Bácsmegyei Napló, 1925. április (26. évfolyam, 89-116. szám)
1925-04-12 / 100. szám
T925. április 12-BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oidái Husvét A nagypénteki gyászban elnémult harangok örömre kon du Inak és a hozsánrózó szavakat riulliónyi'Sziv visszhangozza. Husvét: ünnepe a tavasznak, amely kitör a tél börtönéből. az életé, amely diadalmaskodik a halál fölött, az eszméé, amely csodás kivirágzásában az emberi halhatatlanság Ígéretéi illatozza. Az igazságot nyomozó tudomány és eszményeket teremtő művészet revelációi pislogó gyertyalángok az együgyü hitnek evangéliumi ragyogásában. amely karácsony és husvét szépségeit árasztja az emberiségre. A keresztény kultúra hajnalán született legenda feleletet ad a lélek mélyén égő nagy kérdésre és ezzel évezredek fejlődésének irányt parancsol. Az a kilenc milliárd fdeg- Iducsejt, amely az agyban a gondolkozás folyamatait végzi és hihetetlennek látszó eredmények elérésére képes, porszem az univerzum végtelenségében. A végső probléma megoldásához nem nyu.it támaszpontot az ész és elsüllyedünk a kétségbeesés örvényében, ha a hit mentőövét levetjük. Sturm und Drang-korszakunkban, amikor lázasan rnélvedünk el -az, okok és célok- kutatásába, letépjük magunkról a vallás járószalagiát és függetleníteni1 akarjuk magunkat a belénk neveit tradíciók gyámsága alól. A megismerés vágyától űzve. bekalandozziuk a tartomány birodalmát. megtanuljuk Descartes racionalizmusát. Bacon empirizmusát. Voltaire szabadgondolkozását. Darwin evolúcióját. Kant kriticizmusáí. Marx szocializmusát Einstein relativitás! elméletét, de egy tapodtat sem férkőzünk közelebb az alapvető rejtély felderítéséhez, üres kézzel térünk vissza- az expedícióból és • *ássankéiu észrevesszük, hogv lelkűnkben a kuliura által lerakott rétegek alatt mint megdönthetetlen fundamentum él. munkál, útbaigazít, reménnyé i tart és a jövő építésének altruisztikus hevületére gvfl.it az a gyermeki naivitás, amelytől Ismereteink lázadásában elszakadni kívántunk. Szemtől-szembe a teremtés misztériumával, reszkető gyermekek vagyunk és a halál réme elől ijedten hidunk a feltámadás költészetének himes takarója alá. A krisztusi gondolaton sarkaliik a modern civilizáció, amelv a dogmatikus formaságokat szentté avató felekezeti fanatizmusból felemeli az embert a humanizmus céljait megvalósító tudás régióiba. Az emberi lélek és a társadalmi berendezkedés tökéletesítéséért szenvedett kinhalúlt a viiághistória legnagyobb mártírja, örökül hagyva az emberiségre nemcsak emléke történelmi kultuszát hanem a hivatást is. amelynek betöltésére küldetett. A haladás mozdonyát az a magasabbrendü inspiráció ragadja előre, amely az ösztönök által meghatározott egyéni érvényesülést egyetemes érdekeknek rendeli alá. Ennek az ihletnek kiapadhatatlan forrása a feltámadásba, vetett csodavaró hit. amelyet az egész emberiséget egybeölelő húsvéti ünnep jelképez. A szegényekért, a iogfosztottakért és kitagadottakért küzdött Krisztus, az igazság meggvalázói és a szeretet beszennvezői ellen. Amikor két lator közé keresztre feszítették, a kínoktól megpróbált hittel sóhajtott fel: Istenem. Istenem, miért hagytál cl engem?! De harmadnapra feltámadott és az örökkévalóság trónusáról sugároztatla a vergődő világra a megváltó szeretet mosolyát, lelkesedésre gyújtva a közömbösségei és önfeláldozásra varázsolva az önzést. mintahogy a napsugár friss lombot fakaszt a száraz ágból. Ez a véghetetlen hatóerő, különböző vallási rendszerek és viláenézletek alakját öltve, ad védelmezőt az elnyomottnak. harcos hitvallót az igazságnak. ez kényszeríti az erőszakot a szabadság vazallusává, ez kecsegteti a nyomorúság Golgotáján vánszorgókat az újjászületés gyönyörűségével ez teszi husvétot bölcs és együgyü. hatalmas és ügvefogyott. nábob és koldus számára a megöli eszme feltámadásának, a faii és vallási gyűlölködéstől marcangolt nének testvériesülésének ünnepévé. bm-Ők ketten Irta: Baedeker A Mester már nagyon bossau fdf> *ta festi a step firenzei assivu yortréj .t s taüi; ez as a nttraili, mely — mióta festők ea modeiie* vannak a világon — » legtovább késiül. A uő már tbbbsiui mint szézsxor .ült* a nagy művésznek s r.z még mindig nincs a munkáiéval ítészen. De ezúttal kénytelen megtenni az inolsó ecsetvuné okát, mert * hölgy elutazni készül. Ezí jelenti be must a műteremben. A hölgy: Nein tudom, mikor jöhetek megint, Messer Lionardo. Útra, készülök és sokáig fogok elmaradni. A festő: Sajnálom, Madonna. Li se tudom képzelni a Stúdiómat az ön szépsége nélkül, Anri a képet illeti, az majdnem kész. Csak egy-két ecsetvonás • . . A hölgy: Ezt Messarc már nagyon régen mondja . . . Ki tudja, mikor látjuk megint egymást? A festő: Mikor?. A hölgy: Tudja, fines ozásnál, amikor sszabb időre vagy örökre elválnak, őszintébbek az emberek, mint máskor. ón bevallom őszintén, hogy. csodálom out. A festő: Mint művészt? A hölgy: Mint férfit Évek óta vagyunk ismerősök, talán barátait is, száz meg száz intim órát, meghittet, töltöttünk együtt, s ön még csak nem is udvarolt nekem, pedig a képről, amelyet fest rólam, azt látom, hogy. nem vagyok épp an csúf madárijesztő. A festő: Oh, Madonna, ö.i a legszebb asszony, akit életemben láttam. I 'A hölgy: Akkor búi inmarkát miu,uig cáy hűvös mellettem, mintha már mind a ketten túl volnánk a szerelem korán? Amikor először ülteti ebben a teremben és ön semmi érdeklődést se árult cl irántam, azt hittem, talán kissé öregnek tartja ■ magát hozzám (bár a legtöbb férfi nem szerényebb, hanem merészebb lesz, ha vénül), s a mosolyommal, a nyájas szavaimmal bátorítottam. Nem tagadoni, kacérkodtam önnel, Messer Lionardo. De hasztalan! . . . Egyra vártam, hogy megért engem, hogy átkarolja a derekamat, a kebléhez szőrit, s hogy úgy fejezzük be a napot, mint Francesca és Faoio, akik i-aznap nem olvastak többet azontúl«. Gondoltam, aznap nem (esti Lionardo tovább Gioccmdát ... De ön tovább keverte a festékeit, s olyan hideg maradt, mintha nem izgatható idegekből állna, hanem merev márványból. Szegény Gioconda! Azt hiszem, ha más férfira századrész annyi biztató mosolyt pazarlók, már rég a lábaimnál hever. A festő: Vegye úgy, Madonna, mintha ott feirengnék kínban. Mert én szenvedek, hölgyen,. Nem hiszem, hogy van Itáliában ember, aki nőt jobban szeret, mint ahogy én szeretem önt, Madonna Lisa. A hölgy : Igaz volna? Úgy látszott pedig, és én is azt hittem, hogy magának, Lionardo, a tudomány a felesége s a művészet a szeretője, egyiket a már síkkal csalja, s velünk asszonyokkal mttse törődik. A festő: Én nem úgy szeretek, mint más férfiak, de azért szeretők a magam módján. Szerelem-e az, ami önhöz vonz, nem tudom bizonyosan, mert mit tud az ember bizonyosan? És én, megvallom, nem is tudom egészen határozottan, hogy mi a szerelem. Nincs igaza az alias rágalomnak, amely természetellenes hajlandóságokkal vádol. Olyan nagyra becsülöm a Természetet, hogy nem tehetnék ellene a világért se semmit; sőt olyan tiszteletben tartom, hogy azt s$ teszem meg mind, amit megenged és elvár. A testi sserekgat is kőveteái, s! ebben igaza van, mert máskülönben kihalna az emberiség, amelyért —■ bármily tudatlan és erkölcstelen — mégis csak kár volna. De így én nem tudok szeretni, Madonna, s bár önhöz úgy tekintek föli mint egy oltárképhez, amelyet ön festettem, még se tudom és nem kívánom úgy szeretni, ahogy Messer Giocoado szereti önt . . . Lehet, hogy én nem vagyok eléggé férfi, szép Madonna. Talán inkább ember vagyok, s ez a tragikumom. Mert ez nem elég a boldogsághoz. Az Isteu azzal bünteti, akikul kiválasztott, hogy nem engedi őket boldogokká lenni . . . Éreztem mindég, még mielőtt találkoztam önnel, s azóta fájóbban érzem, hogy az, ami több bennem az emberből, s amivel az emberiséget szolgálom, az hiányzik bannem a férfiból, ami aztán távol tart a nőktől. Bizonyára ez az oka, hogy nem vagyok irigye Giocondo urnák, ö) nem a vetélytársant s én. nem vagyok aa övé. Én egészen másként szeretem önt, Morma Lisa, — sokkal rajongóbban; sokkal tisztábban, semhogy egy pillanatig is gondolhat;,ék arra, hogy a testi egyesülés gondolatával szennyezzem be az imádatom tárgyát. A hölgy: Tévéd, -Messer Lionardo. fia szeretünk valakit, 5 az minket, akkor a 'szerelem, ha testi is, tiszta, s nem szenynyezheti be a szerelmesét Félek, hogy FraucesCo Üiocondot Inkább tehetne ílfúraf 'ö váddal,'mert bár- ő szeret engkra* ért *— megvallom önnek, Lionardo — sose szerettem öt A festő: Tudom, Madonna. El se képzelhető másként ö se a felesége testére, se, annak a leikére nem méltó. A hölgy: Ö nagy iiöfogyasztó, Llonavdo uram. Giocondo már kétszer volt házas, mielőtt engem megkért, és majd meglátja, hogy ha érv meghalok, újból megházasodik. Nem tud nő nélkül élni, és annyira nyárspolgár, hogy azt hiszi, csak azzal a nővel élhet, akivel oltár előtt esküdött meg. Mikor másodszor lett özvegy, megtetszettem neki — ón, sajnos, mindenkinek tetszem —, s az apám hozzáerőlteteit. Azt kívánta, hogy bőségben éljek s gazdag legyek, mert Francesco ur nagyon kincsdus ember. Sokáig ellenkeztem, semmi kedvem se vdt Giocondo úrhoz menni. Figyelmeztettem apámat, hogy ez egy fatális férfi, akinek a feleségei meg szoktak halni s hogy engem is el fog temetni. Apám kinevetett s addig beszólt, amíg csak igen-t nem mondtam. Oh, Lionardo, mi akkor még nem ismertük egymást! Oh, mért nemi ismertem önt akkor?!. ■ A festő: Fii feleségül nem vehettem voina. Madonna. Én, mint nagy ellenségem Michelangelo Buonarotti, arra vagyok teremtve, hogy egyedül álljak, egyedül éllek. Az ilyen lelkek mint ml vagyunk, Michelangelo és én, mi a zseniknek nevezett boldogtalanok', vagy nem tudnak szeretni egyáltalában, vagy olyan bolandul szeretünk, hogy magunkat Ls., a kedveseinket Is tönkreszeretjük. Mi ketten e szerencsétlenek első kategóriájához tartóténak. Michelangelo nem képes nőt szeretni, mert a nők nem érdeklik, helyesebben: nem a nők érdeklik, — én pedig nem tudok testileg szeretni, mert a nőt tisztának óhajtom s csak Ilyennek tudom elképzelni. Én boldog vagyok, Madonna, amikor látom önt, amikor festem a nemes vonásait, s amikor társalgók önnel. Azt hiszem az ágyában nem volnék boldog. A hölgy: Szegény barátom! Nem tudati, kit sajnáljak jobban magaraat-o wa*y önt. Mester? A festő: Egyikünket se, Madonna, Maga, halhatatlan Iqsz az 6n különös szerelmem által, amely megteremtette a világ legszebb arcképét, amely felbecsülhetetlen kincse lesz valaha a müveit Európának, — nem ex ez többet néhány, múló boldog esztendőnél? Engem pedig olyan boldoggá tett néhány esztandőro, amennyire csak asszony boldogítani tud. A maga mosolya, amelyet halhatatlanná örökítettem meg ezen a képen, többet ér nekem, mint buszonnézv meztelen szűz vagy ugyanannyi körülöttem táncoló és föllnaálkozó hatéira. A hölgy: Különös ember! . Én bizony nem restellem beösmemi, hogy az egyetlen férfi, aki megdobogtatta a szivemet, s azt .az óhajt plántálta beléje, hogy anyja legyek a gyermekének. Lionardo da Vinci volt. Szerétéin önt, Messere, amióta fojtani kezdett, s amióta a fürkésző szemeivel a lelkem fenekére néz. Mindig szerettem és mindig haragudtam. A festő: Miért, Madonna? A hölgy: Mert sose udvarolt nekem, mindmáig egy szót se szólt szerelemről s nőm iparkodott a szeretőjévé termi. Mórt látja, Messere, ilyenek vagyunk mi, tisztességes asszonyok. Ha hívek akarunk is maradni a kötelességeinkhez; elvárjuk, hogy megkívánjanak s a kedveseikké óhajtsanak tenni bennünket azt-k, aduk egy kicsit tetszenek’ nekünk. A festő: De, ugye, most más nem neheztel? A hölgy: Már nem, caro eátUűo, Hí-S zAj 21 a. tČ Alii ív-'i3Öi Ci—nzj , z iiici T ' ;á::u.n, nem egézztci köjBőuiös irántam, s most már tudom, bár n&ci értem. te:lesen, hogy méri öitejtoA a magáévá tecinL A festő: Oh, mia béliéi-1, óh én szépségem! Nem Is képzel!, uiesasire ás. enyém \ol; ö.\'. A hölgy: De igen, amiéi a érzem, 'ljít Lionardo az enyém, A festő: S most már Így maryáiuik. A hölgy: Ki tudja, módúig, Mester Lionardo? iJonardo: Mig élünk mink kelten. A hölgy: Éppen ez az.... Ki tudja, meddig élünk mind a ketten.' A fosta: Ne félj, Mona júsa, éti. még Ölvén esztendős se vagyok. Még jóidéig szándékozom élni, gondolkozni és alkotni. A hölgy: -Az isten éltesse önt, Ljoiiardo, az emberiség üdvére, s a művészet és tudorivény dicsőségére, do én, én, szegény barátom, én a halál menyasszonya vagyok. A festő: Az istenárt- A hölgy: Már lánykorombar, megjövendölték, hogy nem leszek sokkal öregebb harminc esztendősnél, s most anynyi vagyok__ Azért mondtam, Hogy Messer Giocondo negyedszer is meg fog házasodni, mert halálsejtdmeins vannak, kedves Lionardo, A festő: Ouand Dens avertet! Babonás vagy, mia poveretía, babonás mint minden okos ember, de a jóslások hiúk és légből kapottak, s a levegőben szét is pattannak. Nem lesz semmi bajod, én tiszta szerelmem! A hölgy: Már nem is lehet, Lionardo. Most már, hogy tisztában vagyunk egymással, úgy is mindegy— Érzéki boldogságot úgyse nyújthatsz nekem, te különös istenteremtése, a lelkem pedig már nem lehet boldogabb mint mostan, hogy kibeszélhettük magunkat De nekem azért is meg kell halnom, mert est a szép szövetséget kötöttem Veled, égi szerelmem, nagy Líonardótn. Én most már a testvérednek, a feleségednek, a szeretődnek, mindeneknek érzem magánt bár az ajkad még a hajamat vagy a homlokomat se érintette Meg kell halnom, barátom, testvérem, uram, Mindenem, mert ezzel az érzéssel hogy engedjen ezentúl a közdenSbe Gicconiőt?. A festő: Nem tudom. A hölgy ; Éa go tudóin, s' ez a artís*
