Bácsmegyei Napló, 1924. október (25. évfolyam, 269-300. szám)
1924-10-05 / 273. szám
1924 október 5 BACSMEGYE1 NAPLÓ 9. oldal, A tisztesség próbája A zsaroló köztisztviselők most lezajlott bünpöréből a sok tipikus tünet között élesen ütközik ki a tisztviselőtársadalom szociális betegségének jellegzetes szimptomája. Egy régi, komoly és szakképzett tisztviselőt sodort az államhivatalnoki tragikum a vádlottak padjára a bizonytalan nevű és múltú montenegrói •kalandor mellé, akit mint hivatásos bűnözőt ért utói az igazságszolgáltatás. A detektíüvregénybe illő főhős suboticai életpályájában legfeljebb csak az a karakterisztikus, hogy milyen könnyűszerrel férkőzött be egy teljesen ismeretlen ember azoknak a hivatali állásoknak egyikébe, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó tisztviselők szélnek eresztésével ürültek meg. Egyébként azonban a zsarolások főrendezője már régen túltette magát a tisztességnek azon a próbáján, amely elé hosszú, tevékeny és kifogástalan hivatalnoki múlt után állította Vádlott-társát a nyomorúság. Az államügyész rámutatotí vádbeszédében arra, hogy a tisztviselői nyomor a tisztesség próbája és a törvény szigorát idézte azoknak a fejére, akiknek a becsülete megroppant a rárakott nehéz próba súlya alatt. A közvád képviselője megtorlást követelt és a bíróság a bebizonyult cíeliktimiokat a törvény parancsa szerint Ítélte meg. Amilyen megnyugtató azonban, hogy a bíróság magas piedesztáljárói elégtételt szolgáltat a megsértett jogrendnek, olyan aggasztó a volt adő, főnök részvétet és szánalmat keltő ■vallomásában rikítóan megvilágított tény, hogy nagy anyagi javak kezelését és fölmérheteden erkölcsi értékek őrzését a nélkülözésben rejlő kísértéseknek kitett tisztviselőkre bízza az államhatalom. A magáról megfeledkezett adófőnök bünhődésével a problémának csak az a része oldódik meg, amely az igazságszolgáltatás hatáskörébe vág. A panasz, amely az első fokon már elitéit vádlott védekezéséből kisíivölt, kell, hogy fokozott mértékben terelje rá iaz illetékes körök figyelmét egy egész rendnek, a tisztviselő-osztálynak jajkiáltásaira. Az ilyen bűnügyek illusztrálják a legszemléletesebben azt az igazságot, hogy a köztisztviselők anyagi helyzetének a gazdasági állapotokhoz viszonyított szabályozása nem pusztán az egzisztenciájában veszélyeztett társadalmi réteg létérdeke, hanem az egész ország konszolidációjának és presztízsének clutasi thatatlan kö vetelménye. Feddhetetlen jellem, hozzáférhe teilen becsületesség nélkül folytatott köztisztviselői működés az állam tekintélyét és hitelét ássa alá és a törvények uralmába vetett hitet kezdi ki. Éppen ezért gondoskodtak róla a törvényhozók, hogy a hivatali hatalom feihaszlnálásával elkövetett bűncselekmények a rendesnél keményebb elbírálás alá essenek. Ebből azonban nem az következik, ^ hogy a közhivatalnokok tisztességét a nyugodt megélhetés eszközeinek 'elvonásával vessék isteniíéletszerü próba alá, hanem az, hogy az állami apparátus személyzetét lássák el mindazokkal a kellékekkel, amelyek hiánya! kizökkentheti az embert a munkakedv és erkölcsi integritás egyensúlyából. A bíró nem vállalhat semminemű mellékfoglalkozást, a tanár nem adhat magánórákat növendékeinek, a vasutas, a vámhivatalnok, a pénzügyi tisztviselő nem kérhet és nem fogadhat el a felektől jutalmat hivatali kötelességei teljesítéséért. Fegyelmi, sőt bűnügyi eljárás veszélye fenyegeti azt a köztisztviselőt, aki a fizetésével be nem érve, hivatali állását illegitim jövedelmek szerzésére aknázza ki. Ám a köztisztviselői intaktságnak körülépitése csak akkor válik teljessé, ha a törvényes tilalmak falait az államhivatalnokok anyagi helyzetének rendezettsége, mint a korrupció elleni defenzíva legmegbízhatóbb bástyája erősiti meg. A tisztviselői nyomorúságból sokan, mint a bírói státus nagy hézagai is mutatják, úgy akarnak szabadulni, hogy pályát választanak, ami egyes közszolgálati ágak elnéptelenedését idézi elő. Mások viszont tehetetlenül süppednek bele nyomoruk passzivitásába és hivatásukat a közérdek tetemes kárára — nekikeseredetten, sokszor ellenséges indulattal, töltik be. Végül akadnak olyanok, akiket a kétségbeesés a korrupció karjaiba kerget. Valahányszor az állami alkalmazottainak fi.................. it zetésemelését napirendre tűzi a végszükség. a közterhek fokozásának gondolatától megriadt adózók közvéleménye mindig a megszorultak kívánságait lefaragó pénzügyminiszteri szükkeblüség felé húz. Pedig ha a tisztviselőket nem fizetik emberségesen. ezzel óhatatlanul a korrupciót burjánoztatják fel. amely esetrőlesetre éppen az adózókat sarcolja meg. sokszor a legális adókivetésnél I mélyebbre nyúló alapossággal. Sem szolgálati pragmatikával, sem la büntető judikatura szankcióival nem lehet segíteni a bajon, csak a köztisztviselők jogos gazdasági igényeinek kielégítésével. Ne a bűnre kerítő szegénység, hanem a megfelelő polgári életstandard legyen a közhivatalnokok tisztességének próbája. bm.-n-rrrrnmn-Tm—,iw i..., ■ „_____ Irta : Baedeker Ella, az ügyész felesége, meglátogatta a barátnőiét, Olgát, a bankigazgató fiatal özvegyét. Ez nem vette észre vendégének a dúlt vonásait s szokott temperamentumosságával a nyakába akart ugrani, de amaz egy kézmozdulattal elhárította a! rokonszenvnek ezt a megnyilatkozását. — Mi lett? — kérdezte Olga ijedten, aki csak most látta, hogy barátnőjének a szemei könnyvörösek valamely átélt izgalomtól. —■ Mindent tudok, —< felelte Ella. Olga elhalványult, s rémülete a lábába szállt. Le kellett ülnie. Ella is egy karcsszékbe hullott — Mindent tudok, — ismételte. — Ne is próbálj hazudni. ' Olga lehajtotta a fejét s halkan kérdezte: — Hogy’ tudtad meg? Keserű mosollyal folytatta Ella. — Jenőnek az a szokása, hogy beszél álmában, g ma reggel, én már ébren voltam, egészen hangosan mondta: »Olga, édes Olga!« És a boldog mosolya azt is elárulta, hogy viszontszereted, így jöttem rá a titkotokra . . . Olga: Ne haragudjál, Ella. És ne gyűlölj. Én is sajnálatramélíó vagyok. Az ilyen titkolt szerelem nem boldogít. Ella: Nem gyűlöllek, tán nem is haragszom. Nem azért jöttem, hogy jelenetet csináljak. Rendezni akarom az ügyet. Olga: Rendezni? ESIa: Nem tudok osztozni. Add viszsza az uramat! Olga: Nem adhatom vissza. Nem vettem el tőled. Ella: Hogy’ érted ezt? Olga: ő ragadott el engem. A boldogult uramtól, a fájó, de kedves emlékétől és — magamtól. Akarod tudni, hogy’ történt? Ha meghallod, meg fogsz bocsájtani. Húsz éves voltam, amikor Béla meghalt. Csak hónapokig voltam aszszony s már hat év óta vagyok özvegy. Ezt a szomorú helyzetet kegyeletesen, tisztán, merem mondani: hősiesen viseltem el. Híremhez a gyanúnak árnyéka se férkőzhetett. Általános volt az a vélemény, hogy butául erényes vagyok... De most egyéve jött a Végzet... Mikor az uradat idehelyezték . . . Odavoltam az örömtől, hogy veled, legkedvesebb barátnőmmel, gyermekjátékaim és intézeti ábrándjaim osztályosával élhehetek egy-városban, egy-társaságban. Az uradra eleinte ügyet se vetettem, a fődclog te voltál nekem. De később a gyakori egyfittlét, a majdnem mindennapos érintkezés ót is közelebb Hozta hozzám. Amikor többet foglalkozott velem s társalgásának a büverejével és szellemének a gazdagságával elbájolni kezdett, akkor ijedtem meg. Féltem tőle. S tudod, ha a nő fél egy férfitől, akkor már nagy bajban van . . . S azt is tudod, hogy az urad milyen ellenállhatatlan ember . . . Ella (nem. minden büszkeség nélkül): T tidom. Olga: Nos, féltem tőle s védekeztem a hatalma ellen. Nem akartam beleszeretni, s nem is sejtettem, hogy e tiltakozás a szerelem ellen már — szerelem. Igaz barátnőd voltam s emberfölötti, az asszony erején túl feszített küzdelmet fejtettem ki az érzékeim háborgása ellen, amelyeket Jenőnek a finom udvarlása s az özvegyi állapot szüziséga egyaránt izgattak. Mondhatom, hősiesen verekedtem, De ő — Ella: Ö -Olga: Erősebb volt nálam. Nagyon akart engem. Az ellenkezésem sokáig tartott, de végre kifáradtam, s egyszerre csak azt vetteml észre, hogyj a szeretőiévé tett. Ella zsebkendőjével fedte el az arcát. Az Olga vallomásánál ő volt az, aki szégyenkezett. Rövid szünet után azt kérdezte: —• S mikor történt ez? Olga: Most három hete. Ella: Meg kell vallanom, hogy sokáig tartottad magad . -. S azóta? Olga: Ne kérdezz tovább. Eila (keserű gúnnyal): Bocsásd meg az indiszkréciómat. Azt hittem, jogom van hozzá. Nem vagyok a többire kiváncsi . . . Csak arra felelj, hajlandó vagy-e lemondani róla? Olga (megtörtén): Retteneteset kívánsz. Ella: Csak azt, ami jogos. Olga: Igaz. Neked a világi és az egyházi törvények szerint több jussod van hozzá, mint nekem. De az isteni törvények szerint valami jogot én is formálhatok hozzá Ella: Ohó! Olga: Igen. Az isteni törvény előtt a szerelem több a házasságnál . . . Aztán gondold meg: Jenő megzavarta a nyugalmamat, földulta kedélyemnek a békéjét, szenvedelmet, a buta közvélemény szerint: bűnöset, ébresztett föl bennem. Oh, drágán fizetteti meg azt a kis boldogságot, amelyet a lelkiismeret és a társadalom kritikája folyton csökkent. S' most azt kívánod, hogy lemondjak erről a boldogságról is, amelyet azon az áron értem el, hogy szerencsétlenné lettem? Ella: Arról nem is beszélsz, hogy a boldogságod által én is szerencsétlen lettem. Különben pedig az én jogom régibb és a házasság: szent. Olga: A szerelem még szentebb. Ella: S a barátság, az semmi? Olga: A szerelemhez mérve semmi. Ella: Azt látom. Föláldozol engem a barátságunkkal együtt, Hogy megtarthasd a szerelmedet. Olga: S te mivel vagy Jobb? Te, aki a jogaidra való hivatkozással ellöksz engem s megtagadod a barátságomat, csakhogy kisemmízhess a szerelmemből. Effa: Nem tagadom, én is önzö vagyok. De lásd, nekem gyermekem van, s nincs egyebem, mint a vele és Jenővel összekapcsoló családi élet, amelyet a ti bűnös szenvedélytek feldöntéssel fenyeget. Mi lesz ebből az eddig oly intim életből, egyetlen gazdagságomból, ha az uram többé nem nézhet a szemem közé, s én ise aa övébe? Mennyivel előnyösebb a te helyzeted! Független .vagy és gazdag; ott élsz, ahol jól esik neked, ahol akarsz. S ha igazán akarod, mert hiszen nagy a világ, el is felejtheted aj átkos szenvedelmedet, <—< elfuthatsz előle. Olga: Ha ez oly könnyen menne!... De Jenő a hatalmában tart Oh, ez egy fatális ember! Ella: Az. EJ nem tudom magam képzelni nélküle. A semmit, a fenyegető, a gyilkoló semmit látom magam előtt, ha őt elvesztem. Ha nem tudom visszahódítani tőled, nem lesz erőm élni... Olga (ráteszi a kezét az Ella vállára, s a beszélgetésük óta először néz a sze-. mébe, rokonszenvesen, szánóan, vigasztalón): No, no, nem kell kétségbeesni. Majd próbálunk valamit. Én már hozzászoktam a fenyegető, a gyilkoló semmihez; majd próbálunk valamit... Elutazom, s a telet Olaszországban töltöm. Nem is jól mondtam1, nem utazom el, hanem eltűnők. Nem leszek többé senki, s főleg Jenő részére nem fogok létezni... Csak egyedül te fogod tudni, hogy hol telepedek le. Most már a nyakába borult a barátnőjének Ella. Mindketten elérzékenyed. tek s egymásnak a vállán sírtak. A bucsuzásuk szomorú volt s könnyes. II. Az ügyész ur napról-napra idegesebb. A törvényszéki elnök azt tanácsolja neki, hogy kérjen hosszabb szabadságot, az orvosa pedig szanatóriumba küldi. Ella ismeri a baját lés szomorúan látja, mennyire hiányzik neki Olga, aki beváltotta az ígéretét, s most Firenzében egy angol pensionhouse-ban próbál felejteni. Az asszony nőiséigének minden eszközét harcba vitte, hogy az urát viszszahóditsa s vele Olgát felejtesse. Még a kacérság leghatalmasabb fegyverét, a nyíltságot is előszedte — ehhez a nők csak a legdesperátusabb esetekben nyúlnak — s igy szólt: — Én tudom, mi hiányzik magának, Jenő. — ? — Olga Je,nö gyorsabban szívta a cigarettáját, s ennek a füstjével próbálta palásolni a pirulását. — Szívesen eldiskuráltam vele olykor, — mondta aztán. — Nincs köztünk szükség, — mondta a felesége, —- semmi szinészkedésre. Mindennel tisztában vagyok. Nekünk nincsen olyan csalhatatlan logikánk, mint maguknak, férjeknek és egyéb férfiaknak, de az ösztönünk s a divinációs képességünk tökéletesebb a magukénál. A nő előbb jön rá az ura hűtlenségére, mint a férj az asszonyáéra... Tudom, hogy mi történt maguk között. S azt is, hogy mikor kezdődött... De nem nyugszom bele: védem a jogaimat s a szerelmemet. Nem adlak oda neki! Jenő: Nos, ha mindent tudsz, s ha az ■ Olga eltávolítása a te müved volt, akkor ez a mü rosszul sikerült. Én is őszinte leszek... Igenis, nekem hiányzik ez az asszony. Emlékezzél, megmondtam már neked a nászuton (amikor Velencében féltékenykedtél egy fiatal angol hölgy miatt, akivel a hotel halijában kissé élénkekben társalogtam), hogy — ilyen vagyok. Az ember egy nőt vesz feleségül, de azért a többi aszszony nem hal meg számára. Nagyon szerettelek, Ella, s a történtek ellenére még most is szeretlek. De a nagy elragadtatás, a szenvedő szerelem, a vágyakozó és éhes szenvedély most másé. Végre is, az ember ártatlan abban, ha többször szeret, époly ártatlan mint abban, hogy fukar vagy pazar. Nekem pazar szivem van, s talán mert sokáig fékeztem a csapongóvágyát, most annál hevesebben lüktet... Hidd el, nem minden férj fejt ki a többi asszonyokkal szembelní annyi ellentállást mint én. Most csaltalak meg először... S kérdés, csalás-e ez? Én úgy érzem, kényszerűség ... Olga, megvallom, az első perctől fogva érdekelt, s láttam, hogy ő se maradt közömbös irántam. Aztán, aztán... szerelem leitt belőle. Megalkuvás
