Bácsmegyei Napló, 1924. szeptember (25. évfolyam, 239-268. szám)
1924-09-21 / 259. szám
✓ 1924 szeptember 21. A természet csodája. Egy német iró, amikor Párisban járt, szeretett volna megismerkedni Rachellel, a hires tragikával. Nagynehczen kijárta, hogy a nemkönnyen hozzáférhető művésznő fogadja őt, — de nem volt szerencséje. Rachelriek éppen a kijelölt nie, s már nem voit ideje értesíteni öt erről. Seuffert — így hívták az írót — nem találta hát otthon Rachelt, aki helyett ennek szülei fogadták, akik igen nyájasak voltak hozzá. De Seuffert urna!-: a kevéssé előnyös csere egy csöppet se tetszett, hamar otthagyta a derék, de legkévésbbé sem érdekes emórában fontos próbán kellett résztvenberpárt, s bujában fölkereste Heine-t, akinek eipanaszc-lta a balesetét. .— Sose búsuljon! —r vigasztalta őt a nagy lírikus. — Az elmulasztott látogatással nem vesztett sokat. Ez a művésznő csak a színpadon nagy és szép; otthon kicsi és csúf. En láttam őt az otthonában, és 1 soként nem adnám, ha nem lettem volna ott. Vannak emberek, akik a lakásukon kedvesek, s ezek közé nem tartozik a nagy művésznő; s vannak, akik csak házon kívül érdekesek, s ilyen a nagy Rachel... Az ön esete egyébaránt emlékeztet engem arra az urra, aki egy vásári bódéban a természet csodáját akarta megnézni, azt a különös állatot, amely egy nőstény nyúl és egy ponty szerelemben való egyesülésének köszönhette a léteiét. A jó ember lefizette a belépődíjat, de odabent csak közönséges, minden menazsériában látható olyan állatokat talált, amelyeken nem volt semmi bámulnivaló, mert a legtermészetesebb folyamat utján, a saját fajtájukhoz tartozó szülők közreműködésével jöttek leíró. A »természet csodája« pedig nem volt látható sehol, — se hire, se hamva. Csalatkozásában a bódé vállalkozójához fordult, s követelte tőle a hirdetett csodaállatot vagy állatcsodát. »Óh, kedves uram«, — fejelte ez métabusan. — »Minek is emlékeztet rá? Az a pompás jószág nagy bánatomra már nincs meg, a tudomány kárára és az enyémre elpusztult. De ha a szüleit, a nyulnöt és a petykát kívánja látni, akkor tessék besétálni abba a kis fűikébe, ott találja őket«. Ön is, tisztelt barátom, a természet nagy csodáját, az Isten kegyelméből való klasszikus művésznőt, szerette volna látni, s mert az nem volt kéznél, meg kellett elégednie a szüleivel. Ez az öreg zsidó házaspár ugyanazt a szerepet töltötte be az ön vizitjénél, mint az én emberem esetében a nyulnő és a ponty. Bele kell nyugodni! Olasz városok. Az olaszok nemcsak a hazájukra büszkék, de a városukra is, amelyben születtek s laknak. Alig van e szép országban város (pedig alig van ország, amelynek oly sok városa van!), amelynek a polgárai nem adtak becéző vagy dicsőítő nevet. S ez rendesen annyira jellemző, hegy örökké fennmarad s a históriába is bevonul. Velence valamikor »uralkodó« veit (dominante), aztán »gazdag« is lett (ricca); Rómának három jelzőt is adott polgárainak a szeretete: örök, fényes és szent. (Eterna,; pomposa, sant'a.) Minden olasz város szép, mégis Firenzét, a kiválóan szépet, nevezték el »la BeJla«-nak. Azonkívül virágvárosnak (la citta dei fiori) is hívják. Boíogna-t »kövér«-nck keresztelték, la Grassanak mondják, s nevét a nagy jóllétének köszönhette, amely különben most is megvan. Genova neve: a fenséges (La Superba), s Tasso-nál: királyi (Reale). Mflano-t »nagy«-nak dicsérik (la Grande), Nápolyt boldognak, illatosnak és nemesnek (felice. odoraute, gentile), de meg kell vallani, hogy a három ielzö közül csak az első mondható jellemzőnek. További elnevezések; Verona la degtia (a tisztes), Brescia harmata (hő-. BACSMEGYEI NAP^i 13. oldal. sies), Padova Iá dotta (tudós), Mantua gloriosa (dicsőséges), Rumini la buona (jóságos), Lucca industriosa (szorgalmas), Capua amorosai (szerelmes), Cremcna fedelissima (hűséges), stb. Más országokban nem ismerik ezt a lelkes városszerelmet, s egyebütt a szülőváros iránti rckonszenv rendesen I abban merül kJ. hogy a szomszéd városnak gúnyneveket adnak. Még egy optimista. Egy ismerősömet a háború alatt sok csapás érte, a közgazdasági életben be- J állott változás pedig anyagilag is tönk- ITetette. Általános volt iránta a részvét, fa barátai egy ideig melegen érdeklődtek iránta s vigasztalással, részvéttel vették körül. De — bár a helyzete közben semmit se javult — rövid idő múlva napirendre tértek az esete fölötti, s az Iállapotát olybá vették, mintha az a világ 5 legtermészetesebb dolga volna. Ö pedig — aki szerencséjére optimista — igy elmélkedett: — Bámulatos, milyen könnyen nyugodtak bele a sorsomba a barátaim! Most már csak az van hátra, hogy én is beletörődjek, s akkor minden jó lesz... Egy kritikus albumából. A tudóstól gyakrabban ifogod hallani ezt a két szót: nem tudom, mint bárki mástól a világon. Senki se olyan szerény, mint a tudomány. ¥ Az akadémia — nem is gondolná az ember! •— hasonlít a nőkhöz, akiket a rajongóik szidnak a legtöbbet. Az akadémiát is azok támadják a legkevesebben, akik leginkább kívánnának a tagjai lenni. * Tanítani könnyebb mint tanulni. Innen van az, hogy olyan emberek, akik nem tanultak semmit, a legnagyobb biztossággal leckéztetik meg az embertársaikat — az összes tudományokból. Epizódok a vajdasági magyar színészet múltjából Edély a szabadkai nagyplébánián a színészeik tiszteletére. Szuper Károly színész-naplójában ezeket írja Szabadkáról: »Szabadka, okt. 25. Megérkeztünk Szabadkára s lótunk-futunk szállás után, mivel az itteni nép nincsen hozzá szokva ahhoz, hogy hónapos, annál kevésbbé. hogy bútorozott szobát tartogasson bérieknek. Megérkezett uj primadonnánk, Baranyainő, a hőt vármegyére szóló szépség, szintén két butorzállan szobát kapóit. Ott találtam az üreg szobákban málhái közepette. A fényes sleppek ott hevertek a kipakolatlan szalmazsákban. Udvarlóitól környezve szaladgált fel-alá, mérgében könnyezve afelett, hogy slepjeit nem képes elpakolni. Midőn bámulom fényes ruházatát, egyik udvarlója a legáradozóbb szavakkal nyilvánította örömét a felett, hogy újra szerencséje lehet Szabadkának a szép s jeles művésznőhöz — — — Ugyanott azt Írja Szuper, hogy azon időben a közönség csak a bohózatokat, éneket és a borzasztó szomorú darabokat szereti*. December 15-én ezt irta naplójába: »Ma az öreg Czorda főesperesnél voltunk ebéden a nagyplóbárnán, ki a megtestesült jóság és barátság. Ma nőm tiszteletére rendezte az estélyt, kárpótlásul azért, hogy nem jelenhetett meg az előadáson. Sőt a belépti jegyéért 5 forintot is küldött. Zene és tánccal éjfélig tartott a mulatság a plébánián. E tisztes öreg nem tartja a színészeket a sátán fiainak, mint a közeli Kalocsán, hanem a világosság és műveltség terjesztőinek». ¥ Női színigazgató Saboticán. A magyar színészet története följ°gyzi, hogy az első szinigazgatónő Déryné volt, a negyvenes években, Kolozsvárott. Nem érdektelen feljegyezni, hogy Szuboticának is meg volt ez a specialitása; Erdélyi Marietta személyében: A jeles énekesnőről a Szinészeti közlöny 1880 április 25-iki száma azt újságolja, hogy »Szabadkát az 1880—81-iki szinévadra egyhangúlag Erdélyi Marietta nyerte el!« Az első előadd; Szabadkán Erdélyi Marietta igazgatása alatt »A rövidlátók« cinni vígjáték volt amiről kedvező kritikát ir a Szabadkai Közlöny, 1880 október 17. száma. A színházlátogató szabadkai zsidóság. A Honmüvász tudósítója 1835-ben a szabadkai szinielőadúsokról számol be: »Nézők számosán voltak, kik között több Izraelita is ,vala; kiket a’ honi nyelv iiánti vonzalom csalt a’ játékszínbe: méltón örültünk nemzeti nyelvünk virágzása előmenlének«. •» Hazafiság és szinpártolás. A »Toronlák 1870 juniüs 12-iki száma színi bírálatot közli: >Az utóbbi évek keserű tapasztalatai miatt aggodalom szállott meg bennünket, ha hire jáyt, hogy magyar szintársaság fog beköszöntem; mert ide délre, a magyarság szélső őrségére többnyire oly, vándortruppok szállingóztak, melyek rendesen kompromittálták a magyar színművészet hitelét és még jajgattak azon, na ürességtől ásitozé ház előtt darálva le műsorunkat, a könyörületesség mentette meg őket attól, hogy ében nem vesztek. Hiába, Már elmúltak azok az idők, amidőn a »hazafiság« örve alatt uöttön-nött a burján és gaz, csak azért, mert »magyar« volt; ma már — bája istennek — annyira vagyunk, hogy vidéki színmű vésze tünk kiemelkedett az alacsony parlagiságból és érdemes állást foglal el. Ilyen a közkívánatom színvonalán álló szintársaság kereste fel most Nagybecskereket és jól esik leírnunk, hogy azon kedvező hírek, azon dicsérő nyilatkozatok, melyekkel a temesvári magyar és német lapok az »aradi szinészegyesület« társaságának működését kisérték beváltak nálunk is és eloszlatták aggodalmainkat. Jól esik leírnunk, hogy e társaság előadásai kielégítik igényeiket és oly tagjai vannak, akiknek dalát, játékát, nem meddő hazafiságból, hanem élvezetből kisérjük« * Noviszad magyar színészete 7885-hen. Tudvalevő, hogv a, mai Vajdaságot is ép olyan kedvvel keresték föl az -ykori magyar színigazgatók, akár a nagy magyar alföldet, vagy Dunántúlt, Erdély bérces vidékét vagy az északi vármegyéket. A Noviszádra vonatkozólag 1835-ből a következő tudósítás olvasható: »Körösiék Cserm György« víggal elegyes vitézjátéka 3 felvonásban magyar és szerb énekekkel elég csal-étek vala a’ művészétét kevésbbé értő közönségünkre is. A’ színterem még soha illy tömve nem vala.------— Emblem méltó, hogy a' német igazgató látván a’ köz figyelmet egészen a’ Magyarok felé hajolni, többet játszani nem (ártván tanácsosnak, Pélervárra vonult jálékszini előadásainak folytatására«. — (Honmüvész, 1835 55. száma.) * A buzgó su gó. . . . »A súgó oly jelesen deklamált, hogy az erkélyszékeken is tisztán óiTcni lehetett. Mért nem játszik diániál, szavaló szerepeket? Buzgósága jelen stádiumában célt tévesztett«... — íZömbot és Vidéke, 1336 december 5.) * Amikor Szuboticán túljegyzés volt a havibérletre. »Szabadkán a bizalom oly mérvű az idei saison iránt, mint eddig egyszer sem történt; még előleges hirdetési sem adott ki az igazgatóság s már is tulszűmmal történtek elöjegyzése az öt havi bérletre___ A havi bérlet 2-íöí írt. Ez eredmény oly várat* lan, a mire legvérmesebb reménnyel sem számíthattak. Erdélyi Marietta kisasszony a világositásra is gondolt és 20 nagy kaliberű lámpát hozott Bécsböl, melyek a portáléra függesztve, vakító fényt terjesztenek refleklorjaival a pompás toilettekre és szebbnél-szebb jelmezekre«. —. (Szülészeti Közlöny, 1880 október 3.) % Kikinda dicsérete. »Az aradi színtársulat tagjai Kikindán nagy pártolásnak örvendenek. Dicséretet érdemel a város tisztelt közönsége, hogy a magyar színészet ügyét oly meleg pártolásban részesíti. No, de e társulat jeles tagjai meg is érdemlik!« — (Torontál közlése, 1879 július 17-én.) Kulfura az aranyparitáson Szomorú hírek érkeznek minden gyengevalutáju országból most az uj sziniszezon kezdetén és az uj. tanév megnyitásakor a kultúra1 csődjéről. Olvassu.k hogy a berlini; színházak, egymásután omlanak öszsze, a bécsiek a legnagyobb válsággal küzdenek és Budapesten a legrosszabb kilátások között indul meg az uj színházi szezon. Sűrűn cik-, kézinek arról is alapok, hogy az uj( tanév küszöbén a középosztályhoz tartozó szülők alig tudnak megbirkózni a tankönyvek drága árával és a szegények tömegeinek ma már a tanulás luxusáról is le kell mondani. A kultúra megdöbbentő gyászjelentése minden ilyen sor, amilyennel mostanában nap-nap után találkozunk a lapok hasábjain. A halál, a szörnyű pusztulás oka: a kultúrának aranyparitásra való emelése. Kultúra és aranyparitás: egymástól nagyon távolesö fogalmiak. Minden igazi kultúra a tiszta aranyparitás színvonalán áll, de hogy a kultúra az aranyparitás gazdasági jelentőségével kerüljön kapcsolatba, ahhoz a háború és a forradalmak rombolása nyomán keletkezett gazdasági káoszra volt szükség. A háboruveszíes, koldus-valutáju országok már évek óta a legnagyobb erőfeszítéssel tudják csak fentartani kulturális intézményeiket és most, hogy hiábavalónak bizonyult már minden erőfeszítés, rátértek az aranyparitásra. Ez az elkerülhetetlen lépés pedi^összeomlással lengened a régi kultúra még épségben levő alkotásait is. Az iskola, a könyv és a- színház a kultúra legerősebb bástyái és legszélesebbkörü propagálói. A könyv már évek óta válsággal küzd és .amióta az alapárak hatalmas szorzószámai az aranyparitásban való kalkulálást jelentik, azóta már csak a gazdagok engedhetik meg maguknak a könyvvásárlást. Azelőtt mindenki könnyűszerrel hozzájuthatott a könyvhöz: a diák. a munkás, a kishivatalnok, sőt épnen ezekből került ki az olvasók többsége. Ki engedheti meg magának ma azt a luxust, hogy könyveket vásároljon? Az olvasók túlnyomó többségének le kell mondani erről az elemi kulturigényről és mind kevesebb és kevesebb könyv jelenik meg, mindig kisebb példány számban fogynak a könyvek. A• hatalmas szorzószámok napról-napra emelkednek, a könyveket hétről-hétre nehezebb megvásárolni, mert csak a könyvek ára emel-, kedett az aranyparitásra, de az olvasók többségének kereseti lehetősége az aranyparitáson jóval alul marad. így tette tönkre a könyv, hatalmas kulturpropagáló erejét az. aranyparitásra való visszatérés. Megmaradt azonban mindeddig valamennyire épségben az iskola és a színház. Most ezeket is kikezdi a gazdasági válság mindent maga alá temető pusztítása. Az iskola minden-, kié volt, aminthogy az is az iskola
