Bácsmegyei Napló, 1924. szeptember (25. évfolyam, 239-268. szám)
1924-09-14 / 252. szám
I9Z4 szeptember 14, BACSMEGYEl NAPLÓ 11. oldal, Egy világ — Pompeji, 1924 szeptember Lávás lankákon. Utoljára tizenöt évvel ezelőtt jártam itten. Most az uj ásatásokat tekinteni meg, melyek azóta lassúbb, gyorsabb ütemben szakadatlanul folytak. Ez a város még ma is csak félig van föltárva, másik fele titáni hullaként fekszik a föld alatt, három méter magas hamu- és kőréteggel elborítva, úgy, ahogy Krisztus után 79-ben elöntötte a láva, örökké megmerevítve az utókor számára. Ásónak, kapának, csákánynak sok dolga lese még, mig az óriási tetemet kiföldelik. Az uj ásatások megtekintéséhez külön engedély kell, mert azokat sem pénzért, sem ingyen nem mutogatják. Évek múltán majd egyszerre nyitják ki a közönségnek. Az én igazolványomat, mellyel belépek a zárt területre, a nápolyi nemzeti muzeum kormánybiztosa állítja ki. Kirándulásomhoz előző nap hangulatot csinált a Vezúv. Éjszaka, mikor kipillantottam vendégfogadóm erkélyéről, az ég tüzvörös volt, a kénes füstíelhőkben, melyek a kráterből hömpölyögtek, szikrák szálltak hangtalanul, mintha messze valami mozdony haladna. Azt mondják, néha igy szokott tréfálni ez az agg gyújtogató. Másnap reggel a circumvesuviania-n, a helyiérdekű kisvasuton végigzörögtem a hegy lankáin. Citromfák, narancsfák, fügefák bólongnak s itt terem a szőlő is, melynek venyigéjéért aranynyal fizetnek, a lacrima Christit. Bogyóiból sajtolják a kolostori szerzetesek ä »Krisztus könnyei«-t, azt a vörösbort, mely a láva régi melegét magába szívta s zamattá, tiizzé nemesíti. A múlandóság uccáin. Pompejibe a Porta Marinán megyek be. Milyen ismerősek ezek a zegzugos, lávatömbbel kirakott, kényelmetlen uccácskák, melyeken alig haladhat el egy bordély s a házsoraik is, melyekben boltok lehettek valamikor s előttük szurtos gyermekek visongtak. Mindezt már láttam Nápolyban. Az uccasarkokon három egymás mellé rakott kő, hogy a járókelők záporban is száraz lábbal mehessenek át a túlsó járdára. Akár fővárosokban a járdaszigetek. Kiérek a Fórumra, látom Apolló templomát, mely korinthosi oszlopaival a kék égbe ivei s messzebb Jupiter templomát. Reggel lévén, még senki sem jár erre. Benézek az Eumahciába is, mely annak idején vásárcsarnok volt, tőzsde, hol adtak-vettek. Fü nő a kövek közül. Az irányzat állandóan lanyha. Majdnem olyan kevés üzletet kötnek itten, mint otthon. Végighaladok a Strada del' Abbondanza-n, a Bőség Utján, melyen az előkelő unak laknak, a vagyonos patríciusok, kik ebben a harmincezer lelket számláló vidéki városkában is lázas közéletet éltek, római mintára s korteskodtak, torzsalkodtak egymással. A falakon vörös krétával még látszanak a fölirások, a párttusák párolgó dühe. Kicsoda a szélhámos, a panamista? Majdnem kétezer év után elolvashatom itten. Látom a fürdőt, színházat, gladiátoriskolát, mely aféle katonai nevelőintézet volt, kis benyílókat, melyekben forralt bort árultak, mint ma nápolyi állókávéházakban az espresso-1, aztán nem messze a katona-iskolától az ókori bár-t, tégla-pénztárával, dohos, szűk odúival, nagyon magas kőágyaival. A falra egyik bár-hölgy, valami táncosnő vagy művésznő tűvel felkarcolta, hányszor látogatta meg a kedvese, nyilván egy ifjú gladiátor. Nagyon sokszor tisztelgett itt az ifjú gladiátor. Megolvastam, huszonhétszer. Aztán a szegény bár-hölgy, a táncosnő, vagy művésznő meghalt, a tűzesőben, itt szedték öszsze csontvázát, mellette egy agyagtálkán megszenesedett, szerény vacsoráját, a zöldbabQt, a fagiolinit. Con burro?. a romok alól Nem, vaj nélkül, vizbe főzve. Futólátogatást teszek a tragikus költő szép otthonában, ki kapupadlója mozaik-betűivel udvariasan figyelmeztet, hogy kutyája harap. Kutyája elpusztult, akár a tragikus költő. Bevezetnek a szobába, hol a két szerelmes csontvázat lelték meg, melyeket a láva szoborrá formált, csókjukat a végtelenségig nyújtva, s a gazdag Diodémus palotájába, ki az ítélet éjszakáján kulccsal kezében igyekezett ki, a folyosó ajtaja felé, mögötte rabszolgája, kincseit cepelve s mindketten megfulladtak a füstben. Gyik, telelőn, iparvasut. Most tompa, kábító csönd van. A levegő sáfránysárga. Még a temető nyugalma is mozgalmasabb. Csak gyikok illannak a köveken, száz gyik, ezer gyik, bűvész gyorsasággal, mintha a természet szemléltető oktatásul helyezte volna őket a romok közé, hogy a mozdulatlanságot, az állót, hozzájuk mérjem,. Úgy cikáznak itt, mint az idő sebes sürgönyei. Egyszerre csöngetést hallok. Fülem csörömpöl, vagy tücsök cirpel? Nem, a telefon szól, melyet a halott városba bevezettek. Scgélykiáltás a központhoz: — Con chi parlo? Signorina, signorina. Téves kapcsolás, Pompejiben. A modern kényelem teljes. Aztán a keskeny síneken pöttön iparvasut is kocog, viszi azt a lávát és hamut, melyet az uj ásatásoknál eltakarítottak. Megérkeztein a zárt kapu elé. Az uj munka. Mikor a kapu kinyílik, csinos uccácska tárul elém, a Strada deli Abbondanza folytatása, majdnem teljesen kifejtve, téglából, terméskőből épített takaros házaival, oszlopsoraival. A munka még folyik. Jobboldalt csak a házak homlokzata s egy-egy szoba rémlik elő, a többit zöld föld födi cl. Micsoda izgalmas dráma ez a föltakarás. Vájjon milyen isten, milyen; szobor, milyen csontváz alszik a föld alatt? Fölöttük egyelőre kukorica leng meg néhány határkóró, melyet hazulról ismerek. Százhetvenöt év óta ásnak itt, azóta, hegy egy vincellér ásója mcgkoccant valamelyik márványoszlop cifráján. Hebehurgya kontárok kezdték, mig Winckelmann kezébe nem vette a vezetést. De az ö szerctete sem óvhatta meg a házakat attól, hogy tapasztalatlan munkások hibájából le ne roskadion egy fal, meg ne sérüljön egy-egy színes dombormű. Ma a múlt minden tanúságával fölfegyverkezve, tudományos szakértelemmel, csínján vájják ki a földből a várost. Az elv az, hogy minden egyes kő a helyén maradjon. Egyik újonnan kiásott szoba falához amphora van támasztva, mely olajat vagy bort tartalmazott, de a földréteget, mely körülölelte, csak egyik oldalán hámozták le, a másik oldalán még mindig a falhoz rögzíti a földburok, úgy hogy ez a kancsó pont azon a helyen áll, melyre régi gazdája tette. A fogorvos a szájban nem dől ozhatik vigyázatosabban, mint ezek a munkások s a fogat sem húzhatja ki óvatosabban az inyhusból, mint ők egy-egy tárgyat a kihűlt lávából. Mit látok? Egy falon, sötétbarna alapon, a trójai háború képéi. Apró füzéreket, nevető szatirokat, levegőben táncoló géniuszokat, homályos kis szobákban, a szem ingerére. Ezek a figurák könnyedségükkel, finomságukkal nagyon közel vannak a mi lelkűnkhöz, mert akkoriban a görög római művészet részeire bomlott. Dekadenssé vált, akár most a mi művészetünk. Drámájukból kabaré lett, képzőművészetükből szobadísz. A latin polgár már nem hitt ezekben a szellemekben, csak gyönyörködött bennük, mint az a hitetlen szépléiek, ki ma otthonában miseruhákat, imakönyveket őriz. Az uccán kapu, melyet nemrég emeltek ki. Csak vasváza maradt meg, a szögek, melyek az elhamvadt, megszenesedett fatáblákat összetartották, a vaskarika, mellyel az ajtót kihúzták s az az agyafúrt, tekervényes római zár, mely több kulccsal nyitható. Még ma is ilyen zárakat látni itten. Ezen a vidéken sohasem bíztak az ősi erényben. Künn a falon csinos dombormű Bacchust ábrázolja, ki egy kétszerakkora lámpát tart. Nem a kezével, nem a lábával, nem is a fejével tartja. Csodálatos erőinüvi mutatvány. Meg kel! értenünk, mert Pompeji Vénusz istennő szent városa volt. Valami mosodába is bejutok, hol látszik három üst helye, a nagyüzem nyoma. A konyhában kialudt tűzhelyen lábas van, amint otthagyták, a vacsorát főzve. Egy mozdulat, mely megdermedt és nem folytatódott, csak most, mibennünk. A városi gyógytár gólyanyakú üvegei, tégelyei, ibrikéi sértetlenül megmaradtak, még a gyógymagok is, feketén, mlint a szén. Az ebédlőben az apa, anya helye és a gyermekeké is, mert a fal megfelelő helyére játékszereket pingáltak. Felülről, kis ablakon adták be az ételt, mint ina uriházakban. Az ablakon betört vastag üveg, melyet talán menekülés közben zúztak össze. Hálószobában állok, melynek kőpadlóján négy madrac helye van kiépítve, szintén kőből. Itt négy koponyára bukkantak és csontváztöredékekre, melyek most a szoba közepén nyugosznak egymás mellett. 1845 éves koponyák, de épek. A természet az agyvelőnek pompás páncélszekrényt készit, csontból. Úgy tetszik, hogy még ma is használható. Csak a kincs veszett el belőle, a mulékony idegcsomó, kilopta belőle az idő, otthagyva foglalatját, mint rabló az üres páncélszekrényt. Octavius palotája. Felirás állít meg hirtelen: Purlus est funs, veni, 'bibe! Ezen a nyomon indultak el s megtalálták a tiszta, iható forrást, mely most ott bugyog az uccán és ellátja a házakat tiszta, iható vízzel. A régi ka-; lauz nem hazudott. A legszebb ház, melyet az uj ásatásoknál találtak és méltán vetekszik a régi Pompejiben föltárt Pansa vagy Vetius házaival, Octavius palotája, mely csorbittatlanul őrzi a római patrícius házak jellegét Babits Mihály: Szent király városa Az első szent király itt született, s azóta szent város ez: szent és gyámoltalan. Paphercegek, néha paraszti, néha királyi vér, akkomodálta vén csuzos lába alá, faragott tarka zsámolyul. S némelyik oly dicső zsámolyról álmodott, mint a pápának Róma ; s agg tanárok eszét, s rossz tálján piktorok kezét bérelte : jó öreg papok játéka volt ez; tán olykor balkezes ; de hagyján: mert az Istent szolgálták ők is, és az élet! Nekik köszönd e látványt; balról a kerek templommal, melyet, mondják, ama nagy Dóm legelső álmodója épített, kicsiny próba gyanánt, hogy élve lássa még csodás álmát: a fö Magyar Templomot! Én is, én is nekik köszönhetem ma ezt az órát: templomot látok én is, és talán elmondom most, vén álmok s játékok között, ami oly rég ül nyelvemen. Sötét kor ez, barátaim ! Szörnyű rabságból ébredünk s átallunk szabadságért küzdeni. Templomokat romboltunk, s rá nem érünk épitni: jó ha még saját ledőlt falunkat fölrakhatjuk, hogy elbújhassunk szégyenünkkel! Küzdeni? Más korok küzdtek könyvért, keresztért, ostyáért és zászlóért: ez nekünk már mind semmi volt. Mi már a Semmiért harcoltunk, mint üres gép, barbár századok harcánál szömyebb harcot. Egymást vontuk az ágyuk elé. Óh, szent István király ! a te csatáid jobbak voltak. Karddal a kard ellen ! hogy a magyar ölyv galambként üljön a szentek vállán, s hordja tőlük az Isten postáját! — Hol az Isten ? S hol a harc, mely még békét ígér? Ma minden harc eretnek sárkány gyanánt kölykezne . , . Hol a pápa, koronát adni? Templom kellene, magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe emelni vak fejét a bolond, bús magyarnak! Hol vagy, István király ? Bölcs vessződ kellene / Balgán mentünk el és csonkán jövünk még, gyászmagyarok ! Mit álmodoztok a Botond bárdjáról? — „Nincs idő ma falakat rakni, se nézni“ ?!. . . „Agg papok játéka" ?!. .. — Jobb játék volt az, nem ártott senkinek ! S talán nem árt a vers sem ! Bárcsak játszanának örökké, mint e gyermekek, kik ostort kötöznek odalenn magukból, kéz a kézbe fogózva, és egymást lendítve diadallal!
