Bácsmegyei Napló, 1925. május (26. évfolyam, 117-146. szám)
1925-05-24 / 139. szám
1925. május 24. BACSMEGYEl NAPLÓ 13. oldal. Egy pesszimista zsörtölődik Irta: Baedeker Abban az antikváriusnál vásárolt kézirathalmazban, amelyből már közöltem mutatványokat, találtam az alább következő lamentációt. Szószerinti másolatban közlöm, de a tartalmáért csak a sajtúbiióság előtt felelek. # Az ember sokféle. Bizonyára ezért olyan nehéz művészei az emberismeret. A kutyaszakéríönek vagy a lóismerőnek könnyebb a dolga. Ezek a nálunk nemesebbszabásu lények (nem a kutyaszakértők és lóisinerök, hanem a kutyák meg a lovak) se éppen egyformák, — mégis két egyfajta kutya és .két egyazonfajta ló közt az eltérés sokkal kisebb, mint a két ember közötti, s az u. n. szakértő, akinek dolga van velük, könnyebben igazodik el köztük, mint as az embertársunk, aki a homo sapiensszcl foglalatoskodik az emberállatok közt. A szegény emberhaiandó, aki — állítólag — intelligensnek születik, jutalmul vagy bi a-élésül ezért egyéniséggel is föl van ruházva, s ezért van az, hogy nehezebben osztályozható, mint a kevésbé értelmes lények, amelyeknél a faji sajátság dominál. Minket, kétlábú tcllatlanokat, nem olyan könnyen lehet kasztokba, osztályokba, rendekbe sorozni, mint szerencsésebb állattársainkat, amelyeket a maguk fajtáján belül egyforma jellemmel ruházott föl a Természet. Óh, az embernek a jelleme nagyon komplikált s a mód, ahogy a jeilemíelensége megnyilvánul, talán még tarkább, még sokfélébb ... A lélek, amely őt az állatkollégáktól megkülönbözteti, az embertársaitól is elválasztja, mert hát nincs két egyforma lélek, s az ember örül, ha o ak két hasonlót, ha csak két rckonlclket talál. Némelyikünk ezt keresi egész életében, és némelyikünk hiába keresi . . . Ezért nem ismerjük mi egymást ki, mi emberurak, s ezét. csalódik minduntalan a társaiban a legnagyobb szakértő az emberismerő is. De az ember, mert emberekkel , akar, és jól akar velük élni, mégis azon' iparkodik, hogy a magához hasonlókkal társasággá tömörüljön. Látjuk a nyáj életnek, a falkaszcrvezetnek, a csordaállapotnak sok előnyét, s azért csoportokba sorakozunk mi is, s a kapocs itt valamely oly közös vonásunk, amely egyéb, apróbb szokásaink és tulajdonságaink fölött uralkodva, bennünket - egymáshoz fűz és rokonokká tesz. így aztán mi »homo sapiensnek, akik máskülönben idegenek vagyunk egymáshoz, sőt a természettől ellenségek — homo hómini lupus —, testvérek leszünk valamely közös szervezetben, politikai pártban vagy társadalmi egyesületben, esetleg egy klikkben. Az ilyen szövetkezés aztán fennáll mindaddig, amíg csak közös az az érdek, amely ezt az embercsoportot egymáshoz kapcsolja. Semmi se nivellál, semmi se demokratizál ügy, mint az érdek. Azért, ha az ítélkezéshez szükséges objektivitással nézzük az ily egyesülések és csoportosulások alakulását, fennállásuknak a föltételeit és működésűknek a rugóit — amely objektivitáshoz persze az kell hegy az ilyen szemlélő maga ne tartozzon semmi efféle párthoz vagy szövetkezethez —, hamarosan be fogjuk látni, hogy a kapocs, amely ezt a sok embert közös munkára összefogja, nem más, mint az érdekeik közössége. Tudvalevőleg a legerősebb patentkapocs széles e világon. Mégis, ez a hatalmas együvécsatoló is csak olyanokat tud erősen és tartósan egybeforrasztani, akikben van egy bizonyos, egymással közös lelki harmónia. Ez is erőteljes kötőszerszám, amely nélkül amaz egymagában talán gyengének bizonyulna. Érdek tehát? Pusztán érdek? Csakis ez sorakoztathatja egymásmellé kooperációra az embereket? Igen, egy közös g— esetleg erkölcsi— érdek, amelyet az 5említett lelki harmónia s a velejáró rofkon jellemvonások és érzemények támojjgatnak. A képet, amelyet ezekről a szövetségekről alkotunk magunknak, ez az [»enyhítő« körülmény kissé derültebbé jj teszi, — enélküi az nagyon is sivár voljna . . . Nem pusztán anyagi érdekek Iápolásáról van,itt szó, — igen. sokszor [jóhiszemű érdeklődés az, amellyel töj rekvéseikben vagy alaptulajdonságaikéban rokon elemek egymást s a közös jj ügyüket támogatják. A jóhiszemű s enjnélfcgva önzetlen érdeklődés e mozgall inakban természetesén a rövidebbet fogjia huzni, az együttműködésre »rá fog Ifizetni«, s azok fogják a jó üzletet csinálni, akiket a tevékenységükben, kizárólag az érdekük vezet. Mert itt is, mint az egész emberháboruban és -világversenyben, kétféle halandó van: csaló és megcsalatott, — ha erkölcsi szempontból nézzük az embertársainkat. És okos ember meg szamár, — amikor értelmi nézőszögből szemléljük őket. Hogyha párt alakul, egyesek — talán éppen a szervezők — azért csatlakoznak hozzá, mert érdekeiket ennek a csoportnak a kebelében vagy az élén könnyebben vélik ápolhatni és kielégíthetni. Ezek a — rendesen — köztiszteletben álló urak itt a csalók, az okos férfiak. Mások, hangzatos jelszavaknak a hatása s a saját naivabb lelkűknek a befolyása alatt lelkesedéssel és bizó jóhiszeműséggel lépnek be az ily kötelékbe s ők itt a megcsalatottak, mondjuk enyhébben: a csalódottak, vagy még enyhébben: a szamarak. A szemlélőre nézve aztán szomorúan mulatságos (vagy: mulatságosan szomorú?) látvány az, mikor a pártaiapitó fezőrök kifejtik programjukat, s eközben nem a maguk leikéből, hanem eme jóindulatú; és vakonhivő párttagok leikéből beszélnek, s azoknak az érzelmeit tolmácsolva aratják legszebb szónoki sikereiket és leghatalmasabb politikai diadalaikat. Mikor aztán egy ilyen egyszerű párt-ember, a lelkesedéstől kipirulva, az éljenzéstől berekedve, a hazafias és esetleg humanitárius, de piinden bizonnyal jólhángzó szólamoktól hemzsegő beszéd végén szinte fölmagasztosulva, frázisittasan így kiált föl: »a lelkembő! beszélt!«, — akkor ez a derék ember nem is sejti, milyen igazat mondott. Ama fényes dikció valóban-, az ő ártatlan, könnyenhivő leikéből fakadt, abból a forrásból, amelyből az igazi lelkesedés tiszta ■'-‘ize szokott csörgedezni, — nem pedig a népbolcnditó szónoknak hatalmas melléből. Mert ebben a kolosszális hangbiró mellben talán nincs is lélek. Érdeksejtekből áll ez az egész nagy organizmus ... De hát ő itt a magasabbrendü ember, épyen azért, mert nincsen lelke ő a superior species, akit nem bánt lelkének a háborgása, ő az Übermensch, aki kormányoz, szervez, vezet és — arat. ö vezeti a nyájat, a falkát, a csordát, a szürke emberekből álló sokaságot, amely csak úgy cseng, ordít a »böics« és »energikus« capo, a kevéssé lelkes, de nagyakarásu főember után . . . Apró létrafokok neki a többiek, akikkel együtt működik,— mig ő maga, a nagy Ego mászik, kúszik, kapaszkodik, s ha kell: gázol ezeken a fokokon, fölfelé — excelsior! így látja ezt n folyamatot a pártatlan néző, akinek szemében ez a játék az Berényi János Két szó között Két szó között, a homály forgószele alatt ez történt. Tőlem halk kérdés, rá tiszta csöpp válasz ajkadról; es utána kék sebekből szivárgott ránk a vérző, szent hallgatás. A két szó közt mérföldes mélység hasadozott ezer fekete darabra és a szivünket valami tréfás csoda-pók gyémánt-vonással kötötte össze és ezen bizsergeit, szaladt az est kipréselt sugarának fanyar fénye. Szemedet a horgoló tűvel egyszerre döfted a sárga csöndben vonagló friss csipkék közé és ián a lelkembe is. Mért láttam akkor halványságodat oly szeretni valónak, arcod márványát szikkadt parázsnak és hajad tüzet a hold elé feküdt folyók aranyának ? Te tán nem is tudtad és a fátyolos mesék partján ólliunk. A gyerekes csodálat, nagy érzelmének kalácsa fehérlett előttünk és a lelkünk hüs, vékony madárajakkal csöpp, tiszta gondolatokat csipegetett róla. Es titkoltad, vagy nem tudtad valóban? hogy mozdulatlanságomban most a harcok vértezett gyilkosai álltak csatarendbe, megölte magát bennem a jóság és a vágy harsanázott, a lélek dobot vert ijedten, a szív lóra kapott, a vér rohamra lobogott és a gonoszság szuronyt szegezve száguldott a csatákban. Es ez mind ellened hogy vért dobjanak arcod szoborszinére. Már ujjongtam : győzök, győzök. Az öröm torkomba bugyborékolta dobogását, már csak egy lépésre voltak tőled mindenek és akkor az ajkakról lehervadt a kiáltás, a zászlók fonnyadt szárnyakkal görnyedeztek a fegyverek kiestek a rossz kezekből, a kürtösök tüdejéből véres hab buggyant a szívbe sárga rémület csörgedezett és visszájái dúlt a felleges csapat. Ez történt. S a két közömbös szó a csillagok álmán is túl megtisztulva a messzeségtől nevetve ölelkezett a meleg éjben. erkölcsi ember egyik Iegszomorübb tragikomédiája. Itt nincs semmi becsületesség az egyik, és semmi okosság a másik részen. A primitiv ember harcaiban — amikor farkas volt az emberrel szemben az ember — volt valami vad, bestiális, de egyenes becsületesség. A fegyverek akkor se voltak egyformák, mert hiszen az egyik homo sapiens, erősebb volt, mint a másik, de a hárcmodor nyílt volt és becsületes. Ebben a “modern és civilizált együttélésben ellenben, ; amikor a farkasok rókákká és kígyókká ^vedlettek át, nincsen semmi lojalitás és I semmi egyenesség. Ki várhatna a rókák [és kígyók birodalmában ilyen erényeiket? ... Az okosaknak és együgyüknek, az önzőknek és a lelkesedőknek eme természetellenes szövetségében csak boldogulok és kihasználtak, csak zöldágra vergődöttek és alantmaradottak vannak. A róka ravaszságával és a kígyó simaságával győznek azok, akik különben is erősek, s a bárányok türelmével, a galambok szelídségével húzzák a rövidebbet, akik amúgy is gyengék voltak ... S a létra, áll a maga helyén, néhány ember pedig kapaszkodik föl rajta — karriért csinálni vagy vagyont gyűjteni. Aid halad föl rajta, aki egyik fokáról a másikra kúszik, egy' pillanatig se gondol arra. hogy ez az alkotmány, ez a létra) is húsból meg vérből van, — mert az önzőt mindég megjutalmazza a Természet azzal, hogy elveszi tőle az önzésnek tudatát. S ezek a szegény eleven, érző és szenvedő létrafokok nem is sejtik, hogy ők megcsalatott szegény ördögök, akik a lakomának csak a teasztjait hallják, a jóízű fogásait pedig meg se kóstolhatják: nem is sejtik, mert az együgyüt mindig megjutalmazza a Természet azzal, hogy elveszi az ostobasága tudatát. Az is megtörténik, hegy az erők aránya megbomlik, s a szervezők, a létrarnászók közé beállít egy-egy nemesebb alak, akinek nem az a harckiáltása: ccce ego, nem az az elve, hogy »előbb jövök én, s hogy aztán mi és ki jön, ahhoz semmi közöm«, — hegy egy párt vagy egyesülés élére kerül egy oly férfin, akinek kiváló szellemi erényeit önzetien szív és közérdekért hevülö jeliem koronázza.. Szép és ritka látvány, — szép és ritka eset, nagy szerencse ez a közre, a hazára vagy a kérdéses intézményre. Ilyenkor aztán Kbó kcdvtelve mártja be tollát a téntába, mely a halhatatlanság nedve, s fényes lapjait Írja a történelemnek, amelyben, ime, megint szebb korszak nyílhatott meg. Azcnkép megesik, hogy a tömeg közé, amelyet diadalkocsijuk után sétáltatnak azok, akiknek kezében a* gyeplő és az ostorszár — a »pártzöm« százai, ezrei közé kerül egy, akinek lelkesedő készsége, jóhiszeműsége és ártatlan indulata mellé egy adag tisztánlátás s a szellemi képességeknek valamivel nagyobb. foka járul, mint amennyi az éljenzéshez és tapsoláshoz szükséges, — ah, micsoda szomorú, csalódott ember ez aztán! És micsoda kínos szerep, amelyre kárhoztatva vagyon! Éz a szerencsétlen flótás itt a képzelhető legrosszabb helyen — teljesen deplaszirozva — van. A szegény ördög nem. használható ott semmire . . . Nem elég okos, hogy vezessen, s nem cicg bárgyú, hogy vezettesse magát. Qiwntité négligeable tcíiáL nincs rá szükség! Nem való arra* a »világi üzlct«-re, amelytől Hamlet undorodott, s amely őt is össze fogja morzsolni. Néki, a derék tehetségtelennek nem lett volna szabad e nehéz szereppel kísérleteznie ... A vezetők nem (látják szívesen, mert sóhajt s felszisszen, amikor a kapaszkodó akarnokok, az erélyesek a Kraftmeyer-ek és az Übcrmensch-ek körösztiilgázolnak rajta. Ezeknek a kitűnő férfiaknak kellemetlen és feszélyező érzés, amikor a létra följajdul az erőteljes rálépésüktől s a lábuk kíméletlen nyomásától . . . S a szegény Zwitterding, aki nem tud kalapács lenni, és nem nyugszik bele, hogy