Bácsmegyei Napló, 1924. szeptember (25. évfolyam, 239-268. szám)
1924-09-14 / 252. szám
1924 szeptember 14, BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal, Az anyaoyelv joga Korosec közoktatásügyi miniszter kiadta végre azokat a tanügyi rendelkezéseket. amelyeket a kisebbségekhez tartozó szülök az uj rezsim politikusai részéről állandóan hangoztatott kormányzati elvek megvalósulásául olyan sokáig vártak. A néwegyelemzés megszüntetése és a nemzetiségi tannyelvű osztályok fentartásának biztositása az első jelentős cselekedet annak a programnak szellemében, amelyet a Davidovics-komnány frappánsul juttatott kifejezésre a verbászi kiállítás megnyitó-ünnepén. Nemcsak kétnyelvűségénél, hanem taratalmi jelentőségénél fogva is emlékezetes a földmivelésügyi miniszternek a verbászi kiállításon tartott (beszéde. A miniszter, a kormányelnök utasítására hivatkozva, a kiállítás közönségének anyanyelvére való tekintettel németül is beszélt és tolmácsolta Davidovicsnak azt az üzenetét, hogy az állam szempontjából közömbös, vájjon szerbül, magyarul vagy németül beszélünk-e, mert az ország fejlődését az állampolgári kötelességek hü teljesítése mozdítja elő, ami független az anyanyelv kérdésétől. A nemzetiségi nyelv jogainak ez a liberális értelmezése nyilvánvalóan nem jelenti azt, mintha a kormány nem helyezne súlyt arra, hogy az államnyelvet az ország minden polgára idővel megtanulja. Davidovics üzenete csak azt adta tudtul a nemzetiségeknek, hogy az ő politikája a kisebbségeket nem korlátozza nyelvük használatában és az államnyelvtől elütő anyanyelvet nem tekinti a jogi alsóbbrendűség alapjául. Az iskolára alkalmazva ez az elv úgy fogalmazható meg, hogy a tanulóknak az államnyelv elsajátításával párhuzamosan joguk van az iskolában anyanyelvűk használatúhoz, amely nélkül a tanterv értelmében megkövetelt ismeretanyagot nem tehetik magukévá. A pribicsevicsi kultúrpolitika a nemzeti érdele nevében átgázolt ezen az elvitázhatatlan igazságon és a taktikai fogások egész hálózatát építette ki. hogy a nemzetiségi iskolázás papíron elismert jogát kijátssza. A beiratkozó diákok nemzetiségét az alsóbb tanügyi hatóságok önkénye áliapitotta meg és bizonyára felsőbb helyről eredő bizalmas instrukciókból kialakult a néwegyelemzés ominózus módszere, amellyel a magyar tannyelvű osztályok egész sorát fojtották meg. A közoktatásügyi miniszter most úgy rendelkezik, hogy a beiratkozás alkalmával a növendékek nemzetiségét nem az iskola igazgatósága bírálja el a név filológiai vizsgálata vagy egyéb ürügyek segítségével. hanem e tekintetben a szülő áital közölt adatok irányadók. Egyszersmind gondoskodik a miniszter ahrői is, hogy a névvegyclemzés folytán lakat alá vett szombori magyar gimnázium ismét megnyíljék. Az anyanyelv joga az iskolában tulajdonkép nem is nemzetiségi, hanem pedagógiai probléma, ha mélyen bele isi vág a nemzetiségek kulturális érdekeibe. Nálunk most különösen az, hiszen nincsenek speciális nemzetiségi iskoláink, mint volt a régi Magyarországon az újvidéki szerb, a brassói, belényesi és balázsfalvai román, a brassói és nagyszebeni szász gimnázium; csak a szerb-horvát középiskoláknak vannak magyar vagy német tannyelvű párhuzamos osztályai a magyar és a német anyanyelvű tanulók számára. Az iskola nem Bcrlitz-intézet, hanem ismeretközlő és lélekfejlesztö szerv, amely az idegen nyelvek tanítása terén csak alapvető és észképző munkát végez. Ismeretközlő hivatásának pedig csak úgy felelhet meg az iskola, ha a tanitás olyan nyelven folyik benne, amelyet a tanulók megértenek. Ebből a pedagógiai megfontolásból, ha nacionalista elfogultság el nem homályositja, önként következik, hogy ft magyar és német osztályokba magyar és német anyanyelvű tanulók minden megszorítás nélkül fölvehetők. Ez a tisztán pedagógiai szükségesség, amelybe a kormány intencióit jellemző szabadelvűsig nem keverhet politikumot, ellentmond az uj tanügyi rendeletek amaz intézkedésének, hogy az ország magyar anyanyelvű zsidó tanulói nem részesülhetnek az anyanyelvhez való jog élvezetében. Akár nemzetiséginek, akár felekezetnek fogjuk fel a zsidóságot, kétségtelen, hogy a bácskai, bánáti és baranyai zsidók túlnyomó részének magyar az anyanyelve, tehát a magyar tanulókkal egyenlő elbánás illeti meg őket az iskolában. Az a leleményesen kimódolt dilemma, hogy a zsidó tanulók választhatnak az iskolában nemzetiségi nyelvük, a héber és az államnyelv között, a cionisták és keresztény fajvédők megelevenedett mozgalmából kínálkozó lehetőség politikai kamatoztatása csupán és nem illik bele a Korosec tanügyi rendeletéit sugalló koncepcióba. bm. Ők ketten Irta: Baedeker Hatalmas autó állt meg a költő fejedelmi villája előtt. Egy Felsőolaszországban lakó gazdag angol bocsájtotta honfitársa, a világhírű szatirikus író rendelkezésére, aki meg akart ismerkedni egy talán nála is hirhedtebb olasz poétával. De a nagysebességű és elsőrendűmárkájú jármű nem imponált a villa lakóinak, akik már sok autót láttak. Nincs nap, hogy nem állana meg néhány az előkelő rácsoskapu előtt, amely mögött izzómelegstgü regényeknek az illusztris szerzője lakik. Rendesen hiába. A költő nem fogad. Dolgozik. Már öreg, még igen sok irnivalója van, s pótolni szeretné, amit egy évtized alatt a katonai és politikai szereplésével mulasztott. Ha szóba áll a látogatójával, azok elrabolnák az idejét, a drágát, amely a Múzsáké. Valamikor azt egyéb asszonyokkal is megosztotta, most csak ezeknek a kevés mié kacéroknak és nem oly forróknak szánta. Az autók s az utasaik (pedig rendesen nagyurak ülnek benne) legtöbbször »fogadatlanul« robognak vissza, s a költő a leadott névjegyeket legtöbbször csak akkor tekinti meg, mikor a tulajdonosaik már messze vannak a kevéssé vendégszerető háztól. A kártya, amelyet most tesznek eléje, fölkelti figyelmét. Érdekes nevet olvas rajta.; — Elment? — kérdi. A titkárja felei: — Várja a Eöparancshok ur határozatát. Azt mondja, nem mozdul innen, amíg nem beszélt Hercegségeddel. A villa lakója végigsimitja finom kezével a kopasz tejét, amelyet a bélyeggyűjtők olyan jól ismernek. Mert az a kitüntetés érte öt már életében, amely Ccrvantesnek és még néhány irótársának csak pár száz évvel a haláluk után jutott osztályrészül: egy hálás és költészctkedvelö állam egész hosszú sorozat levédbélyegen örökítette meg a babérkcszoruzott tejét. A bélyeggyűjtők maradandóbb emléket biztosítanak azoknak a jeleseknek, akiknek a képét az albumukba gyűjtik, mint a szobrok, amelyek egyszer mégis csak ledőlnek... — Kedvem volna fogadni őt, — így szóit rövid gondolkozás után. — Ha parancsolja Hercegséged... — Parancsolom, — felelte nemes egyszerűséggel a költő. . . . Belépett hozzá az iró, akinek az angol írásait minden nyelvre lefordítják s a színmüveit minden színpadon játszák. — Isten hozta! — üdvözölte őt a költő. — Kivételt teszek önnel, mindenkit mást elutasítok. — Megszoktaml ezt, — mondta az iró. — Mindenütt kivételt tesznek velem. Meglehetősen kivételes egyéniség vagyok, s azért kerestem fel önt, mert önt is annak tartom. Látni akartam a század egyik legérdekesebb emberét, aki magát a legérdekesebbnek tartja. — S éu azért fogadtam önt, mert megismerkedni kívántam azzal az nőtársammal, akinek az önbizalma még a tehetségénél is nagyobb ... Hogy’ tetszik önnek Itália? — Jobban mint Anglia, — felelte az |angol Író. — Nem is értem — jegyezte meg a költő —, mint lehet másutt élni mint itt. — Az ember megszokik mindent — magyarázta az iró. — Az angolok életét az teszi türhetővé, hogy sokan és sok időt töltenek e szép országban. — A szépségeit ők se tudják lerontás ni.,. Sokáig szándékozik itt utazni? — Ameddig az ön honfitársai megadják a kellő tiszteletet, amellyel a géniuszomnak tartoznak... Min dolgozik most Hercegséged? — Kérem, ne nevezzen engem hercegnek. Csak nemrég lettem azzá, s igazán nem volt érdemes kinevezni engem erre a rövid időre... Az ember vagy szülessen hercegnek vagy legyen azzá húszéves korában. De hatvan esztendővel! Bliktri! Nem ér semmit... Az iró: Hát minek hívjam? A költő: Nevezzen engem egyszerűen Mesternek. Az iró: Hm. ez tulajdon képen az én címem. De azért, ha kívánja, megosztom önnel. A költő: Mostanában egy hatkötetes regényen kívül az emlékirataimon dolgozok. Az iró: Azok nagyon érdekesek lesznek. A költő: Remélem. Az életem elég érdekes volt.... Hát ön mit mivei? Még mindig harcban áll Shakespeare barátunk szellemével? Az tró: Shakespeare egy előítélet, amelyből szeretném kigyógyitani a nemzetemet. A költő arcán finom, alig észrevehető mosoly cikázott végig. — Én is azt hiszem — mondta —, hogy bizonyos dolgokat jobban tudok megcsinálni mint ő. De ezt nem merem hirdetni, mert azt mondhatnák, hogy szerénytelen vagyok. Az iró: S ezt a vádat még sohase hallotta. Mester? A költő: A szemembe még nem mondta senki. Tud ön németül? Az iró: Valami keveset. A költő: Nos, egy német költő, aki nem sokkal áll alattunk, azt mondta: Nur rlic hímre sind bescheiden. Csak a lumpok szerénykednek,. Az iró: Goethe néha fején találta a szöget. Én azt hiszem, most a század két legkévósbbé szerény híressége Van együtt. A költő: £ possibiie. Az ember sose ismeri miagát elég alaposan. Épp ezért nem is tiltakozom. Gondolom, van jogom.hozzá; hogy ne legyek lumpok módjára szerény. És ön? Az iró: Oh, én hires vagyok arról, hogy a szerénykedést Ízléstelenségnek tartom. De Ön, Mester, oly sokat irt, cselekedett, hódított és annyit ért el, hogy bátran lehetne, már csak eredetiségből is, szerény. A költő: Az én egyéniségemhez az illik. amit teszek. Az iró: Testvérek vagyunk. Mert ta meg azt teszem, ami az egyéniségemhez illik... Az emléikirataiiban persze szó lesz Duse-ról is. Emlékszik rá? A költő: Hogyne?, Valaha nagyon szeretett engem, s az ember jobban emlékszik azokra, akik szerették, mint azokra, akiket szeretett. Az iró: Már látszik, hogy hatottam önre. Már aforizmákban beszél és paradoxokat mond... Ön is szerette őt? A költő: Már nem tudom. Oly régen volt... Tudja, az ember egyre nő a nagyobb céljaival s a nagyobb sikereivel. Azokban az esztendőkben, amelyekben politizáltam, sokat felejtettem. De világosan emlékszem, hogy jó nő volt, tehetséges is, s általam lett híres, — talán halhatatlan. Amig az én nevemet emlegetik, az övé is forgalomban marad. S én, ha még oly szerénytelennek tart, azt hiszem, hogy — Az iró: Hogy ön is halhatatlan? A költő: Remélem. S ön? Az Iró: Én biztos vagyok benne, hogy az leszek. Ha Shakespeare az ö gyenge dolgaival nem tudta lejárni magát három évszázad alatt, én egy ezredévet biztosítottam magamnak az írásaimmal. A költő: Valami azt súgta nekem, hogy fogadnom kell önt. Most már tudom, hogy mi. Az iró: ? ? ? A költő: A vágy: ta'álkozni valakivel, aki még e bizakodottabb mint én. Az író: Érdekes találkozása a véletlennek ... Én azért jöttem, hogy lássak már egyszer valakit, aki túltesz rajtam az önbizalomban. A költő: Angliában nem talált ilyet? Az iró: Nem is kerestem. Angol ember — engem kivéve, aki tulajdonképpen nem vagyok angol ■— nem is lehet ennyire elbizakodott, mert nincs elég fantáziája éis temperamentuma, amely, mint önnél, fűti a tehetsége által fölidézett líálhaíatlansági érzést. Tudtam, hogy ezt az embert Itáliában kell keresnem. S a közelebbi adreszt is tudtam ... A költő: A kérdés csak az, kinél jogosultabb ez az érző..? Az iró: Meddő hajszáihasngafás. Az önbizalom mindig jogosult, még a tehetségteleneknél is. Hát még — A költő: Hát még két olyan kiválóságnál mint mi vagyunk! > ön mit ir most? A7. író: Egy színmüvet, amely jobb lesz minden eddigi daranovmái. A költő: Az ember mindig a legutóbbi müvét tartja a legkülőnbnek. Az író: Ön is? A költő: Rég fölhagytam volna az írással, ha azt tapasztaltam volna, hogy hanyatlók. Az Író: Én még fölfelé haladok, s mái' ott tartok, ahová csak tiz év múlva kellene eljutnom. A költő: Azt hiszem, s ezzel nem kitanok bókolni, hogy ön még jobb véleménnyel van a képességeiről, mint éu a magaméiról. Az iró: Iparkcdok, Mester, de ez lehetetlen... Önt mindenesetre sokra becsülöm, s ha szerencsére nem volnék Bemard Shaw, talán Gabriele d'Amtuuzio szeretnék lenni. A költő: Én belenyugszom, hogy az vagyok, aki vagyok. S azt hiszem, hogy ez se épp szerénység. De azért önt is becsülöm, mert az ember kénytelen, ha még oly kiváló, elismerni még cgy-kct nagy szellemet, hogy túlságosan szerénytelennek ne tartsák. Az iró: S gondolja, hogy ez elegendő ehhez? A költő: Talán igen, talán nem... Semmit se szabad túlozni, se a szerénységet, se a szerénytelenséget. Az iró: S ezt ön mondja, a nagy túlzó, aki mindent túlozott? A költő: Ez csak úgy látszott. Amit teszek, a mások cselekedeteként talán túlzás, de az én méreteimhez viszonyítva egészen normális és természetes. Meg kell szokni a gigantikus emberi arányokat, mint ahogy a szemünk, ha a Svájcban vagyunk, hozzászokik a matterhorni magasságokhoz, s ha Rómában élünk, a San Pietro dómiának s a Kolosszeumnak az arányaihoz.
