Bácsmegyei Napló, 1925. április (26. évfolyam, 89-116. szám)

1925-04-12 / 100. szám

14. oldal,

BÄCSMEGYE1 NAPLÓ

1925. április 12,

Beréngi János:

Böjti

l

4 föUorrösult. kék, böjti éjszakák meleg, szent lába sóhaiodra Mg. ilyenkor a vak titkok föllobognak, csúnyán kiüt a hétfájdalmak sebe.

És taktusára bevont, sötét- doboknak forogni head a lélek közeve.

Mécsed tüzet avas hö mái vök isszák: selypes szivü. elkárhozott csoport.

>1 felhőkön lárvák, vörös giliszták s- kidőlt kehely ben egy szeletke hold.

Érett, forró burkokból bűnös pénzek, kék csillagok kelnek ki és zenélnek s arcodba fújják fényes gőzüket.

És fölöttük besüppedt, holt csodákon aranyekével szánt a rémület.

Ilyenkor lázat erjeszt a bus fohász, a repedt tükörben holdfénv fuvoldz. halk precesszióba állnak a betűk s fehér zászlóvá bomlik az énekük, sóhajtást hoznak a borzadó tavaknak

5 ahogy lappal előttem elhaladnak: fonnyadt szemem ijedten lesütöm, mert szentség pihen iöltépett mellükön, felleges. mégis szelíd tragédia:

» meghalt az isten fia!«

*

Törékeny szeme csoda volt. Az arca: sápadt. Nagy jókért a pálmákat, glóriákat ■ alig élvezte még. S a sors korcs ölvvei már rá küldték a félelmes éjszakákat.

Aztán. — hisz mindig ez az átok — a sistergő fekete délibábok holt öblein poklok betűi háltak: véres pénz. álszivek, elárulások.

Az ő szivének: nudasztos csalás, s másnak: bő lángon megpirult kalács.

A hozsanna már kivirágzik s akkor iit le a vak sors. a szürke, néma kalapács.

S végül az örök. kopott tragédia: ölelő szókért gyötrelmek ostora.

S a meghajolt napok kárpitja mögött háromkeresztes, roncs vár: a Golgotaígy halt meg: vérben. Ebek harmincaddá. Testén egy érzés nem maradt lazán: bus történelmünk véres kenyérdarabja gyalázva, lehágva a halál asztalán.

És nem igaz. hogy remegnek a falak ha a megválók porba hullatlak . . .

Forgó folyókra ma is épugy mint máskor bordó borát szentelte szét a nap.

*

Az est finom sötétséget szitált, és ők temették a halott királyt zászlótlan gyászok szárnyai alatt: pecsétes almit, némaságba gyűrt csapat.

Fátyólt bontottak a szivük előtt, hitük virága sírva kért esőt holnapjuk földién vérben ült a nap. reményük rom lett: összetört üvegdarab.

Ha Magdolna volt: könnyeket culott. ha nőrokon: fényes zöld balzsamot.

$ a férfi gyáva ha előkerült: kifolyt szemében kripta láza részegitlt.

És valaki ma nem volt égi lény. tőrök látszottak meglökött szivén.

Nem volt hímzett, fehér litánia: szegény szülő volt. száraz arcú Mária.

*

(Említsék öt aranytrón asszonyának értünk lobogó istenszivének.

Dicsérje liliomban fürdőit mátkaságát

selymes, gyöngyös tüzekkel ezer ének.

Mint akinek

minden hits lépte muzs'kdl és szava szelíd kegyelmeket és gazdag, szent csókokat sugároz.

Én sima márványszobraitól csak visszatérek hozzá, a legzabolázóbb értelemhez:

.Anyához.)

II.

Én — nem tagadom, — egy zord. szürke napon, árnyékba lépett nagypénteken:

foszlott tivornyák bordói viháncolt bokros, virágos életem.

És ástam féléié száz titkos árkot, fehér olajfás. szent sövény mögött.

A hold arcáról zöld verejték szivárgott s a romlás forgó völgyének álmán félelmek tornya őrködött

*

Ott fogtam el. ö állt némán, törötten, két puha kezét inig összekötöttem.

Aztán lökdöstem a stációkon át. és fontam a gyalázat ostorát és a zsibongó tanácsteremben vertem, hogy a főpapnak felőlien Sikoltó vére fölszakadt virágát az ut ponui szórattam szerteszét és bus koszorúba válogattam szent gyötrelmének hetvenhét sebét.

S midőn láttam, hogy fekete arcán a kínok gyásza fakulni kezd. átdöftem, hogy irtózatában borzongva nyögött a kereszt . . .

*

(Ezért most hullok le az alázat zsámolyára s a fekete lángok körülsirt nazpéntekén csészémet a bus borokkal öntöm tele. miket a te halálod érlelt az élet fürtieiben. A citerák húrját olykor meglazítom és helyet parancsolok a repedt doboknak és százezerszer kihimzem a képedet a szétesett éjszakák suhogó bársonyára. És áldom a halálod, áldom a szétmarcangolásod. áldom igéidnek messze fehérlő. messze szálló, halk szárnyalását, áldom a türelmed szentségét, áldom a kikötőket, melyek odavonszolnak hozzád.)

*

A forró csöndben szörnyek lovagoltak az alkonyt bus rozsda marta le. és sötét fényével sírva rágott bennem öt érett sebének mély krátere.

A rémület, a besüppedt szélmalom a sápadt, vérpárás ködöket tépte és kiszáradt vitorláival nagy. fekete rózsákat forgatott a szív süket, szennyes vizébe.

Éti őt temettem. Egy könny a kenet, két hályog szem volt a gyászmenet. Hamar szétsimult, csonka fájdalom testén ez volt a titkos sírhatom.

Emléke egy felhőkre rajzolt bánat, ez volt minden.

De mégis hittem, hittem, hittem, hogy egyszer föltárnád.

*

(Az éj vakablaka alatt, mikor mások hitében csodák suhannak át. a csipkés reggelek előtt, ime jöttek az ő tanítványai álnok. férgeskezüek. isten jóhirének lovagjai.

S Hutai homlokom álmos elfordnltával Kilopták a sírból, lelkem kriptáiból, az 6 testét.)

III.

Kerestem öt a botlott éteken,

Nyütt líimpafénvbe mártott úriak árnva nevét összebogozta énvelem.

S rég porbaeiiett. sebreszomias képe az utsaroknál várt és élni Jött a délibábok fényes énekébe,

Vülámiitött. lerongyolt hőseim vitéz sebekkel Jézusért lihegtek a rémült öblök iöllázadt őrsein.

Nosza jöttek a bucsuiáró bárkák, oltárdarabkák, járványos hetük s az olcsó Jézus szobrait kínálták.

Mind egy- szabású, egyformán kopott,

S ó iái. nekem a Jézus kellett volna, kit még a tömjénfüst se kormozott,

Ki szót. tüzet vigyáz a sáriit tettnek, ki bent király, nem uccák holt ködén és léptem kalászok zengedeznek..

Még mindig érik bennem a tusa. s biztat a messzi stációk szivéből a más hitek, más almok Jézusa.

S én nem hiszem, hogy kinzott alakta akkor is. mint most a képeken: olyan lett volna.

Ki fehér istenkén! áll a kin lépcsőin, míg körötte táncol a bősz tivornya,

Ki gúny trónján is a Imik gőg furáivá s álommal szomjaz a kereszt felé.

(Talán bitóra vonnák a lelkei, aki öt most másképen festené.)

Ereiben rémület kerepelt és szertehordta finom mérgeit a rontó gyásznak.

Szivében hervadt reggel didergőt!, és szemén álmatlan tegnapok kalapáltak.

Cserepes ajkán bomlott szomjúság szárította az erjedt lázakat, vére az ut porát itta■ És hiaüíiedt sebein érett utálat dagadt.

Roncs homlokába laza husrongyok lógiak. orra betörve, csúf haján sár undok kovásza, s kék halántékától, ó messze volt az isten, hogy hivő. színes tüzekkel glóriázza.

Remegő lábszárán alvadt, fekete vér testén iölhorzsolt kínok vöröslenek . . .

És mind. amit el nem mondhatnak a szobrok s a szétmállott éktelen énekek, az mind az ö emberi leépét cibálta. foltokba törte, posványba dobta

Hinnéd-e. ha igy lédnád meglincselve, hogy (j az oltárok fehér halottja?

Ha az ég egyszer igy adná elénk s lelopna róla minden égi fényt, és szólna: No tarka énekes sereg, ez a bus vándor, ez a mestered!

Festéktől vérző márványok előtt ne üli ez egyszer. Jői. csókold meg öt!

(A fele ián azonnal megfordulna s a más fele

a szégyen kínjának hajcsára előtt őszintébben lesunyt szemmel, mint máskor. csak alig közelegne.

És ó hogy keresnék testén a csöpp helyei mii a vér, sár még be nem szennyezett: hogy keresnék. — és a csókjuk milyen könnyű, erőtlen volna!

Szent vérü sereg; szobrok csókjainak bus. büszke, álfehér hívei!

Szemük az istené, arcuk galambé, a lelkűk ölvvé . . .

A csók után az ajkát lopva mind illatos kendőiébe törölné.)

Mester, ha való arcod láttán ők csikorgó irtózottal meg is remegnek, értem fölhasitott vércsermelyekért át csak annál zengőht-en szeretlek.

*

Szivéhez tán napos vie utak visznek és nem penészei katakombák S a szerettei, ki tudja, ha azok-e kik játsszák a bánói bolondját.

A lelke templomokat szellőztetett, és az élet húrját szerette muzsikának s bizton nem is glóriásak előtte, kik az életből templomot csinálnak.

Az 6 szive a mmdenség mécse. ^ kufár szentségtörés ott dideregnmtk s a keresztje előtt, ki mondja meg. nem gyötri-e Őt a félelmünk.

Szemünk elöl. ügyieket, nem a. halđmk kriptáiba rejtette el magát, Füvek, folyók, felhők hordják a képét és zengik ajka vérpiros dalát.

Ú áldottak, kik a börtönök között gödrök mélyén, kutak borzoló vizében, a kitett, éhes csapóvasakban, az ö szivét lelik meg csodakénen:

Iák szembenevetnek, ha pallossal ijesztik őket kik frissen kelnek minden ut harangszóra . kikben nem imádkozik a félelem.

1 lm csendjükön éjfélt kongat az óra.

Áldottak, kiknek az ö minden csodája

egy kalász láttán lelkűkbe esik

kik egy lábnyomban, vagy fölhőkarikában

az ő széles szépségét keresik:

kik az ö boldog, hímzett palástiába

öltöztetik a bus vágyak májusát. —

Ék egy sárga Szélben, vagy olvadó hóban vagy a kedvesük csöpp ringó léptein meglátják az élet szent Jézusát.

iSznbotica, 1925 Március.}