Bácsmegyei Napló, 1924. szeptember (25. évfolyam, 239-268. szám)
1924-09-21 / 259. szám
1924 szeptember 21 BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal Sebesült iskolák Egy hete már, hogy elhangzott a Veni Sancte, a tanulóifjúság invokációja, amellyel a Szent Lélek se gitségét hívta a tanévben ráháruló kötelességek teljesítésére. Az isten tisztelet után az igazgató buzdító beszédet tartott, amelyben növendékeit szorgalomra, jó magaviseletre, rendre és pontosságra intette. Majd a diákok az osztályokba vonultak, ahol az osztályfőnök felolvasta a tanrendet, megadta a végső utasításokat és a rendes tanítás kezdetét másnapra tűzte ki. Arrji azóta a suboticai gimnáziumban történt, az minden egyéb, csak nem meggyőző példája annak, hogy az iskola a tervszerű, rendszeres, jól előkészített munka nevelőintézete. A szülők aggodalommal látják azt a fejetlenséget, amellyel a gimnázium igazgatósága a tanévet megnyitotta, bizonyára nem a saját hibájából, hanem a felsőbb tanügyi hatóságok mulasztásainak következtében. Egész osztályok lézengenék a tanárhiány miatt foglalkozás nélkül és alig van osztály, amelyikben teljes óraszámmal folyik a tanitás. Nyolctól egyig volnának előadások, de már tiz órakor áramlanak kifelé a diákok a gimnáziumból, mert egyos osztályokra és több tantárgyra nem jut tanerő. Tavaly az iskolaépület tatarozása körül kitört viszály miatt nyílt meg a rendesnél egy hónappal később a suboticai gimnázium tanéve. Ezidén a tanitás megkezdésének nem volt ilyen természetű akadálya és a formális rnegr,":i'''- ezért hp”i is késett. Komoly és eredményes tanításról azonban mindaddig szó sem lehet, míg. a közoktatásügyi minisztérium nem gondoskodik a tanári karnak a növendékek létszámához mért kiegészítéséről. Az elmúlt tanév elején fölvetődött a kérdés, hogy a hosszú vakációban elvégezhető tatarozást miért halogatták, az előadások megindítására kijelölt időpontig. Most azt kérdik a szülők a tanügm kormányzattól, hogy mit csinált a minisztérium középiskolai ügyosztálya a nyári hónapokban, ha szeptember második felében még mindig nincs biztosítva a gimnáziumok működésének folytonossága és teljessége. A suboticai gimnázium igazgatója át van helyezve, de még itt van. Utódja hir szerint itt van, de még nincs kinevelve. Az olyan sürgősen, tanév közepén végrehajtott redukciót részben visszaszivták, de még mindig nagy hézagok tátonganak a tanári karban. A névvegyelemzést miniszteri rendelet eltörölte, de a behatásokat még a régi gyakorlat alapján bonyolították le és az így kialakult helyzet változatlan maradt. A magyar anyanyelvű zsidó tanulóknak is állítólag joguk van magyar osztályba lépniök. de felsőbb helyről még nem jött erre nézve utasitás. Mindezek a zűrzavaros állapotok talán a régi rezsimből az újba való átmenetnek nehézségeiből erednek. Lehet, hogy csak a rendelkezésre álló idő rövidsége az oka, hogy a normális tanitás feltételeinek megteremtésén akkor kezdenek buzgólkodni. amikor már a tanév megkezdődött és az iskolák funkcióiát a felhalmozódott hibák szembeötlően megbénítják. Kétségtelen azonban, hogy az ifjúságra demoralizálóan hat ez az anarchisztikus kapkodás, amely az évnyitó beszédekben és tanári adhortációkban megnyilvánuló bölcs útmutatásoknak rikító ellentéte és a tanári kar évvégi ítélkezésének szigorát mint nyilvánvaló igazságtalanságot állítja a közvélemény elé. Az iskolát végre vissza kell adni hivatásának. Szakképzett, állandó, a politikai irányváltozások viharainak ki nem szolgáltatott tanári státust kell szervezni tisztán a pedagógiai követelmények szemmeltartásával. A tanterv. tankönyvek és tanítási nyelv kérdésének, továbbá az iskolák szervezetével összefüggő valamennyi problémának végleges megoldásáéval meg kell adni a tanügynek azt a stabilitást, amely mellett az iskolaév megkezdése és a tanítás irányítása nem ró lehetetlen feladatokat az iskolák vezetőire. Az a dilettantizmus és ötletszerűség, ahogyan eddig a tanügyi rendeleteket kiadták és az oktatószemélyzetet mint valami futballabdáí ide-oda.suttolták, a módszeres tanítást meghiúsította és az iskolák színvonalát lesülyesztette.E Gyászkeretbe való kulturkép. hcgs a suboticai gimnázium huszonhé osztályának huszonhat tanára var és a magyar tagozaton harminc nyolc, a szerb tagozaton száz óra gazdátlan. Ilyen körülmények között lehet-e fel nem háborodni azon. ha az^eredmény elérésének lehetősége nélkül, siralmasan döcögő tanév befejeztével a tanári kar rigorózusan osztályoz és összevont szemöldökkel büntet hanyagság cimén kis gyerekeket, akiket mások, felnőttek és felelősséggel tartozók hanyagsága és kötelességmulasztása gátol az előirt is meretanyag elsajátításában? (bm.) Az emberbarát Irta: Baedeker A Newyork-kávéházban ültünk, a filantrópiáról beszéltünk, s egy úriember, aki a háború folytán rossz anyagi helyzetbe került, mondotta el a következőket: * Van egy barátom. Annak kell hívnom, mert ő is így neveiz engem, állandóan érdeklődik a sorsom iránt s mindig szeretne segíteni rajtam. Ez természetesen még sohase sikerült neki, mert a Sors sokkal erősiebb, semhogy az embernek a legjobb barátja is sikerrel küzdhetna megi vele. Ám a teljesen negativ eredménynek az is lehetett az oka, hogy a kitűnő férfiú hatalmas koncepciójú emberbarát volt, akinek az érdeklődését ezer meg ezer eset foglalta le, s igy nem sok ideje maradt az én kis ügyem részére. ö. ugyanis emberbarát hírében állott, s bár ezt a hirt leginkább őmagja terjesztette, a közönség mégis azt hiszi, hogy a barátom evangéliumi erényeit ö — már t. i. a közönség —1 födözte föl. Ilyen ügyes ember az én filantrópom, és ilyen naiv a közönség. Nem emlékszem, hogy olvastam volna valaha az újságban a nevét azok között, akik valamelyes jótékony célra szoktak adakozni. Es alighanem ennek köszönheti azt a renoméját, hogy kiváló filantróp. Ö ugyanis, valahányszor szó van szegénységről, nyomorról, jótékonyságról, mindig tüntetőén Ítéli el a nyilvánosság színe előtt végbemenő jótékonysági akciókat, szidja a hírlapokat, amelyek az adakozók névsorát közük, s különösen azokat a hiú embereket, akik a napi újdonságok között nyugtáztatják a jó cselekedeteiket. És rendesen ilyenformán fejezi be az elmélkedését: — Az igazán jó ©mber titokban, a nyilvánosság kizárásával, tesz jót. S a társaságban akad mindig néhány hivő, aki ilyenkor azt a benyomást nyeri, hogy Derne Viktor — igy hívják a barátomat — titokban sok pénzt osztogat szét. Néha zugutcákban találkoznak vele, messze városrészekben, sőt egészen kint a perifériákon. A rossz nyelvek azt sejtik, hogy Viktor ilyenkor »hölgyekéivel találkozik — mert a nagy emberbarát kiváló nőbarát is —, de mások jobbhiszemüek és elhiszik neki, hogy a szomorú utcákon a szegényeit keresi föl nyomorult vackukban. A derék férfin annak, aki ily esetben megkérdezi tőle, hogy hol jár erre, amerre a madár se jár, azt szokta felelni tréfásan: —I Kalandok után járok. S éppen ment igy felel, megvan mindenki győződve arról, hogy szemérmes szegényeket kutat föl s azoknak nyújt gyorssegitséget. Ha pedig azt válaszolja, Hogy »ne szólj szám, nem fáj a fejem«, vagy azt, hogy »az egyik kéznek nem szabad tudni, a másik miit csinál«, akkor meg éppen megcsodálják a jóságos lelkületét és példaként idézik: ilyennek kell lenni az igaz embernek! Néhány esztendő előtt még voltak kételkedők, akik nem hittek Viktor nagy erényeiben, s azt az óhajtásukat hangoztatták, hogy mégis: szeretnének már egyszer látni valamit, csak egy kis ici-pici bizonyítékát a nagylelkűségének; szeretnének látni egy könnyet, amelyet letörölt, egy arcot, amelyről a bánat ráncait elsimította, egy mosolyt, melyet bus ajkak köré varázsolt, egy embert, akin segített vagy egy koronát, amelyet humanitárius célra adott. Mert mindig vannak kételkedők, akik a legszebb jellemben s annak legnemesebb intencióiban se bíznak. Szerencsére akadnak mások, akik lefegyverezik ezeket a hitetleneket, s igy szólnak hozzájuk: — Az ő lelki nagyságát épp az bizonyítja a legekiatánsabban, hogy csak titokban tud jót tenni. Az ő erszénye is fölvette a gazdája nemes jellemvonását: nem tud kinyílni a nyilvánosság előtt. És Viktor is szorgalmasan dolgozott a maga élő szobrán, s vigyázott arra, hogy a póz, amelyben a közönség látja, lehetőleg ünneples és mindenképp impozáns legyen. Az arca mindig kiderült, ha valami szép cselekedetről értesült, és mündig elborult, ha valakinek a szerencsétlenségét emlegették előtte. S az utóbbi esetben sose mulasztotta el megjegyezni: — A társadalomnak kötelessége segíteni. Itt tenni keli valamit. S akik e nyilatkozatát hallották, azt remélték, és sokan hitték is, hogy a nemes férfiú — tenni fog valamit. S bizonyára tett is, de mert nem az az ember, aki dobra üti a szépcselekedeteit, azok ‘ titokban maradtak, s csak' növelték a nimbuszt, amelynek sugárkoronája a homlokát övezte. Az is meggyőzőiéi; hathatott a minden komoly ck nélkül kételkedőkre, hogy Viktor, ha valakinek a részvétre érdemes anyagi helyzetét emliték előtte, rögtön az illető adresszét tudakolta, š azt nyomban be is irta a jegyzőkönyvébe, ahová ilyformán pár esztendő alatt sok száz özvegynek, árvának, betegnek, rokkantnak, munkaképtelennek, tönkrejutottnak a neve került bele. Néha ilyenkor,föl is ugrott, a kalapja után nyúlt, és sietve távozott, — bizonyosan azért, hogy fölkeresse azt a szerencsétlen embert vagy családot, akinek a baja az imént meghatotta. Sajnos, akadtak még mindig szkeptikusok, akik — az irigyek! — azt állították, hogy ilyenkor börzei árfolyamokat vagy frivol szójátékokat jegyez be a noteszébe és nem szegény-lakcímeket, de hát nincs az a lelki nagyság, amely nem kerülne szembe olykor irigységgel, sőt azt lehet mondani, hogy az ilyfajta jótékonyság éppen. úgy teremti, fejleszti és provokálja a szívtelenek irigykedését, mint akár maga a gazdagság. Hiszen még olyan rosszhiszemüek is akadtak, akik nem. restelték — bizony nem valami szép jellemvonás! — az utcán titokban követni Viktort, s azt állapították meg róla, hogy nem olyan házakba fordult be, ahol szemérmetes szegények laktak. Mintha az olyan embernek, aki szokásos jóttevő, máshová nem is volna szabad belépni, csak szegényekhez. Nevetséges dolog! Ami engem illet, én hiszek neki és nem kételkedek benne. Velem szemben, bár iskolás pajtásságunk óta botrányosan meggazdagodott, a köztünk ordító vagyoni különbség ellenére min-t dig egyformán barátságos és szívélyes maradt, állandóan tudakolja a magam hcgylété s a hozzám tartozókét; a legnagyobb érdeklődéssel kutatja, hogy mennyi a jövedelmem s milyen összegre rúgnak az adósságaim, s valahányszor meggyőződött arról, hogy a kettő közti arány nem a legegészségesebb, sose mulasztotta el kijelenteni: — Gondolkozni fogok a helyzeteden, amelyen föltétlenül változtatni kell. Nemrég, hosszabb idő után, megint találkoztam vele, és ő — bár több a heti jövedelme mint az én egész vagyonom — annyira megörült velem,' hogy nyílt utcán a nyakamba borult. — Hogy vagy? Hogy vagy? — kérdezte meleg érdeklődéssel. Azt feleltem neki, hogy csakúgy mint. azelőtt, sőt rosszabbul, mert a szegény anyám, akivel együtt lakom, állandóan beteg, a gyógykezelésére nem igen' van költség, szanatóriumra pedig, ahol el kellene helyezni, még kevésbbé. — Oh, oh! — sopánkodott sajnálkozva Viktor. — Én pedig azt hittem, hogy örvendetesen megjavult a helyze-ted, mert hiszen tegnapelőtt a ***-’ színházban láttalak, és pedig igen előkelő helyen. Na, gondoltam és nagyon örültem, az én kedves barátomat megsegítette a jó Isten! —< Oh, barátom, — feleltem én. —, Ennek a színházlátogatásnak megvan a maga magyarázata. A kérdéses színház igazgatója nagyon jó emberem, s mert égy kicsit én is Bchémiához tartozom, hát az egyik színházába, ahol láttál, szabadjegyet adott. Néha, nagyon néha veszem igénybe a helyet, amely rendelkezésemre áll, hogy egy kis időre elfelejtsem a súlyos gondjaimat. Viktor így szólt: — Amint tudod, már rég foglalkozom az ügyeiddel, s komoly szándékom, hogy segítsek-rajtad. Mondd, nem lehetne azt a jegyet— ? De mondd: állandó jegy az, és érvényes mindennap? — Igen, állandó. Nézd csak. A te helyzetedben sokkal okosabb, ha nem jársz színházba. Lám, én is, amikor ott láttalak, azt kittem, hogy a sorsod jóra fordult. Mert az bizony nem voit a?, arcodra írva, hogy a jegyért nem adtál pénzt! Neked csak árthat, ha a jóakaróid a színházban látnak, akik azt fogják következtetni ebből, hogy nem szorulsz rájuk. Az ember ne nyújtson soha hamis képet a helyzetéről... Ugy-e, nem lehetne azt a jegyet valami formában rámruházni, hogy én használhassam? Adnék érte — Egy milliót. Szomorúan feleltem neki: — Fájdalom, lehetetlen, a jegy szigorúan személyre szól és másra nem ruházható éjt-A homloka elborult. — Igazán kár. Nagyon szerettem volna a helyzeteden könnyíteni és egy, millió korona, ha az ember ingyen és egyszerre jut hozzá, éppen nem megvetendő összeg. Én is sajnálom. Istenem, egy millió korona valóban nem is olyan kis pénz, és ha az ember hozzátesz még ugyanannyit,, már csak egy milliója hiányzik ahhoz, hogy vehessen egy rend ruhát. S egy uj öltönyre bizony nagy szükségem lett volna. De hát, — »es war zu schön gewesen«. Szerencsére Viktor hamar visszanyerte a jó kedvéit s vidáman biztatott: — No de azért ne busulj, öreg! Ez a transzakció nem sikerült. Majd gondolkozom valami más megoldáson. Mert ez igy nem maradhat, s éretted tenni kell valamit. Istenem, ha az embernek minden jó barátja ennyit ígérne és ennyit foglalkozna vele, akkor a jövő mégse volna o!y sivár, s legalább remény volna arra, hogy — igy nem maradhat, s valaminek történni kelj!
