Bácsmegyei Napló, 1924. október (25. évfolyam, 269-300. szám)
1924-10-28 / 297. szám
2. oldal, BACSMEGYEI NAPLÓ 1924 október 28 A jugoszláviai orosz pits Cirill nagyherceg ellen Karlovciról jelentik: A menekült orosz püspökök gyűlése, amely a napokban ült össze Karlovcin. néhány ülésen át tárgyalta Cirill nagyherceg manifesztumát. amelyben ez nemrég a minden oroszok cárjává kiáltotta ki magát. A jugoszláviai orosz püspöki kar a nagyherceg manifesztumára vonatkozólag megállapította. hogy elhibázott lépést jelent, amelyet a püspökök nem hagyhatnak jóvá. Az orosz püspökgyülés határozatával kapcsolatban beavatott helyen kijelentették, hogy a manifesztumot Nikolájevics Nikoláj nagyherceg, az orosz hadsereg volt főparancsnoka és Mária Feodorovna cárná. III. Sándor cár özvegye sem helyesli. Általában valamennyi orosz emigráns újság, a Cirill nagyherceg személyes szolgálatában álló lapokon kívül. élesen elitéli a cárrá való önkikiáltás manifeszíuműt. kormányhoz intézendő kívánságait. Ezek a pontok a következők: 1. Külföldi munkaerők haladéktalan kiutasítása. 2. Az esti kereskedelmi tanfolyamokat be kell szüntetni. 3. A kormány segélyezze a munkanélküli magántisztviselőket olyan módon, mint a munkanélküli munkásokat. A követeléseket memorandumba foglalják és a memorandumot küldöttség fogja a szociálpolitikai miniszternek át- I nyújtani. Egy kiadatási eljárás visszásságai Külföldi kormány kérelmére jugoszláv állampolgári tartóztattak le Sok a munkanélküli magántisztviselő A külföldi munkaerők kiutasítását követelik Noviszádró! jelentik: A Magántisztviselők Egyesülete vasárnap rendkívüli közgyűlést tartott Szíojkovics Stefan elnöklete alatt Zsivanovics Mihály egyesületi titkár elmondotta, hogy á munkanélküliség a magántisztviselők körében ijesztően növekszik és a mai lerom’ott gazdasági helyzetben a munkanélküli iisztyiselők számának további emelkedésére kell számítani. Noviszédon ezidőszerint több mint háromszáz munkanélküli magántisztviselő van, A titkári jelentést hosszas vita követte, amelynek eredményeként a gyűlés három pontban foglalta össze a Az ostor Irta : R ózván ifi Vi'mos Szinte napra is egyforma idős volt Pistivel és Janival. Ám Lacika mégis idősebbnek látszott, mert a legjobban táplált volt hármuk közül. A játékokat természetesen ö diktálta, nemcsak azért, mert ő volt a tiszttartó fia és nem Jani, hanem azért is, mert ha nem azt játszották, amit ő akart, akkor földhöz vagdosta őket — s ez volt a Icgroszszabb játék. A baj ott kezdődött, hogy egyszer kezébe kaparitotta a szijostort. Suhintott vele egyet, mire Sugár, sőt még a harapós Madár is, a két parádésló, riadtan ágaskodott fel a vályú előtt s gyáva futással menekült a kert végébe. Onnan néztek vissza aggodalmasan Lacikára... A fiú szempillantás alatt megérezte, hogy ezt a csodálatos hatalmat az ostornak köszönheti, úgy hogy mikor a kocsis el akarta tőle venni, dühösen vagdalkozott s még a kocsis is mcghátrált. Az ostor! Hirtelen a mellére szorította a pompás nádnyelet s bemenekült a házba. A kocsis utána: — E.i, Lacika, haggyon mán! Be kell fogjak, nem érkezek jádzani magával! A fiú azonban kerekre tágult, rémüldöző szemmel menekült a szobákan át. Visongva, üvöltve tiltakozott: — Apuka! Apukám... Nem adom... Jaj! Apja eleinte meghökkenve nézi a jelenetet. De mikor látja, hogy a gyerek milyen halálos elszántsággal ragaszkodik az ostorhoz s látja a gyerek sápadt riadalmát, rárivall a kocsisra: — Hagyd nála . . . Lódulj, végy egy másik ostort! A kocsis dohogva szedi fel a pénzt s máris indul kifelé. Vállát vonogatja: — Nekem így is jó! Lacika megnyugodott. Az ostort szorongatja s percekig néz egy pontra ma-A Bácsmegyei Napló megírta, hogy a szuboticai államügyészség rendeletére letartóztatták Wachtler Mihályt, aki ellen a magyar kormány kívánságára megindult a kiadatási eljárás. Az esetről a Bácsmegyei Napló pusztán a krónikairó kötelessége folytán emlékezett meg. Az ügy azonban váratlanul tragikus irányban kezd fejlődni, úgyhogy a napi esemény elsőrendű elvi fontosságú esetté válik és az a mód, ahogyan ezt a jogesetet a szuboticai törvényszék elintézte, a nyilvánosságnak jogot ad arra, hogv részletesebben foglalkozzék vele. A törvényszék — szerintem — törvényellenesen olyan álláspontot foglal el. amelynek alapján minden SHS. állampolgárt nemcsak bizonytalan időre be lehet zárni, ha valamely külföldi kormány a kiadatását kéri, hanem még ki is adhatják az illető kormánynak, annak ellenére, hogy a büntetőtörvénykönyv 17. szakasza szerint saját állampolgárok idegen kormánynak sohasem adhatók ki és az alkotmány 20. szakaszának második bekezdése ellenére, amely ugyanezt írja elő! Mi történt a Wachtler esetében? A magyar kormány a megfelelő utón és módon a kérelemhez a büntetőn errendtartás 476. szakasza értelmében a vádhatározatot is csatolva kérte, hogy adják ki számára Wachtler Mihály szuboticai lakatost. Az igazságügyminiszter, amikor az aktát diplomáciai utón hozzájuttatták, beküldte azt a szuboticai államügyészhez »illetékesség okából«. Mit tesz az államügyész? Az alkotmány 20. és a büntetőtörvénykönyv 17. szakasza ellenére, a melyek semmilyen esetben sem engedik meg a jugoszláv állampolgárok kiadatását, egy pillanatig sem kutatva, hogy Wachtler Mihály milyen állampolgár, bár a kiadatni kért Wachtler állampolgári bizonyítványával bizonyíthatja, hogy jufgoszláv alattvaló, az államügyész lalkalmazza reá a büntetőperrendtartás 474—476. szakaszait, amelyek jugoszláv alattvalókra az alkotmány és a büntetőtörvénykönyv érteiméiben sohasem alkalmazhatók és — letartóztatta Wachtlert. Ez a hiba, bár az államügyészség munkatorlódása mellett érthető és menthető, mégis kínos, mert a polgár és a jogállam legbecsesebb javát érinti: a személyes szabadságot. De a tragikus csak az, ami a törvényszéknél történt. Annlak ellenére, hogy Wachtler Mihály a vizsgálat folyamán, amelyet a bümtetőperrendtartás 474—• 476. paragrafusai értelmében elrendeltek ellene, közokirattal bizonyította S. H. S. állampolgárságát és az alkotmányra, valamint a büntetőtörvényre való hivatkozással jogorvoslattal élt a vizsgálati fogság elrendelése és a 474—476. szakaszok ellen, amelyek jugoszláv állampolgárokra nem alkalmazhatók, a törvényszék anélkül, hogy Wachtler jogorvoslatára bármilyen határozatot hozott volna, tovább alkalmazta a büntetőperrendtartás 474—476. szakaszait és Wachtler Mihályt fogvatartia. az iratokat pedig véleményezéssel az igazságügyminiszterliez terjeszti fel döntés meghozatala céljából. S mi most a helyzet? Ahelyett, hogy a bíróság, mint a törvényk legfőbb és független őre és a polgári szabadság oltalmazója, mihelyt megállapította, hogy Wachtler jugoszláv állampolgár, szabadonbocsáj tóttá volna és erről értesítette volna az államügyészt és az igazságügyminisztert azzal, hogy nincs helye a kiadatási eljárás alkalma- S zásának, a bírósági csupán véleményét terjeszti fel a miniszternek, a kit ez a »vélemény« nem köt és. lia akarja, saját állampolgárát kiadhatja a külföldi kormánynak! A sztiiboticai törvényszék álláspontja szerint ilymódon minden külföldi kormány mindenkor elérhetné, hogy bizonytalan időre letartóztassák mindegyik, akár a legtekintélyesebb állampolgárunkat is, a polgárok szabadsága feletti végleges rendelkezési jog pedig az alkotmány és a büntetőíörvénykönyv ellenére a bíróság helyett az igazságügyminiszter kezeiben volna, aki azután a törvényszék véleményezése alapján szabadon döntene arról, hogy kiadja-c, vagy sem; a saját állampolgárát egy külföldi ország kormányának kérésére. És amiig az igazságügvminiszter erről az elmés kérdésről dönthetne,; az a szerencsétlen letartóztatott ott' ülne panaszjog nélkül (Bp. 476. §.) a fogházban és ha az igazságügyminiszterriek némi politikai érdeke volna___ milyen gyönyörű recept és csodás perspektíva a mindenkori kormány részére! • Miután az ilyen esetek megismétlődhetnek. kötelessége a nyilvánosságnak. hogy a maga részéről is hozzájáruljon ahhoz, hogy a jövőben a törvényt az itt kifejtett irányban helyesen alkalmazzák. Dr. PiskuHcs 7 von lm ír ga elé. Fogát, hogy a boldog sikoltást elfojtsa, összeszoritja, de arcán ujjongó pirosság gyűl ki. Most! Most aztán! . . . Félelmes hatás, amint megjelent vele a cselédudvaron. Jani és Pisti alig mertek előjönni a zsellérházból, pedig barátságosan hívta őket s mikor végre kibújtak, az állandó félelem unalmasakká és hasznavehetetlenné tette őket. Mindent megcsináltak, épp úgy, mint azelőtt, sőt jobban, de épp ez volt a bántó. Lélektelenül csinálták. És aztán mindig az ostorhoz akartak hozzájutni! — Csak attul vagy ojan hires! — vágtak a fejéhez. — Az ustortul . . v Úgy gyere, puszta kézzel, el is tángállak . . . Sokszor napokig egyedül maradt. Egyedül lézengett az udvaron, az ostorral a kezében, megvető arckiíejezéssel, méltóságteljesen lépegetett s ha valaki felnőtt ment el mellette, azt is végigmérte. Ha pedig ostorával otthontartotta a zsellérgyerekeket, a játékban semmi öröme sem telhetett. Nem vele játszottak: tőle csak félte. Bizalmas-boldogan csak egymás között voltak . . . Ezen néha annyira felingeriődött, hogy nekivadultan csapkodni kezdfe őket . . . Jajgatás, visongás született körülötte. Undor és csömör fogta el. Néha már azon a ponton volt, hogy eldobja az ostort, mert érezte mennyire elmarad észrevétlenül minden tekintetben a többi mögött. Azok egymásnak mindent elmondanak, amit a nagyoktól hallanak. Azelőtt, amig erejének és okosságának köszönhette az uralmát, elsősorban neki mondtak el mindent. Most már nem... Csak szolgálnak neki ... Egyszer az ilyen egyedüllétnél is keservesebb délutánon elhatározta, hogy észrevétlenül visszalopja az ostort az istállóba. Ám aljg fordult háttal a többieknek, hárman is rárohantak és el akarták tőle ragadni egyetlen fegyverét. Karcolások és kék foltok árán menekült csak. És ismét vesztett suhintásokkal kellett hintenie maga körül a gyűlöletet, hogy nyeregben maradhasson. Ettől kezdve végérvényesen az ostor rabja lett. Nem mert nélküle ki sem mozdulni a házból. Néha azonban, ha senki sem figyelt rá, a palánk alá rejtette, aztán kiült az udvar közepére és sóvár szemmel figyelt a zsellérház felé: — Janika! — kiáltotta majdnem siránkozó hangon és alattomos becézéssel, mintha örökre letett volna minden rossz szándékáról. — Janika, gyere ki hozzám! Nem is sejtette, hogy a zsellérgyerekek az ostor miatt minden mozdulatát figyelték. A palánk alá rejtett ostorról is tudtak, de mert úgy látszott, hogy mégis megembereli magát, azon menten el is feledték neki. Sőt a régi tisztelet is felébredt iránta az első . percekben. És játszottak újra szívből. Ám csakhamar kiderült, hogy Lacika már nem érti az ő játékaikat. Ö még mindig a régi kezdetleges játékoknál tartott, holott a többiek kint a mezőn, amikor magukra üldözte őket. egészen uj és nagyszerű dolgokat tanultak meg és már csak azokat szerették. A régi hajcihők már nem elégítették ki a zsellér-gyerekeket. I.acika fölösleges lett. Ilyenkor nézte-nézte őket egy darabog, de mert semmit sem értett, elvakult dühhel rohant az ostoráért. A gyerekek szétrebbentek s ő megint egyedül maradt. Gőgösen próbált körüljárni az udvaron megint, hogy hatalmát éreztesse. De csak kinevették. Hatalom volt, de fölösleges, nevetséges hatalom. Végül már a legszelídebb megjelenésének sem iytték Egyszer., mikor ártatlan arccal megint hivta játszani őket, kijöttek ugyan, de első dolguk volt, hogy megkaparitották az ostort. Lacika bemenekült az uriházba. És ekkor élte gyermekéleténeW legválságosabb perceit. Először is elszégyelte magát, de úgy, hogy remegett az önmagától való undorodásban. Tehetetlenül toporzékolt a szobában. Eszébe jutott, hogy apját hívja segítségül, de akkor csak az ostort kapja vissza, a tekintélyét nem. Ostort és megvetést. Nem, nem! Azért a hatalmi jelvényért neki magának kell kimennie. És elszántan kilépett az ajtón: — Itt vagyok! — mondta halálsápadtan. — Ide gyere! — röhögtek a szemébe a többiek. Megrezzent, de most már nem lehetett meghátrálni: —- Odamegyek! — nyögte rekedten. És egy-két bizonytalan lépés után bátran, felemelt fejjel ment feléjük. — A tiszttartó fia! — súgtak össze amazok riadtan. Csak aki az ostort tartotta, az nem volt hajlandó kiadni kezéből a hatalomnak ezt a könnyű fegyverét. — Hát aztán! — unszolta dühösen társait. Lacika ennek ugrott neki. Az ostor felhasitotta az arcát, de nem bánta. Ment tovább. összeakaszkodtak. És ekkor derült ki a legisszonyubb. Mialatt ő az ostorral uralkodott, elvesztette erejét teljesen. A lélekben még maradt láng hősi mozdulatra és elszánásra, csak a test lett erőtlen. Leteperték és otthagyták . . . És ottmaradt. Szeme kétségbeesetten akadt fel a kék magasságokra. Nézett üresen, lélektelenül, föl-föl a lassan elkonyuló ég felé. Zsibbadt volt, mint amikor uj lélek születik az emberben. Két könnycsepp gördült Je az arcán,
