Bácsmegyei Napló, 1924. december (25. évfolyam, 330-355. szám)
1924-12-25 / 351. szám
1924. december 25. BACSMEGYE! NAPLÓ 19. oldal A hét sovány Bent, a tizenhaí.-egynéhány vármegyében, ami most Magyarország, amióta a politika, a magyar, viszszakanyarodott a háború előtti ösvényekre. az irodalom, de általában a progresszív magyar szellem is, lezárta a hét bő esztendőket és iieforduit a hét sovány esztendőkbe. A messziszép csodálatos korszak után, ami egészen Adv Endréé volt, a nyugatotoké, elkövetkezett az irodalomban, egy kis rövid intervalummal, a meddőség magyar kurzusa, megfelelője annak a politikának, amely még most is ott dülöng, traccsol a pesti Dunaparton. A magyar élet régi, ma már boldogult irónemzedéké, az. amelyik még a háború előtt megverekeđett rangjáért és fiatalságáért, ha eszébe jutna — de nemigen jut eszébe — hiába nézne vissza: ahogy’ várta és ahogy' kellene is. nem igaz tehetségek, legalábbis nem jövendős írók törtetnek lentről utána és elébe, ha: nem, fáldalom, csak sok. igaz, hogy becsületes, epigom. akik. mint örökösök, mint jogutódok, itt-ott már összegyűltek leváltásukra. A magyar irodalom váratlan elszegényedése, ez a fordulat, ami hirtelen és csődbe’ ment végbe, hogy szinte alig jutott idő észrevenni, nagyon katasztrofálisnak, vagy legalább igen súlyosnak látszik, de azért, ne higyjük és ahogy’ a jelekből ítélni is lehet: igaz. tu! a határon mégsem okozott és nem okoz nagy gondot: akit érdekel, tudomásul veszi — talán, lehet, legyint is hozzá — és nyugodtan, mintha misem történt volna, megy tovább a maga utján. Az irodalomban, ha magyar, vigasztalódnak, nem újság az ilyen várandó elzüiíés: nagyok helvett kicsinyek, tehetségesek helyett iskolák — volt már rá példa, sok is, mióta Csokonyay Vitéz száján megfagyott a dal. Elvétve, bátortalanul csak azok döbbentek rá a veszedelemre, azok panaszkodnak néha. akiknek szemében ott vibrál, él Ady Endre robusztus, nagyszerű alakja. De firtatni már ők sem igen firtatják, hogy hát miért is, minek, milyen okokból jutott az irodalom lejtőre, vagy, pontosabban: miért hiányzik az uj magyar irógeneráció. és azt a kevés Ígéretes talentumot is. aki már megszületett, miért nem visszhangozza a magyar ekkó. Fatális hittel, egykönnyen rávágják, ha éppen ráterelődik a beszéd: törvény ez, ami, csak ki kell várni meghozza a föllendülést, az egészséget is. olyan biztosan, ahogy’ reggelre ion az este és őszre a március. Pedig a fejlődés dolgát, ami kihagyott a magyar glóbuszon, igazán érdemes volna megbolygatni; érdemes és tanulságos először azért, mert ez tisztára, speciálisan magyar kérdés, magyar gond, másodszor, mert már igazán aktuális lenne, hogy a nvugatosoktól, akik, tisztelet és becsület nekik, de szépen beleöregedtek az időbe, valakik, a fiatalok, átvegyék végre a tempót, a munkát: a mafcvar irodalom életerejének reprezentációját. Mert az a kényelmes álláspont, hogy a progresszió, úgyis áttöri majd a gátakat, amiket elébe vertek, és egyszer mégis győzni fog, igaz ugyan, és hinni is kell benne, de ez a bizonyosság még nem ment föl senkit az alól a kötelesség alól, hogy végre is tisztázni kellene: ebben az irodalmi változásban, ami magyar, mennyiben bűnös a politika. mennyiben maga az irodalom és mennyiben a magyar élet. amely el-elbóbiskol sokszor és néha nagy időkre. A kérdési ami már úgyis régi, a végén úgysem lehet kikerülni — miért, hogy a magyar irodalom vize ma meg se rezzen és miért, hogy sehol uj szántás a magyar iicdaiom ugarán? ... Ez a probléma, mely a hét sovány esztendő titka is egyúttal, sehol nem időszerű annyira, mint pont Magyarországon. Másutt, idegenben :, német, francia, olasz földön, erre föl már régen kész a felelet, kész a számadás: ott már. ha nem is elegendőn, de életre ringatták a háború utáni évek az írói tartalékot, a legfiatalabb korosztályt, akikre egész bátran, ez készpénz, kétszerkettő, rá lehet mondani: ezek pedig a jövő, az irodalom jövője. Németországban. hogy maradiunk csak ennél a példánál, már régen megy is a küzdelem, a harc. a két irónemzedék között, ami egyetlen és kétségtelen bizonyíték arra. hogy egészséges a szellemi, a német irodalmi élet. Mert az elvitázhatatlan, hogy. ahogy’ nálunk a nyugatosoknak, akik egy század magyar erejét képviselték, meg kellett küzdeni azért, hogy feljussanak, úgy, azonképen, az uj irócsapatnak. ha lesz és ha eljön, meg kel! csatáznia nyugatosokkal, akik most törvénytelenül felül vannak. Az élet, hiába, erősen és boldogtalanul hódol a dialektikának: századokból ellenfeleket csinál, a fiukat apák ellen uszítja, huszesztendőt az ötven ellen és fordítva: a tekintetes, do'gukvégzett írókat fegyverrel az elindulok ellen küldi. Ott, ahol, mint Magyarországon is, nagyon csöndben vannak az írói berkek, ahol, a politikai nyelvén szólva, irodalmi abszolutizmus van. ott baj van, betegség, ott ez a mozgás, ez a dialektika megállt: ott valami, valaki erőszakosan leverte az óráról a •mutatót. Ahol viszont az élet. ez a nagy uraság bent ül a szivekben, a tudomány szerint is. de a iózan ész felől is. rendben szaladnak az események: van eredmény, van harc, van siker és van fundamentum. Hogy ezek után visszatérjünk pedig: Németországba, ami szintén egyik jele a fejlődésnek, a kérdést, ahogy’ mi felvettük, nem lehetne felvetni, egyszerűen azért, mert ott már, majdnem patentirozva a közvélemény által, beálltak a sorba az uj tehetségek. Ne értsük félre: nein azok, olyanok, akik csak alkusznak a század, a ma teremtő forróságában, nem epigonok. nem tradiciókba-veszők. kegyeletesek. hanem akik a német modernekkel szemben és ellenük elöbbrejutást. életoluszt is hoztak magukkal: uj irányt, programmot, értéket, frisset és messzibbszólót. Hiszen, ami azt illeti, magyar földön is volnának sokat olyanok, akik könnyelműen talán megkaphatnák ezt a rangot, ezt a kitüntető megbecsülést. De, ha a magyar perifériákon születtek is Írók, tehetségesek. nem azok, akik a nyugatosok voltak, nem mutatnak semmi olyan szándékot, ami az uj nemzedék történeti, vitális szándéka: nem harcosok, követelők, nagyonis behódoltak és — még csak nem is revizionisták. A nyugasztosokat, akik előttük vannak, nem támadják, ered - ményeiket nem lépik át. dehogy: inkább megbecsülik. Nincs sok közük, semmi, azokhoz a nemzetközi irodalmi mozgalmakhoz, melyek most az uj generáció forradalmi mozgalma Kalkuttától egész — Kalkuttáig. A magyar tehetségek, akik vannak, erőtlenek a harcra, képtelenek a jövendő megmunkálására: Aáőricz Zsigmond és Babits hóna alatt dideregnek, és csak bámulják, nézik, ami körülöttük történik. A magyar élet, úgy, ahogy’ ma van: szegényen, kigyomiálatlanul, böríöntülten, jó nekik, meg vannak vele elégedve, nem supán gazdaságpolitikában. de szellemiekben is. Külföldön — és ez a nagy kontraszt, a különbség — éppen ellenkezően van: az irók, fiatalok, ott nyugtalanok, lázadók, békithetetlenek és teremtök. Magyarországon, amíg verkliznek ma a hold alatt érzelmes. öreg romantikát, vagy derék naturalizmust, addig odakint az ujgenerációbeliek uj hiteket és csodákat fabrikálnak és szenvednek öszszc. És építik, rakják az irodalom uj épületéhez a gerendákat és oszlopokat: verejtékezve, keményen dolgoznak uj életjussokért és lehetőségekért. A rá^őt. amire a magyar iegíeljebb ráköp. mezének ük, a szegénységükből szárnyakat csinálnak. a huszesztende.itikből — lobogót. És bizony megtörténik, hogyha Magyarország valamit újat, tudni, vagy ismerni akar. kénytelen átmenni hozzájuk és hazafuvarozni néhány, nem-igen veszedelmes, modern irodalmi ui portékát, amire éppen kiváncsi. A magyar föld ma nem teremt, — nem teremtenek a fiataljai — csak vásárol. Mert régi a íátum: koinoország, ahogy’ Ady mondta, koinoország a tizenhat vármegye. Az volt. mikor a nyugatosok eljöttek és az is maradi. Azaz: azt csinálták belőle mesterségesen azok. akiknek jók az epigonok. a féltehetségek, a multatsiratök. akiket, én tudora, elfuj az első kis vihar, ha véletlenül valahogy’ betör egyszer a magyar határon. * Hol itt a hiba? Az élet. ami ma magyar, nem sokat különbözik a némettől, — egy-ugyanaz: vér. meg megint vér és bitangság. Az arca hol sápadt, hol meg maid kicsattan az egészségtől. Akár a németnek: van mélysége, vannak keresztjei, van sodra és vannak rendőrei. Csakhogy, amig a németnél ez mind együtt van. egyszerre és egymás mellett az ég alatt, addig Alagyarországon csak a rendőrök vannak felül. A többi tört-élet. alul, leni, a szegénység árkaiban gunynyaszt, nem a maga jóvoltából, nem — a poiitika miatt. Különbség. ha van, csak ezért van. Magyarország és a német élet között, csak ez ásott szakadékot a magyar irodalom és az idegen közé. A hét sovány esztendő is igy lett. emiatt, magyar specialitás, magyar valami, amit le kell maid vezekelni azoknak, akik később eljönnek az igazukat megkeresni. A magyar politika (a politika alatt nem par excellence politika értendő: több) vesztette el a fonalat, a fejlődés fonalát. az ő lelkét terheli — persze nem ő az egyedüli a vádlottak padján — azért ami a magyar irodalomban elkövetkezett. A kár, amit okozott és amit ma is okoz, nagy, majdnem megbecsülhetetlen. De a legszembeszökőbb: a’ magvar élet, ami telve van erőkkel, tervekkel, harcokkal, egészen idegen lett az irodalomnak. Nem is idegen: szembenállnak egymással. ellenségek. Máskor, bő szüretién a szociális eseményeknek, éppen fordítva — az irodalom és az élet nagyon egyek voltak. A mostani idő is alkalmas lenne erre. hiszen a tűz. ami felgyulladt a háború után. nagyobb, csodálatosabb minden eddiginél. Mert nem egy osztály, nem is egy ország, de az egész világ ég, bolondul, mint egy petróleiunos hordó. Ám a babona, ha magyarföldi, tűzállóbb. erősebb a vasnál és a betonnál. Nagyobb hatalom az életnél is. ami pedig most sürgetőbb, ösztönzőbb, kernényebb-öklü. mint bármikor volt. ♦ A kisebbségi magyar irodalomról, mely ugyancsak szenvedi ezt a bajt, talán ne is beszéljünk. Itt nálunk és Csehszlovákiában, meg Romániában, ha nagyon őszinték akarunk j lenni: még az sincs, amit szidni, ócsárolni lehetne. Igaz. vannak tehetségek, esetleg figyelemreméltóbbak is, mint Budapesten, hiány- _ zik azonban a mélygyökerii irodai- jj mi élet, az egész és organikus. Er délivel tehetnénk e tekintetben még i kivételt, ahol itt-ott valami megmozdulás jelzi, hogy dolgozik a fiatalság, próbál és kísérletezik. De ott is. mint minden magyar periférián, meiy az utódállamokban fekszik, a vére rossz, a véréi rontotta meg az irodalom azzal az ezeresztendővel, amit kiütöttek a lába alól. Hogy ml lesz. mivé fejlődik, hová, a kisebbségi magyar litteratura — ki tudja? Valaki, fönt Szlovenszkóban nemrég azt állította, hogy csak a Heimatkunst jöhet: a partikuláris, a vidéki, a vicinális, ami föidszagu és ami erős nemzetségében és fajtájában. Hát ez. akármi lesz és akárhogy’ szeretnék, nem tudom, kicsodák, itt soha nem cseperedik föl. Nem azért, mintha erre nem lenne meg a hajlandóság, de mert ma már igen messze vagyunk attól a kortól, amikor fajbeli. táiszólásos irodalomnak kedveztek az idők. Az élet ma !e és föl: szegénységben és gazdagságban egyaránt ellene van ennek: internacionális és az a kevés embererő. patriotizmus, ami még megmaradt az árnyékokban, már nem adhat ki, nem lehet bázis semmiféle irodalom számára. A kötelesség, a fejlődés különben is az, hogy elzárkózás helyett inkább ki kell nyitni az ajtókat és az irodalmat, a kisebbségit, olyan emberi nevezőre kell felvezetni, hogy az úgy a testérnépekhez, mint az uj helyzet elviselésének könnyebbségéhez érjen , el. Aki mást kivan, rosszat kíván és ide is örökre — a hét sovány esztendőket Haraszthy Sándor. Az uj szerb irodalom Miroslav Krlezsa két uj verse Hat óra délután Nagy őrtorony feketén szökik a nyugati [égen Lomb hullató titokzatos fasorban Melengetett ábrándjaink szöknek ott Végeláthatatlan hosszú sorban Tán Sfinksck és arany sarkantyú a lábon A hajnalban kékbe villámok Villanok A lábukat tán selymes harisnya óvja Ki a megmondhatója ? * Lombhullató titokzatos fasorban Végeláthatatlan hosszú sorban Tartott fenyők és sok madárfiók Az illúziók Énekelnek, az éji tücsök is hozzája told S az égen nevei a tavaszi hold Egy felhő ezüst hangon csilingel Drágakőből ácsolt csengettyűvel Csodát müvei Egy felhő szakad s válik belőle sok Reszketi lábú vézna táncosok Gyűlnek a hold karimája köré Egy égi bálra készülő hiú Felhősereg • S a földön fáklyát emel egy kisfái. Káosz Az ég mindnyájunkra rászakad Ismeretlen fojtó ájulat Nincs, semerre sincs kiút Az ember ó, hiába fut Senki gyógyulást nem talál Életünk úszó szalmaszál. Az ég mindnyájunkra rászakad Ismeretlen fojtó ájulat Az ember eltűnik örökre Szivét a vágii elgyötörte Vannak, kik örömmel nézik Az utolsó fáklya, ha elenyészik Hiába Buddha, Mammon, Krisztus A pusztulás halálos, biztos És diadalt ül a Káosz. Fordította: Debreczmx József
