy erkölcsi igazságok felismerése. Útmutató, madárijesztő, szent árkok, drága sövények. Minek ínmden élők elszontynlodása?

Most jön csak java-országotok, most, e percekben,/ ezer éven belül! ó felismerés, kegyes nagy bölcseségem. Eljön még az a nap! Dies illa, dies illa, hohó!

Szimfóniákat, csodás orchestereket zengett fülébe a patak vize. nagymise. Ministrált ő emellé, alázattal, imádkozta a zenét, — pokol kohója, szelek csikója, nagy érvény, örvény, matematika, törvény, zene! Mert a matematikára is gondolt, hogyne, hirtelen megvilágosodásaiban, döbbenettel.

Gyakran álmodta a füvön: egyszer felkel, megindul, egyik kezében logaritmustáblával, másikban kottával, ajkán néhány szelíd ige melódiájával, belép a világba s ujjáteremti, könyörtelenül. Hiszen mögötte a felborzolt hegyek lépkednek strázsásan. Dies illa!

2.

A kis aeroplán, minthogy tehát lezuhant lába előtt, még néhány pillanatig csattogva ugrándozott a földön, levágott csibe módjára, mely véres nyakkal, szárnycsattogtatva fut utolsó vonaglásaiban. Szép volt biz a fiatal hajadon, ki leverte ruhájáról a port s fájó térdét tapogatva, kezet nyújtott a fekvő remetének.

— Karolina vagyok, törvénytelen leánya apámnak, aki Károly s jómódú kövér veteménykereskedő volt a Nagy Forradalom előtt. Derék ur lévén, kívánta, hogy förvények megkerülésével, elvetemedett módon világrajött gyermeke legalább a keresztnevét viselje, miutánhogy tisztes családi neve nem dukált a fattyunak. Karolina igy lettem én s ha még sokat vallanék, megmondhatnám: tizenötéves koromban holmi narcisszizmuson kaptam rajt magamat, —- ó, sohasem találkoztam én még eleven őzikékkel — keblem simogatása közben. Apám — eltartónk — halála után mostanában édesanyám szépen kiépített házasság ajtaját nyitotta meg előttem. Exisztencia! — mondotta, de én kitéptem kezem a kezéből s visszafordultam a házasság küszöbéről, hiszen — rájöttem tüstént, talános bizonyossággal — nem tudok én szeretni senkit, férfit, nem, nem, egyet sem. Valóban, nemde? Micsoda hitet találjak hát most, micsoda életcélt, hivatást, okosságot, mondd, ismeretlen furcsa ember. Ennek keresésére szálltam fel a város szélén s meg nem állni szándékoztam végtelen messzeségekig, ám alig pár méter múlván lezuhantam. Kis nyakam ki nem törtem, úgy látszik, de talán el is értem oda, ahova kellett. Mert szőke vagyok egyébként és miért?

A remete felkelt ama fehér neglizséjében, csupasz feketeségében, mint foszforeszkáló, szent, középkori hulla, némi ámulattal s igy beszélt:

— Hajadonom, szüzecske, pocok, angyal, nézd, az én remeteségem. Te egy felelet vagy talán? Alighanem. Ugyanis örült világrendet tapasztaltam néha. És nem hiszed-e, meg akartam váltani én, pompás példaadásommal, im egy pillanattal előbb is még, az emberiséget.-Szegény, ínséges és gyatra lett volna minden vad végzet az én küldetésem parancsával szemben, szent erő. komplet világmegváltás, dg. de. Látnom kell mindazonáltal most sebtében, miféle óriási mü az: csak egy, csak egyetlen lelket tenyérre venni, kárhozatoktól meg-megóvni s ama tökéletes biztonság pontjára vezetni, honnan simán és egyenletesen nyílik az élet útja. Hit kell, persze, jól mondottad, hit kell a léleknek s erős eltökéltség. Karolinának hívnak téged és nem tudod, mi a megismerés, viszont én sejtem s igy, látod, egyek vagyunk, lichehe. Ülj le.

Megebédeltette ekkor a remete, leányvendégét (hirtelenül leszállt sorsának nézte öt), enyhe füveivel, mik édes táplálékát adták immár esztendők óta. Később elbeszélte néki találkozását a harmattal, szót ejtvén olykor a halak csodálatos életéről és arról is. mellesleg, hogy az erkölcsiség tulajdonképen megtalálja elégtételét egyetlen emberkétek

tökéletesülésében is, mikéntha az összesség újjászületésében.

— Az erkölcsiség legkisebb egysége is kerek, teljes egész, miként egy csepp viz a tengerből — mondotta, mintha azonban más valaki szólt volna belőle, amig gyógyfüvel bekötözte a leányka fájós térdét. S hozzátette: Szerelemre kell tanítanom téged, hogy tapasztalj^ magasztosulj és a nagy törvényhez méltó generációk Évája légy, ámen.

1 3.

— Miért szökött el mellőlem Karolina, amikor az éj vakká feketedett? Ezt kérdezte a remete a reggeltől, eltorzult ajakkal, bár tükre sem mutatta, minő hideg pozdorja a szive. Fülében honnan a suttogás, e szörnyű rémület: »Jó ember vagy, jó remete s szerelmi gyakorlatokban éppen tehetetlen, haha. röhej s tudom már, amit tudok«. Álom volt nyiU ván, őrült, lidérces — gondolta. Karolina érkezése is álom volt már? S áhitatos dühe mint náthás ló fújt.

— Nem az, nem! Karolina itt volt, Karolina elszállt s épen olyankép, ahogyan jött! — ordította. Visszament oda s hazudni tanult meg itt az éjszakában. Hazudni életet, hazudni szerelmet, ha élni muszáj. Tévedés pedig, tévedés. Ó, Karolina, hiszen csal a tapasztalatod, mely itt sújtott le rád. Nem lehet igaz, hogy az élet hite: az élet tehetetlensége. Kegyetlen az én véletlenségem, jaj, jaj, jaj.

Karjait az égnek tárta s keservesen bőgött, valósággal, a puszta semmibe, a hunyorgató reggelbe. Előbb csak az erkölcsi igazság megcsufoltatását siratta. Azután elindult lekonyult fővel, belső marcangolásaival. Ijedt vadállat volt ez a remete, olyan. Hopp, a nagy kérdés. Szédület:

Vájjon azért rugaszkodott is el akkoriban régen a szerelemtől? nem másért, igazán, talán csak nem?!

Egyre hallotta még azt a suttogó, gyilkoló búcsút. S most egyetlen irtózatos kérdéssé sűrűsödött élete, remetesége, elszántsága, küldetése, hite. Lába alatt megindult a föld s felszakadtak az örvények. Hol van Karolina? Mondja meg, mi az éjszaka és élet titka, mely feltárult s rombadöntötte nemes bölcsesség konstrukcióját, ó hiábavalóság.

— Hát nem igaz az én igazságom? — tűnődött keserűen — azért, mert nem tudtam gyengeségemről, amely elindítóm volt a legnagyobb erő felkeresésére? Ej, félreismert kiindulópont: értéktelen következtetések, persze, persze. Avagy éppen e keresés közben vesztettem el erőmet a felleléshez? Ugyan? A remeteség tett azzá? Ó, hiábavalóság, akkor is, mindenkép s megsemmisülés.

Az elmulasztott alkalmakra gondolt ekkor egy pillanatig, kishitüen. Összeomlásában, az el nem csókolt csókokra, a visszaüzött vágyakra, az el nem mondott szavakra, az elkergetett álmokra.

— Szerettem valaha valakit s őt szerettem azután minden szépben, öt szerettem mindenben, ami szentté lett számomra. Annyira szerettem, annyira, hogy képtelenné váltam bármi szerelemre. Node efajta defektussal, hogy merészeltem hiánytalan igazságok közegének hinni magamat? — szaggatta a kérdéseket és okkal, mert a remeteévek során igen rászokott a filozófiára. Újra hit kell, vagy valami... No, gyáva és sápadt volt már ez a sejtés. Dies illa? . . .

Az újváros első uccájában, miután Ábel, nem látván s nem hallván, csak fehér alsójában, szigorúan, és sima csupaszsággal beért persze a világba, melyet amúgy is pár lépés választott el mindössze a remeteség birodalmától, — az uccakeresztezésnél egy autó siklott elő s könnyedén keresztülgázolt Ábelen. A zsebbenhordható rádiókészülékek helyi lerakatának nagybizományosát a csinos gépben felesége tette figyelmessé:

— Nézd csak, valami futóbolondot ütöttünk el — mondotta Karolina, felesleges nyomatékkai, az urának.

— Ühüm — válaszolta a férfiú, ki éppen a jó hazugság boldogságát élvezi« határtalanul ezen a napon. . .