Bácsmegyei Napló, 1924. december (25. évfolyam, 330-355. szám)
1924-12-25 / 351. szám
20. oldal, BACSMEGYBI NAPLÓ 1924 december 25. Beszélgetés a gyilkos bácsival Halálraítélt gyilkosból — szuboticai kocsimosó Aki kitöltötte életfogytiglani fegyházbüntetését — Az ördög vigye e! ezt a-síkos járdát...! — Majdnem elesett a fiatalur. No csak vigyázzon — szólt valaki a hátam megeít, elkapva a karomat. Amint hátranéztem egy öreg bácsikával találtam szemközt magam, jobb kezével inég mindig a karomat fogta, baljából pedig egy hosszú seprónyél ágaskodott ki. Testét tetőtől talpig, vele egykorúnak látszó, alaposan megviselt gummiköpeny takarta, ameiynek csontkeményre fagyott szárnyai zörögtek a havas szélben. Valamikép m©g akartam neki hálálni az irántam való jóindulatát és megkérdeztem tőle, hogy akar-e egy kis pálinkát inni. Válasz helyett megindult az egyik közeli kocsma felé, amelynek ablakán halványan szűrődött át a lámpafény.-- Az uccaséprőknek se jó ilyenkor ■— kezdtem a beszélgetést. — Nem vagyok én kérem közhivatalnők —I válaszolta seprűjével végigszántva a havat, —• mert engem a tekintetes királyi törvényszék életfogytiglani hivatalvesztésre Hitt. — Mire? — kérdeztem meglepődve. — Életfogytiglani hivatalvesztésre, meg kötéláltali halálra — tette hozzá a világ legtermészetesebb hangján — csakhogy azután a kötéláltalit is életfogytiglanira változtatták át Fegyházra. Ránéztem, hogy komolyan mondja-e, de ő bizonyításképpen még a fejével is bólintott: — Bizony úgy van az, ha nem is hiszi. Huszonnégy évig voltam Haván meg Sopronban, az államiban, alig tizenhat éve, hogy kikerültem... Benyitottunk a kocsmába és letelepedtünk a sarokba a kályha mellé. Ainig ivott, a t arcát fürkésztem, vájjon mi bűnt követhetett el ez az ember. Jóságos öreg bácsikának látszott, amint szerényen meghúzódott az asztal sarkán. Semmi vonás, ami elárulta volna benne a gonosztevőt, inkább olyannak tűnt fel, mint aki a légynek se tudna ártani. Kiváncsiam kérdeztem, hogy mit vétett az emberiség ellen. — Ha ráér a fiatalúr —1 válaszolta mosolyogva — elmesélem. Tizenhat év után most először, mert eddig senkinek se mondtam, igaz hogy nem is kérdezte senki. — Negyven évvel ezelőtt — kezdte elbeszélését — pontosan 1884 tavaszán, három fiatal legény, Táncos András, Polyvás András és Tóth Pörge Imre meggyilkolták a palicsi halászbérlő feleségét Voll Mátyásnét. Az a Tóth Pörge én vagyak... Észrevehetően megdöbbentem, de ő zavartalanul folytatta tovább: — Táncos meg Polyvás pajtásaim voltak, együtt jártunk mindenfelé. Husvét hetében jöttem haza szolgahelyemröl Mérges-pusztáról és aznap hagyta ott gazdáját Voli Mátyás haíászbérlőt, Táncos is. Jól emlékszem a napra: nagycsütörtök volt. Kora reggel összetalálkoztunk mindahárrr.an és céltalanul csavarogtunk. A Halasi-uti vámháznál leültünk a kőkereszt alá pihenni. Ott ültünk egy darabig, egyszerre csak Táncos azt mondta: — Jó volna pénzt szerezni... Én tudok egy helyet, ahol sok van — tette hozzá később. — Hol? — kérdeztük tőle. — Kint a halásznál — válaszolta Táncos — gyerünk elkérjük tőle. Semmi rosszra nem gondoltam, amikor elindultunk gyalog P alles fejé. A halászház, ahol Voiiék laktak, ott állt a tó nyugati partján, hogy megvan-e még, népi tudom, mert azóta se mentem arrafelé. Tiz óra tájban értünk a tó partjára, arckor Táncos azt mond-Íta, hogy előre megy és ha keUünk. majd inteni fog. Ponyvással tehevertünk jja fűre és unalmunkban békákra céJoz- I gátiunk kaviccsal. I — Vájjon mit csinál most a Táncos I— kérdeztem kis idő múlva Ponyvástól. — Mégse megyek én utána. Hátha észreveszik és baj lesz belőle. — Gyere ha már Idejöttünk, ne félj semmit — bátorított a Polyvás, aki egyre leste, hogy int-e már Táncos. Nemsokára intett és mi beállítottunk a halászházhoz. Csak az asszony volt odahaza, az ura kint halászott a vizen. Táncos a tűzhely mellett ült, Voiinéval beszélgetett. — fiát nincs kacsatojás? — kérdezte épp akkor, amikor beléptünk. — Nincs — felelte az asszony — az még korai ilyenkor. Táncos erre felállt és kertelés nélkül odaszölt Voltaihoz: — Róza néni adja ide a pénzét! Tágra meresztette szemét a jó a&zszony, nem akarta elhinni, hogy ilyen rosszban járunk. — Hát aztán minek adnám oda — kérdezte, magához térve meglepetéséből. — Adja ide,mert nem jó lesz... — folytatta Táncos és elővett egy revolvert. Én a fegyver láttára jobban megrémültem, mint a Róza néni, mert még ma se tudom, hogy hol szerezte, azt se tudtam addig, hegy volt nála. Táncos nem sokáig teketóriázott, hanem lőtt. Erős asszony volt Voltad, isten nyugosztalja, nem ijedt meg. A golyó ugyan megsebesítette, mert vérzett, de azért ráugrott a pajtásomra és lefogta a kezét. Dulakodtak, de mi nem mertünk közbe lépni. Nemi tudtam mit csináljak, a legjobban szerettem volna elfutni... Itt megpihent egy kissé az öreg. Gondolkozott. Észrevehetően tétovázott, hogy elmondjon-e mindent. — Nem emlékszem már rá pontosén, régen volt, — mondta pár percnyi gondolkozás után. — Ka jól tudom, úgy történt, hogy Táncos kiéi tette kezéből a revolvert, mire odakláltott felénk: — Adjatok egy kést! Odaadtam az enyémet, bcleszurta Vollnéba. Kétszer, háromszor, nem tudom pontosan. Az asszony elesett. Erre Táncos felkapta a földre eseti fegyvert és Polyvás kezébe nyomta: — Lőj} rá te is, mert én lőlek te! Polyvás félt és inkább lőtt Táncos ezalatt beszaladt a szobába, feltörte a sifonért és amikor kijött, a marka tele volt bankóval. Elfutottunk, neki az erdőnek. A vizsgálóbíró ur úgy mondta, hogy északnak menekültünk... nem tudom. Akkor nem nagyon figyeltem az irányra. Útközben, amikor már nem látszott a halászkunyhó, megálltunk és megolvastuk a pénzt, hetvenkét pengő volt. — Nincs itt semmi — mondtam Táncosnak —. érdemes volt ezért? — Most már mindegy — felelte Tán!cos —, csak ki ne tudódjon. Azután odaadott Polyv ásnak tiz forintot, meg nekem is fizet és elbucsuztunk e^mástűl. Polyvással visszajöttünk a városba. Táncos a szőlők közt kiment a Piukovlcsék tanyájára, Ke'ebiára. Mire mi ketten beértünk a városba, itt már I tudták, hog5'' megölték a halászasz- Iszonyt. Mindjárt Táncosra gyanakodjtak. mert a sietségben ott maradt a I pinája... Ettől kezdve Ismét folyékonyan be- I szél az öreg Pörge. Mindenre emlékezik. Pontosan elmondja, hogy miről Ibeszélt otthon a nagynéniével, amikor 3megérkezett Pallosról. Meg tudta mens'dani, hogy ml volt aznap náluk ebédre, fi ugyan nem evett, mert nagyon !dc„ges volt Táncost — folytatja tovább — még ’aznap délben elfogták Kelet ián. Engem j j éjiéikor vitt be a Lázi biztos ur. Ke- ’ Egyetlenül megvert. Egész utón ütött. X jjPdyvás csak harmadnap került kézre, j Itt megint megpihent az öreg, kiszágradt a torka. Ivott egy keveset'az előírta álló üvegből, azután folytatta: I — Jtmius S-én voit a főtárgyalás* A j Vakaraczky bíró ur elnökölt, a Csíki ? József volt az ügyész. A Csiklt nem urazta, arra még most se gondol vissza jó szívvel. — Engem a Békeffy Gyula doktor ur védett Táncosnak Horvát Móric, Poly-1 ívásnak meg Hochmann Mátyás ügyvéd f Íur volt a védője. Négy napig tartott a tárgyalás As a Táncost meg engem fu> Iáira ítéltek. Kötéláltali halálra, amint a í nagyságos elnök ur kihirdette. A Polyjvás, mert kiskorú veit, csak tizenöt I ' esztendőt kapott. Az Ítéletet nagyon szigorúnak találtam és azért megfelebbeztem. Amikor a teremből visszavittek a fogházba, közös cellába zártak hármunkat és igy kibeszélhettük magunkat. Az eset óta most beszéltünk először egymással, nagyon örültünk, hogy együtt lehetünk. Délben szilvásgombócot kaptunk ebédre, de nekünk nem kellett, habár nagyon éhesek voltunk. Néni esett jól. December 30-áig együtt laktunk, akkor tudatták velünk, hogy a Táncost kivégzik, nekem pedig meá’cegyelnrq'ztek életfogytiglaniba... —■ Esejt a hó, amikor Táncost a vesztőhelyre vitték, Kozárek kötötte fej, de mi nem láttuk. 1 Aznap én már kora hajnalban felkeltem és bementem Táncoshoz. Táncos bent ült, bort ivott és amikor meglá- Itott engem, csak annyit mondott: »Mo,« I pajtás, engem felkötnek. Te éli nyu- ? Igndtan tovább, ne törődj többé velem«.! INáía voltam, amis kivitték. Akkor en-1 jgetn visszavittek a cellámba. I Elmondta azután, hogy Havára szál-1 IÜtötték. A fegyházban megtanították Ir* 1 g ni és kitanitották a szabóságra. Nyug- jj I tálán vére azonban ekkor sem csillanó-Jdott le. Négy évre rá lázadás tört ki a j! Ifegyházban, ő állt a lázadás élén. Ami■;rhr a foghlzigazgató közéjük ment, ráugrott és meg akarta fojtani. — Neiri sikerült — mondja tovább —, lefogtak az őrök. Bíróság elé vittek és ismét elitéitek, öt évig hetenként kétszer sötét zárkám és böjtre. Abban az időben a rosszul viselkedő fegyenceket büntetésből a soproni {egyházba szállították. A soproni fegyintézet ma már ugvan a legmodernebb, teljesen átalakították, de a nyolcvanas években még nagyon rossz Állapotban volt. Nedves, dohos levegőiében biztos halál várt arra a elítéltre, akire nagyobb büntetést mérték. Földalatti cellái valóságos sirkamrál voltak az odakerült fegyenceknek. Az illával lázadás ulán Tóth Pörgét is ide vitték büníej térből. Vizes, földalatti cellában helvez-Í'ték el, ahova napvilág sohasem iutott Itt töltötte el életét, itt hozott ki hoszszu húsz esztendőt. Erős idegei kibírták. I — Nagyon unalmas volt — mondja Pörge. — Korán kellett kelni, korán feküdni. Este -nyolckor már ágyban voltam, vak sötétségben sokszor éjfélig is ] álmatlanul hevertem szalma-ágyamon. £ Az első héten azt hittem, hogy nem bivorn ki sokáig, belepusztulok. Egy-két hónap múlva már megszoktam. Csak a téltől féltem. A tél az minden évben rettenetes volt. A takaróm csak egy vékortv pokróc volt. — Nem látogatta meg senki? — kérdeztem. — De igen. Egyetlen egyszer volt látogatóm — felelte. — Már tizenkét éve raboskodtam, amikor egy napon meglátogatott az apám. Anyám halálhírét kozta. Megőszült, megöregedett ember volt már az, apám, amikor felkeresett, alig ismertem rá. Negyedóráig egvfitt voltunk és azután elváltunk örökre.... Örökre — mondja kis szünet után és sovány öklével egy könny- Icseppet törült ki a szeméből, — mert ‘ sohse láttam többé. A sírját se tudom megtalálni,, amikor Hazajöttem senkistül tudta megmondani, hova temették ei. Még egy üveg pálinkát hozattam. Ivott —- Az Havai hecc után — folytatta azután — jól viseltem magam és ennek köszönhetem, hogy huszonnégy évi raboskodás után kiengedtek. iPOS-ban negyvenhat éves korortfban néhány — Háromszáznegyven dinárt, segitetuccára. Épp elég volt útiköltségre hazáig. itthon már senkim se volt Senki sem Ösinert Szülővárosomban Idegen ember voltam, akinek nincs kihez fordulni. — Ml történt Polyvással? —- szakítottam félbe. — Amikor hazaérkeztem — felelte —» 1 kérdezősködtem utána, mert én is szerettem volna tudni, hogy él-e, hal-e. Megtudtam, hogy tizenegy évi rabság .után, 1895-ben kiengedték, de nemsokára rá agyonlőtte magát. Nem kelleti neki. a szabadság,... — Munkát kerestem, séfed se kap»' tani. Éhesen, fáradtan jártam be a várost, elvánszorogtam arra, amerre egykor laktunk, aztán eszembe jutott, hogy Íott sincs mit keresnem és mentem, tovább ki a Kalasl-uira — a kőkaresztig. A keresztről eszembe jutott Táncos, jjVoliné, a rabság, minden ami történt ivatem és sietve visszafordultam, hogy íj többé a kőkeresztet se lássam. PaBcson Í nem voltam azóta, nem is megyek ki soha. — Már nagyon éhes voltara, amikor felkerestem Békeífy ügyvéd urat az birodájában. Nem ismert rám. —- En vagyok a Tóth Pörge — mondtam neki — akit védett a nagyságos ur. —• Nahát Imre fiam —- kiáltott fel az ügyvád. — Azt se hittem volna, hogy te engem meglátogatsz. Aztán kikérdezett mindenről és megígérte^ hogy segíteni fog. Kaptam is tőle pénzt, mert áldott jó ember volt... Tóth Pörge Imre ma hatvankét éves, rokkant öregember, a drámának egyetlen élő szereplője. Néhány év óta rendes foglalkozása van, — amint mondja — bérkocsímosó a platzon, amelynek a tisztántartása is az ő gondja. — Ezért hitte rólam az ur, hogy uo caseprö vagyok — mondottal nevetve. — JÓI keres? — kérdeztem tőke — Hát meg vagyok vele elégedve. Minden bérkocsistól kapok húsz dinárt havonta, összesen tizenhét gazdám van, Hamarosan számolni Is kezdi, hogy mennyit keres havonta. — Háromszáz negyven dinárt, — segítem ki, mert nyomban , észrevettem, hogy Sopronban nem vált belőle gyorsszámoló. — Éppen elég nokent, ebből még a lakásom is ki tudom fizetni pontosan —■ mondja elégedetten. A kocsmában már tisztogatáshoz készülődtek, amikor felszedeiözködtünk az asztaltól és útnak indultunk. Az öreg vidáman csoszogott mellettem a sötét éjszakában. A szél szemünk közé csapta a csípős havat és 6 fázósan húzta be a fejét köpenyébe. Azután elváltunk egymástól, , Seprűiére támaszkodva baktatott Pörge Imre, gumiköpenye szárnyal lobogtak a szélben. Utána néztem, amíg el nem tűnt a sötétben. Nagyon sajnáltam szegényt, a becsületes képű gyilkos bácsit, aki bizonyára most éli elkésett fiatalságát---- Elél azért még vagy tiz-tizenöt esztendeig, — Sopront is kibírta húsz évig... Magyary Domokos
