Bácsmegyei Napló, 1924. október (25. évfolyam, 269-300. szám)
1924-10-12 / 280. szám
1924 október 12. BACSMEGYE1 NAPLÓ 9. oldal. Viráglegenda Irta: Fodor László Panaszosan, zugva felüvöltött a tenger, jajgatva csattantak a sziklához ütődő hullámok- és millió cseppé .forgácsolódva hullottak vissza... A szobába tompán, de gyászos borzalommal hatolt be a víznek vad zenéje. A homályos délutáni világításban komoran, titokzatosan meredtek köröskörül a tárgyak. A török szolga elbóbiskolt a sarokban. A (bujdosó bágyadt pillantással nézett • végig a szobán. Galambősz feje ernyedten pihent a párnán, beteg teste megrándult, s alatta nyögni kezdett a rozoga ágy. A fehérhaju férfi hallgatta a távoli morajlást, fénytelen szeme keresett valamit; azután halk hangon megszólalt. Az öreg szolga felriadt: — Parancsolsz, uram? A bujdosó ajka alig láthatóan megr eb bent: — Ibolya ... egy marék ibolya ... — Mit kívánsz, uram? Kérdezte ámulva az öreg szolga. A férfi felsóhajtott: — Indulj... mienj végig a nagy ösvényen, kanyarodj el a templomtorony mellett, menj, menj, amig eljutsz a patakhoz... — Milyen patakról beszélsz? A bujdosó, ügyet sem vetve rá, folytatta: — Menj át a kis hídon, a fw'ilet mellett, tovább a havasok irányába, a fehér csúcsok alatt, végtelen sötétzöld erdők mélyén... ott, ott... — Allah legyen hozzád irgalmas — mondta tompa rémülettel a szolga —, te nem tudod, uram, hogy mit beszélsz... De a bujdosó ekkor már lehunyta szemét... A tenger mormolása mintha halkabbá lett volna. A férfi tovább szőtte álmait... — Nem ismered a határt?... A zágoni határt... Az erdőt... Télen jöiXek a medvék.’.. Nyáron vadméhek zsonganak az öreg tő' -vek odvábán. És tavasszal. Eredj! Siess! Szedjél nekem ibolyát... Egy marék zágoni »bolyát... A török szolga megcsóválta a fejét. Kiment a szobából, hogy elhívja az orvost. A gazdám beteg... Végét járja, szegény... A bujdosó magára maradt. A homály bizalmasan liozzásimult, révedező szemébe mintha fér——^ár szökkent volna. Merev arca is fölengedett és valami rég kilóbant melegség futott át bizseregve testén... Enyhe légáramlat! futott végig a szobán. Rejtelmes, láthatatlan ibolyák illata áradt. Egyszerre hüs kéz simogatta meg a homlokát. A bujdosó ágya mellett fekete ruhában, ezüst bajjal ott ült egy fehér asszony... 1 — Néném! Édes néném! — ujjongott föl a bujdosó. — Isten hozta ky» gyelmedct. Csakhogy eljött hozzám ... — Hát megismertél, öcsémuram! — Még sohasem láttam, édes néném. De rögtön megismertem. Tudtam én ám jól, hogy egyszer csak betoppan hozzám. Az ezüsthajó nagyasszony a férfi fölé hajolt és megcsókolta a homlokát. Ezután egy marék i’—b'át hintett szét az ágvon. — Neked hoztam, — rebegte halkan. Hosszan, mélyen, remegő orreimpákkal szívta magába a bujdosó az illatot. Valami fényesség szivárgott szeme szögletébe. Gyenge hangon suttogta: — Ibolya ... Ibolya... Újabb erővel kitört a vihar. De a bujdosó nem hallotta az istenítéletet. Arcát a fehér asszony felé f ditotta... — Isten fizesse meg, édes néném... Hogyan került ide? A nagyasszony elmosolyodott: — Mindenütt: off vagyok, ahol várnak... A beteg férfi tekintete tágranyilt. — De hát kicsoda is tulai':,''"l-éppen kigyelmed, édes néném, akihez annyi episztolát irtani? * Az asszony homlokára tette a kezét. Halkan, duruzsolva, álombaringatva beszélt. — Ki lennék én. lelkem, kedves öcsém ... Sokan, sokan kérdezték ezt már tőlem. Ott lappangok mindenkinek a lelkében és távoli, elérhetetlen vidékekről jövök híveim felé... Tudod-e, honnan érkeztem most? Átmentem a nagvprJőn, végig a hídon, a feszület mellett, a patak partján, a nagy ösvényen, megkerülve a templomtornyot... — Hazulról jött, néném... — Minden bujdosóhoz hazulról jövök. Én vagyok az. aki —'"Jenkinek hiányzik. Az alvilág vándora az égi karba ültetett engem, számára ifjú megdicsőült szűz voltam. A“ csengő sziavu olasz poétának én voltam forró szerelmes asszonya. Néked, öcsém, valaha, amikor hajad még hollófekete volt, én voltam a leányzó, akiért annyi keserű sóhajt küldöttéi a tengerre... És most a nénéd vagyok, fiam, mert örökaszszony vagyok, aki mm^-v és mindenütt más alakban bukkanok elő ... Minden vagyok, amit elvesztettél... Az alkonyatban elcsengő harangsző ... édesanyád kiáltása a sárga udvarházban ... havasi pásztorok tüze az erdélyi hegyeken... Iboiya . . . Egy maradék illatos zágoni ibolya ... És a nagyasszony átadta kezét a haldoklónak. És otthagyta nála, amig beállott a sötétség. Jajgatott, üvöltött a tenger. Azután elfoszlott minden. Az öreg török szolga lihegve érkezett az orvossal. De tm're a gyűrött, magános ágyhoz léptek. Mikes ur inár meghalt. Egy fölolvasás története Irta: Baedeker Levelet kaptam egy nagyváros közelében levő kisebb városkából az ottani olvasókör vezetőségétől, így hangzott: Nagyságos Ur! Ismervén kitűnő tollát, választ mányunk határozata folytán van szerencsénk arra kérni, méltóztasson nálunk humoros fölolvasást tartani. E szomorú időkben amikor még adót fizetni se paszszió, nagyszámú intelligenciánkra ráférne egy kis nevetés, s azért egyhangúlag azt határoztuk, hogy e tárgyban Uraságodhoz fordulunk, aki, mint halljuk, már többeket megnevettetett.. A fölolvasás honoráriumát választmányunk fogja megállapítani, határidejének a kitűzését pedig, hogy előzékenységünknek ezzel is tanujelét adjuk, önre bízzuk. Becses beleegyezésének reményében s szives válaszát mielőbb elvárva maradtunk kiváló tisztelettel: Egyelőre bizony nem tudtam meg, hogy kik azok, akik »maradtak kiváló tisztelettel«, mert mind a két aláírás, az elnöké meg a titkáré, egyaránt olvashatatlan volt. _ De ez a körülmény nem akadályozott meg abban, hogy válaszoljak a megtisztelő felhívásra. Szerettem volna azt felelni, hogy jobbnak tartanám, ha én határozhatnám meg a tisztek tdijat s a választmány tűzné ki a fölolvasás határnapját, de nem mertem enynyire szerénytelen lenni s a következőket irtain: . Igen tisztelt Elnök ur, nagyon köszönöm szives és jóleső bizalmukat. A tolláim csakugyan kitűnőek, a Vjg Zsigmond Sán.dor-cégtöl szerzem be őket, s bár legutóbb! szállítmánya mintha kissé gyengébb kaliberű volna mint az előbbiek, mégis elég használható, s a nevezett cég bizonyára hálás lesz Önöknek az elismerésért, amellyel az árujukat kitüntették. Ami már most a fölolvasást illeti, elvben siivesen teszek eleget becses kívánságuknak. de az Önök által fölállított sorrenden szeretnék egv kis módosítást tenni. Helyesebbnek tartanám, ha az igen t. választmány előbb állapítani meg a honorárium összegét, s én ezután határoznám meg az előadás napját. Várom erre vonatkozó szives értesítésüket s maradok tisztelettel. Olvasható Aláírás, j Pár nap múlva megint hozott le-l velef a posta következő tartalommal: Igen tisztelt Fölolvasó ur! Mindenekelőtt kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy amikor Ngodnak a kitűnő tollát említettem, nem az irótoilára gondoltam, amellyel npgybecsü elbeszéléseit fogalmazni tetszik, hanem a t. irályára, amely e fogalmazásnak az eredménye. Eloszlatván az ezirányban fölmerült félreértést, most már áttérhetek becses levelére, amelynek vétele után azonnal egybehívtam a választmányt, amely rövid, de szenvedélyes vita után elhatározta, hogy Uraságodnak tiszteletdij címén a fölolvasóestély tiszta jövedelmének ötven százalékát szavazza meg. Azt hisszük, hogy ajánlatunk igen kedvező, mert körünk mintegy kétszáz tagot számlál, s igy nem kevesebbet ajánlunk fel önnek, mint amennyi az egész ‘ körnek marad, s kétszázszor annyit, amennyit egyes tagjaink kapnának, ha á jövedelmet fölosztanék köztük. Reméljük, hogy Uraságod kapni fog a kitűnő alkalmon, amely nem kínálkozik mindennap és .minden írónak, s hogy végleges elhatározását s a ránk nézve szerencsés nap dátumát most már velünk tisztelettel közölni sziveskedend. Kiváló tisztelettel: Ugyanazok az aláírások. Feleletem e levélre a következőképpen hangzott: Tisztelt Elnök ur, mielőtt utóbbi szives soraira definitiv választ adnék, bátor, vagyok kérdést intézni a t. választmányhoz aziránt: garan'tirozza-e ez a tiszteletreméltó testület, hogy a tervezett fölolvasóestéiy tiszta jövedelmének a fele födözni fogja legalább oda- és hazautazásomnak a költségeit? Erre a kérdésre a »köriek« forduló postával küldtek levelet, amelynek szövege a következő volt: Igen tisztelt Fölolvasó Ur! Szives tudakozódására sajnálattal jelentein, hogy választmányunk tagjai nem óhajtanak semmiféle kezességet vállalni. Választmányunk legtöbb tagjának kezességi ügyekből kifolyólag már annyi kellemetlensége volt a helybeli takarékpénztárral, hogy újabb — s főleg hasonló kockázattal egybekötött — pénzügyi műveletekre sulimképpen se hajlandók. Én azonban, nem mint köri elnök, hanem mint az irodalom iránt érdeklődő kulturférfiu, biztosíthatom Uraságodat — természetesen minden obligo nélkül —. hogy) ha az idő kedvező marad s a fölolvasás estéjén nem lesz véletlenül valamelyik tekintélyesebb családnál disznótor vagy egyéb ikulturünnepség, a terem meg fog telni a helybeli intelligencia szine-javával, s ez esetben a jövedelem fele valószínűleg, sőt vafósziniileg bizonyosan meg fogja ütni a Nagyságod által kívánt összeget. Abban a reményben, hogy e nem kötelező, de teljesen őszinte nyilatkozattal sikerült becses aggodalmait eloszlatni, kérem sürgősen tiszteletteljes döntését, mert a közönség lázas érdeklődéssel várja kodvenc Írójának a föllépését, s a közmondás, mint (bölcsen tudni méltóztatik, azt tanácsolja: addig üsd a vasat, amig meleg. Most még meleg. Kiváló tisztelettel, stb, Ezt feleltem: Tisztelt Elnök ur, optimista-természetem van, s Így együtt remélem önnel, hogy kedvező esetben lesz annyi jövedelem, amennyi a költségeimet födözi. S ebben az esetben szívesen álltam volna rendelkezésükre — bár a legtöbb iró, Dickenstöl kezdve egészen Szabó Dezsőig, nem szokta ennyivel beérni — s készséggel olvastam volna v föl tisztelt körükben ily szerény »honorárium«-ért. De ki állhat jót, hogy a szép idő addig kitart, s hogy az önök nagyrabecsült intelligenciájának valamely oszlopos tagja nem épp aznap vág le egykét pompás disznót? Ne tessék hát azt kívánni tőlem, hogy deficit veszedelmének tegvem ki magam s ráfizessek egy oly kirándulásra, amely még időveszteséggel is jár. Az Íróknak, amint bölcsen tudni tetszik, nem megy olyan jól a sorsuk, ho"-v az ingyennél is olcsóbban tarthassanak előadásokat a vidéki kulttirközpontokon. Bármily szerencse volna hát ráinnézve ily missziót teljesíthetni az önök úri körében.- kénytelen vagyok ezt a szerencsét megvonni magamtól. Aláírás. A korrespondenciának még ezzel nem lett vége. Pár nap múlva az alábbi sorokat kaptam az olvasóköri elnöktől: Nagy sajnálattal vettük Nagyságodnak szives levelét, amelyet még nem akarunk végleges lemondásnak tekinteni. Mielőtt végleg megtagadná becses közreműködését, bátor vagyok még egyszer emlékeztetni, hogy amennyiben meghívásunkat elfogadni kegyes) leend, a vállalkozása még elég gyümölcsöző, sőt nyereséges lehet. Tessék meggondolni — mi már meggondoltuk —, hogy Uraságod, mint a lapokban olvassuk, nemsokára féltuciat könwet ád ki.- Ezekre irodalompártoló községünkben amely minden kulturális mozgalomért rajongva lelkesül, tudtommal még egyetlen előfizető sem jelentkezett. Már most tessék elképzelni, hogy ha az itteni értelmiség, amely országszerte hires a könyvszeretetéről, az ön kitűnő tollával ' — mely kifejezés alatt irály értendő — s^mélvesen is megismerkedik, hány példány fog elkelni becses müveiből? El se képzelhető, ön talán, mint afféle. városi ember, nem ismeri a falusiakat, de mi. r.......‘ * ’ d. ök sokkal szívesebben olvassák azokat az írókat, akiket személyesen ismernek, mint azokat, akiket sohase láttak. Én legalább annak tulajdonítom, hogy Hnmér hőskölteményeit, amelyek két pél-
