Bácsmegyei Napló, 1924. szeptember (25. évfolyam, 239-268. szám)
1924-09-14 / 252. szám
10. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1924 szeptember 14. Az író: ön némi elismeréssel viseltetik hazájának legnagyobb költője Iránt. A költő: Nem akarok ellenkezésbe jönni a hazámban uralkodó közvéleménnyel ... De hát ön sincs éppen rossz véleménnyel a legtöbbet emlegetett angol iró felől. Az iró: Nekem más természetem van. Én szeretek ellentmondani az angoloknak, akik nem szeretnek annyira engem, amennyire én utálom őket. De azért veszik a könyveimet és olvassák is őket. A költő: E tekintetben nekem sincs panaszom. A népem és én viszontszeretjük egymást, ugyannyira, hogy írhatnék bármi bolondságot, a honfitársaim azt remekműnek nyilvánítanák. Nos hát, hálából én mdngyárt remekműveket ajándékozok nekik. Az iró: Jól teszi, kedves Mester. A költő: Noblesse oblige, ön bizony irt néhány gyönge regényt is. Az író: Hm! A költő: Igen, a regényei bizony — Az Író: Ha olyan jók volnának mint a drámáim, klasszikus értékűek lennének. De hát nem lehetünk minden téren specialisták. A költő: Beszéljen, kérem, egyesszámban... Én mindenben specialista vagyok, amihez fogok. Az iró: Csak a szerénységben nem. A költő: Mondtam már, hogy csak a lumpok szerények. Az iró: Valljuk meg, nincs az a lump a világon, aki oly szerény tud lenni, mint aminő szerénytelenséget mi tudunk produkálni. A költő: Igaz,-"de hát hol van még két olyan zseniális ember mint mi ketten? Az iró: Nem tudom. Az élők és a holtak közt nincs. A költő: Talán majd ezentúl születnek. Az iró: Ez az emberiség érdekében kívánatos. Nekünk ugyan mindegy lehet... A költő: S az emberiség is várhat... De már is soká tartóztattam. Az autója már bizonyára türelmetlen. Az iró: Köszönöm marasztalását, de mennem kell. A célomat elértem. Megismerkedtem önnel, s ez nekem érdekes 'élmény volt. A költő: Nekem is, hogy láthattam önt. Vigye meg nemzetének szives és jóakaró üdvözletem. Az iró: Át fogom adni. Van remény, hogy ön is fölkeres egyszer az otthonomban? A költő: Nincs. Én már csak dolgozni és meghalni akarok. Az iró: Oh, ami engem. illet, én még nem tartok ott. Én még egy ideig- gu: nyolódnj-fogek. . A költő: Boldog ember! Látja, ezt nem tudok. Én mindent olyan komolyan veszek... Az iró: Ennek tulajdoníthat ja, nogv ent nem veszik elég komolyan. Próbáljon szatirizálni s mingyárt nágyobp lesz a tekintélye. A költő: Meg vagyok elégedje a pozLtómmal. Az iró: Így hát ön még se olyan szerénytelen mint gondoltam... Megírhatom a beszélgetésünket? A költő: Felhatalmazom, hogy dicsekedhessen az ismeretségemmel. Az iró: Erre én is fölhatalmazom önt, kedves Mester. A költő: Én nem dicsekszem senkinek az ismeretségével. Még a magaméval se. Pedig erre igazán büszke lehetnék... S aztán, tudja, mit hiszek néha? Azt, hogy magamat se ismerem. Az iró: Poétasors, uram, amelynek bánatát szerencsére enyhíti az-, hogy az ember különbnek tartja magát mint a milyen. !" :' '' A költő: Lehetséges ez az éri ese-. temben? Az iró: Mért né? Talán még az enyémben is! Ä költő kezét nyújtotta az Írónak, mint ha h.asonló sorsúval volna dolga, s az iró megrázta azt, mintha nem is volna köztük rangkülönbség. S a beszélgetésnek vége volt. Pesti mulató 1924—Írásban és képben Budapesti munkatársunktól — A rossz konjukturát már sokszor megénekeltük, hadd beszéljünk ma azokról, akik még a nehéz gazdasági helyzetben se sajnálják maguktól a mulatóhelyet. Ilyenek egyre kevesebben lesznek és ha ezeknek a számát elosztjuk a tiz pesti mulatóval, bizony nagyon kevés jut egyre. így természetesnek találjuk, hogy az egyik legelőkelőbb pesti mulatóban üres asztalok előtt folyt le a műsor. A színpadon éppen a Charles-duo ropta a táncait. Az első asztalnál külföldi ur ült zöldre festett szemű növel. A démon nagyon meg volt elégedve a tánccal, folyton azt kiabálta: — Fabelhaft! Fabelhaft! Kár, hogy a Charles-duo tagjai, mint a nevük is mutatja, egy szót sem értenek más nyelven mint magyarul, lévén mindketten gyermekei a közismert Jancsi bohócnak. A nézőtér csak lassan telik meg. Most egy »világhírű« bűvész következik. Tiz percig hozták a színpadra a különböző kellékeket. Végre pont úgy kezdi ö is, mint a világ valamennyi világhírű bűvésze: — Kérek egy zsebkendőt, tisztelt hölgyeim és uraim. Senki se mozdul. — Mi az kérem — csodálkozik a mester —- senkinek sincs egy zsebkendője? — Nekem van! — kiáltja egy stentori hang hátulról. — Kérem ide. — Nincs nálam, a mosodában van. Harsogó derültség honorálja a jókedvű néző közbeszólását. De sokan nem nevet Áhitaios néző nck, hanem áhitatosan szemlélik a mestert, aki az összes régi büvésztrükköket végigcsinálja. A közönség soraiból ellenőrző zsűrit toborzott maga köj’é, úgy végezte a mutatványait. Egy szürkeruhás fiatalembert meg akart tréfálni. — Nyissa ki a száját — szólt neki a pódiumon. A fiatalember kinyitotta. — Hiszen önnek egy csont van a szájában! A bak fis, aki elvált az urától Kivett egy jókora csontot. — Mikor evett csirkét? — kérdezte viccesen. A fiatalember rezignáltan felelte:. — Békében. A lánc-rész kluja következett, Ossie Rondje kisasszony egy berlini bakfis, hi res varieté táncosnő. — Nem szép, de jó alakja van, — mondta hangosan egy hölgy a nézőtéren. A kis táncosnő alakját könnyű volt megszemlélni, mert vajmi kevés ruha takarta a testét. Egyi beavatott elmondta a történetét: — Először a rendőrség nem engedte fellépni a hölgyet, mert bizonyos ruhadarabot teljesen mellőzött . . . Nos hát a mellőzött ruhadarab megjelent. Igazán felesleges volt a rendőrségnek ilyen kicsiségért akadékoskodni. Egyébként a kis bakfisról szünetben megtudtuk, hogy már elvált az urától. Egy bohózatot is játsztak ezután. Csak a legjobb viccet jegyezzük fel belőle. így szól: • — Találjon ki valamit, törje a fejét! —■ Min törjem a fejem? — A falon, az jó kemény. Következett még egy német elöadómüvésznő, aki valami Frau Blochról maratoni kupiét adott elő. Annyi strófából állott, mint Toldy estéje. Ezzel az úgynevezett »nagy műsor« véget ért. Összetologatták az asztalokat, A fox-blu.es hogy a középen a parkett üresen maradjon és ezzel megkezdődött a tánc. Elszánt szmokingos fiatalember lépett a porondra és elkiáltotta magát: — Fox-bluesl Original! Aztán összevissza szaladgálnak ketten és rettenetesen lebegtetik magukat. Ez a fox-blues-original. Lassan elkezd a közönség is táncolni. Csak a táncosokról lehet megtudni, hogy melyik pár a hivatásos, melyik az amatőr. A parkettáncosok ugyanis szmokingban ágálnak, viszont a priváturak tekintettel a korai szezonra — szürkében és barnában. Viszont a nők — szeptember ide, szeplember oda — tekintet nélkül a társadalmi állapoc> / TAMÁS ISTVÁN: ESTI PÖRLEKEDÉS Talán mégis ő ejt meg, meleg, anyás szerető, aki örökké kitart és gyerekkel zaboláz, hozzá nem érnek el a szelek és fekete viharok, melyek a messzi hegyekből jönnek vad ugrándozással, itt tisztes vénségben, fogatlanul és őszen ballagnak ki a temetőbe, szeretnek egy szer, meghalnak egyszer s csak istentől és a tolvajoktólfélnek, fű van, virágok és árnyéktalan nap az égen, este nyugodalmas lefekvés és reggel a harmattal kelünk és a madarakkal, nincsenek öblök, rémületek és nyugtalanságok, minden sima szelíd és végtelen, mint a hámezök és a mérföldek nekem már csak mérföldek maradnak, én majd a csendes kút elé ülök, ha rámtör az éhség, s a vizlapról visszanézek önmagámra, farkasszemet velem, utálkozán és a kútba hulló könnyeim ezüst köröket rajzolnak a másik fejem köré, ékes, hüs glóriát. BERENYI JÁNOS: SZERELMI VERS Uramisten, ha egyszer mégis Elolvad rajta a palást, S kicsorduló krizmás szépsége Belesikolt a sápadt vérbe, — Hogy fojtsam el a lázadást'! Uramisten, a szemem lángja Testén mosolygó fénybe nőtt. Bus esküm, ha kétszer is mondom : Te tudod, hogy meg kell hajolnom Uramistem — a bűn előtt. Uramisten, Oi szentnek küldtek A vigíliák hajnalán. Zsenditsd a vágyát hófehéren S ne kísértsd, hisz az Ó szivében A bűnt is szentnek mondanám. A rumli tukra egyformán le vannak vetkőzve a dekoltázs legmélyebb határáig. Miután a záróra öt óráig meg van hosszabbítva, két órakor hivatalosan kezdődik a »rumli«. A helyiség szerződtetett jókedvcsinálói megpróbálják a közönséget btlevinni a mulatásba. Igen nehezen megy. Három órakor mindenki az óráját nézi, fél 4 órakor már egy lélek sincs a pesti lokálban, lilába van kiírva: záróra öt órakor, a közönség nem él azzal a jóigával, hogy fennmaradjon. Csak a bárban , virraszt fekete mellett két fiatalember, ök kitartanak reggelig, mert a Hűvösvölgyben laknak és itt várják meg az első villamost (s. a.) 0 VI! fegyházában Newyorktól háromnegyedórás vasúti ut a' Sing-Sing. Amerika legnagyobb íegyháza. Rideg, szürke, nedves épület, igazi temetője az, élőhalottaknak. Bent a kép még vigasztalanabb. A parányi cellák, melyeknek szélessége három és fél láb. hosszúsága hat láb — mint vadállatok ketrecei. — sorakoznak egymás mellett és felett. A cellák ajtóit keskeny vasjárda köti össze, mely fülsértőén dübörög a foglyok és az őrök léptei alatt A börtönöknek egy része teljesen el van különítve s oda látogatást csak a legritkább esetben s nagy protekcióval engednek meg. Igaz, bogy oda nem is igen kívánkozik halandó, mert a fegyháznak ez a része: a siralomház, a Death- House, a halál háza. Alacsony, vörös téglából készült épület, amelyben a halálra ítélteket tartják kivégzésükig. A halálraszánt fogly»k jól elzárt cellákban, erős őrizet alatt vannak. Az épület közepén, cementpadlózatu előszobából nyílik a halálterem ajtaja, mely operációs szobához hasonlatos. Itt ölik meg a halálraítélteket a villamos székben. A villamos szék sülyesztőre van erősítve s a halálos ítélet végrehajtása után a szék a hullával lesülyed egy alsó helyiségbe, hol a holttestet koporsóba helyezik. A halál házában most 15 férfi és 7 nő várja szivszorongva azt a napot, amikor betessékelik a borzalmas karosszéF~
