Bácsmegyei Napló, 1924. augusztus (25. évfolyam, 208-238. szám)
1924-08-08 / 215. szám
4. oldal. ßÄCSMEGYEI NAPLÓ 1924 augusztus 8, Trappista barát a bíróság előtt Kétszázezer dinárt lopott a banjalukai kolostor pénztárából Nem mindennapi ügyben hozott ítéletet a banjalukai törvényszék. A vádlottak padján az ottani trappistarend egyik szerzetese ült. aki tizenhétévi kifogástálm kolostori élet után bejelentés nélkül elhagyta rendjét és magával vitte a kolostor pénztárában talált kétszázezer dinárt is. hogy a világi élethez megfelelő tőkével kezdhessen hozzá. Tizenhét év óta élt a banjalukai trappistarend kolostorában Ploch Antal. szerzetesi nevén Fridolin testvér. Ez év tavaszán egy éjszaka, amig rendtársai aludtak, kinyitotta ti kolostor pénztárát, magához vette az abban talált kétszázezer dinárt és megszökött. Szarajevóba, Beogradba, Zagrebba ment, ahol teljesen belevetette magát a nagyvilági életbe, állandó vendége lett a mulatóknak és hajszolta a tizenhét esztendeig .elmulasztott örömöket, mig júniusban Ljubljanában elfogták és Banjalukára szállították, ahol a bíróság most ítélkezett fölötte. Nagy közönség gyűlt össze a tárgyalási teremben, mert Banjalukán mindenki jól ismerte szerzetessége idejéből Fridolin testvért, akit szerénységéért és ájtatosságáért mindenki kedvelt. Nagy meglepetést keltett azonban, hogy az ájtatos Fridolin testvér szőrkámzsa helyett elegánsan, testhezálló divatöltönyben. shinmiy-félcipőben. sárga keztyüvel jelent meg a vádlottak padján. A tárgyalás során beismerte a lopást és elmondta* hogy azt a világi élet után való vágyakozás miatt követte el. Tizenhét esztendeig élt kifogástalan szerzetesi életet a kolostorban — mondotta — ez év tavaszán azonban vágyakozni kezdett a polgári élet után. Úgy érezte, hpgy joga van az „élethez, amelytől oly hosszú ideig elzárkózott és ezért elhatározta, hogy elhagyja a kolostort. Mivel ehhez pénzre volt szüksége, egy éjszaka ellopta az apáttól a pénztár kulcsát és a pénztárban talált kétszázezer dinárt magához vette. A tanúként kihallgatott szerzetesek egyértelműen azt vallották, hogy Fridolin testvér kolostori tartózkodása alatt mindig kifogástalanul élt. egyike volt a legájtatosabb A sablonos bűnügyektől teljesen elütő, érdekes és különös bünügy tárgyalása kezdődött meg csütörtökön a szuboticai törvényszék előtt. A sztaramoravicai gyilkosság ez, amelynek részle teit a »Bácsmegyei Napló« csütörtöki számában ismertette. A bíróság ebben a bűnügyben, mint fiatalkorúak törvényszéki tanácsa jár el. minthogy a bünpör két vádlottja — egy fiú és egy leány — tizenhét évesek. A bűncselekmény is egészen különös. Egy apátlan-anyátlan árvaleányt 10 éves korában magához vesz egy jószívű aszszony. Az árvaleány megismerkedett egy vele hasonlókorú fiúval, a két gyerek »összeáll«, együtt élnek és meggyilkolják a nevelőanyjukat A fötárgyalás A csütörtöki főtárgyalásra nagyszámú hallgatóság gyűlt össze a tárgyalási teremben. Kilenc órakor két szuronyos börtönőr kisérte be a vádlottakat: a 17 éves Boros Lajost és az ugyanolyan korú Baranyai Marist. A leány, — fehér pettyes, piros mosóruhában, fehér kendővel fején, — lesütött szemmel megy a vádlottak padjához és leül a pad szélére. Vézna, alacsony, fejletlen gyerekleány, arckifejezése szelíd. A fin erős, fejlett, hogy húsz évesnél idősebbnek látszik. Arckifejezésében nincs semmi a gonosztevő típusából. A pad másik szélén ül le. A főtárgyalást negyed tiz órakor nyitja, meg Pavlovics István elnök és először is a vádlottakat személyi adatai felől kérdezi ki. Az elsőrendű vádszerzeteseknek és a tizenhét! év alatt a legkisebb büntetésben sem részesült. Az apát kijelentette, hogy rendje nevében megbocsát a megtévedt embernek és nem kívánja megbüntetését. A bíróság rövid tanácskozás után felmentette a szerzetest és elrendelte szabadlábra helyezését. lőtt, Boros Lajos nem járt iskolába, irni-olvasni nem tud. Ez azért fontos, mert gyanúsítva van azzal, hogy egy hamis végrendeletet irt. Az elnök: A vádat megértette. Bűnösnek érzi magát? A vádlott: Igen. Az elnök: Egyedül követte el a tettet, vagy Mariskával együtt? A vádlott: Egyedül. Az elnök: Mikor ismerkedett meg Mariskával? — Ez év február vége felé. Ekkor elmentem a saját szüleim házából lakni a Maris nevelőanyja házába, özv, Csátinéhoz. Az elnök: Dolgozott valamit? A vádlott: Igen, Szűcs Sándornál, a »tejgyárban«. Az elnök: Hogy éltek az öreg aszszony házában? Békében éltek? A vádlott: Az öreg asszony mindig porolt, zsörtölődött. Semmi sem tetszett neki. Az elnök:' Volt az öregasszonynak vagyona? A vádlott: Igen, volt egy kis földje és a háza, ahol laktunk. Az elnök: Beszélt az öregasszony valamit végrendeletről? A vádlott: Nekem nem beszélt senki. A Mariska mondta egyszer, hogy a szüle rá akarja hagyni a vagyonát. Az elnök: Mikor volt ez? A vádlott: Nem emlékszem biztosan. A mérgezés Az elnök: Mikor érlelődött meg a gondolata, hogy meg fogja mérgezni az Méreg és kötél A moravicai gyilkos-gyermekek a szuboticai törvényszék előtt — A helyszínen folytatják a tárgyalást A szamaritánus Irta : Terescsényi György —■Huja^ — sóhajtotta János és abbahagyta. Lassú lépésekkel indult vissza a friss vágás partján, vállán a kaszával a dülőut felé, ahol két fiatal akácfa tikkadozott. Keskeny padkája volt a dülőutnak és szép szálas tarackfüvek nőttek rajta. Odaült János az ebéddel. Alacsony, hajlotthátu ember közeledett, nem idős éppen, de nem is fiatal. Egyik kezével zsebkendőt szorított a halántékára, ruhája gyűrött, cipője sáros volt. A zsebkendő alól sötétvörösen permeteztek alá arcára, arcáról kabátjára, kabátjáról le az ut porába a nehéz, bíbor karubunkulus szemek: vér. János kezében félúton megállott a bicska, tágranyitott szemekkel nézte a megsebesült embert. Valami irtózatos rémület bujkált a véres ember szemeiben, lihegve és akadozva szólott. — Vizet adjon, az Isten szerelmére... .— és térdei összeverődtek. A hirtelen segítség önkénytelen és gyors mozdulatával vette elő János a cserépkorsót és odanyujtotta. Két kézzel kapott utána amaz, mohón ivott, úgy hogy a véres kendő leesett a porba. A seb a jobbszeme fölött kezdődött lés végigbasitotta a homlokot. Mindez alig néhány másodperc alatt történt és János föl sem ocsúdhatott meglepetéséből, amikor már föl is tűntek a csendőrök. Kettő a jobboldali lucernásban jött és az útra igyekezett, másik kettő a baloldali kukoricatábla szélén közeledett és az ötödiket is megpillantotta, messzebb, egy vadkörtefa árnyékában. Szempillantás alatt föl értette a dolgot. A véres embert üldözik, yalaliol meg is sebesitették. Bizonyosan nagy gonosztévő lehet, gondolta, jól megmarkolta a bicskát és várta az elkövetkezendőket. Az üldözött most hirtelen leguggolt a kocsi mellé és János lábai felé csúszott. Innét a csendőrök nem láthatták. Nyöszörgött. —• Megölnek, — fuldokolta, — rab vagyok, elszöktem, mert látni akartam az asszonyt és a gyerekeket. Jajj.... — zokogott gubbadozva és könnyei összefolytak az arcán leszivárgó vérrel. — Nem igaz, — mordult rá János és megkeményitette szivét — takaroggy! A csendőrök tétován közeledtek, megmegállottak, szétfigyeltek a földeken. — Oooh__ — nyöszörgött a szökevény, — higyjen nekem. — Reszkető kezeivel föltépte az inget a nyakán és vékony láncot húzott elő kebeléről. — Nincs senkijük, éheznek, elpusztulnak. ... János szivéről lassan elmúlt a görcs, valami jó melegség öntötte el. Nézte a közeledő csendőröket és a lábainál vergődő nyomorultat és szemöldökének fekete ive lassan összehuzódott. Félkézzel benyúlt a kocsiderékba és kiemelte a subát. Egyetlen széles kanyarintással borította rá az összeroskadt emberre és nyugodtan telepedett a tetejére. A két első csendőr éppen ebben a pillanatban fordult ki a lucernából az útra. Marcona, vadtekintetü őrvezető volt az egyik, a másik fiatal és szőke közember. — Látta? — adta előre a kérdést már vagy tiz lépésről az őrvezető. — Mit? — kérdezte vissza nagy nyugalommal János és lassan szelte le a maradék gerezd szalonnát a héjról a kenyérhez. — A rabot! — Miféle rabot? — Hát azt az alacsony szürkeruhást, — felelte a csendőr. — Itt fordult be a dülőutra, erre kell lenni.... — Löheccségös, — mondta csöndesen János — de én nem láttam. Az őrvezető egymásraharapta fogait, dohosén nézett széjjel. Odaért a többi háromi is. Az egyik, nyurga, hosszubajuszu, revolvert tartott a kezében.-T- Megvan? — kérdezte társaitól. — Ördög bujt bele, — dühöngött az őrvezető, — eltűnt. János csak falatozott nyugodtan. — Mit vétött? — kérdezte a csendőröktől odavetőleg. — Megszökött. — Csak ezé akarik agyonütni? — Regula, — felelte a hosszú, sovány, — aki rab és szökik, azt le keil lőni! — Na, rab sé szeretnék lönni, — állapította meg János és az érdektelen ember természetes kíváncsiságával hozzátette: — talán gyilkolt? — Nem gyilkolt ez, alighanem csak lopott. Szabadult is volna már nemsokára. Indultak a csendőrök visszafelé. És ekkor az örvezető megállott az ut közepén és nézett lefelé a porba. Ott hevert a piszkos és véres zsebkendő rongydarabja. A megállás és a földrepillantás mozdulatát mindjárt észrevette János. Mozdulatlanul ült a subahalmon és szemeit pillanatra homályosság fátyolozta el. De a csendőr firtató pillantását már nyugodtan nézte vissza. — Hát ez mi? — hajolt le a csendőr. Ebben a pillanatban János jobbkezében csöndesen megmozdult a bicska. Hegye észrevétlenül közeledett a balkéz hüvelykujjához, a barna és kérges munkásujjhoz. A kés hegye a jobbkéz erős taszítására mélyen behatolt a húsba. ■— Kendő, ■— felelte eközben. öregasszonyt?, A vádlott: Elnök ur, ez így történt. Amikor odakerültem, utána való napon, amikor az öreg szülénél bent voltam, véletlenül eltörtem egy hőmérőt, ami ott volt a szobában. A benne levő kéneső széjjel szaladt. Azt mondta a szüle, hogy ez a kényesitő fiatal asszonyok, nak orvosság. Aztán a szekrényből elővett egy kis üveget és azt mondta, hogy ebből a »íolyadmányból« egy kevés orvosság, de nagyobb mennyiség okvetlenüll halált okoz. Aztán visszatette a szekrénybe. Április 13-án hazajöttem a gyárbóL Kérdem Mariskától: — Hol van a szüle? — Elment a temetőbe, — mondta és elmesélte, hogy megint veszekedett vele az öregaszszony. — Mit tehetek, mondtam én, leg-, föllebb megpofozom. Mariska mondta, ne bántsam, mert akkor a rendőrségen engem vernek meg. Akkor teszek mosólugot a teájába. — Mariska lebeszélt, hogy. ne bántsam. — Este hazajött és megint kezdett veszekedni. Én nem szóltam semmit, de indulatba jöttem. Aztán az uccai szobába mentem, elővettem azt a kis üveget a szekrényből, visszamentem a konyhába, ahol a szüle volt a Marissal, a Marist kiküldtetn és az üvegből két cseppet öntöttem a kész teába. Az elnök: Miért tett két cseppet a teába? A vádlott: Azért, mert nem akartam, hogy holttestté váljon, hanem hogy bei tegséget okozzon vagy égetést. Ö maga magyarázta nekem, hogy két csepp betegség vagy égetés.. Az öregasszonyivott egy keveset, de azt mondta, rossz ize van és nem itta meg. Én kiöntöttem a teát. Ez ebbe maradt. Április 19-ig nem volt veszekedés. Akkor 19-én reggel 5 órakor felkeltem, hogy a gyárba menjek dolgozni. Bementem az öregasszony szobájába és azt mondtam: — Jó reggelt! — Ö rám kiabált: — Felébredtél, te csavargó és mindennek elmondott. Azt mondtam: — Ne veszekedjen. Ha nem tudunk egyezni elme-Igyek. Közben fölvettem a télikabátomat, hogy elmenjek, ő egyre szidott, erre nekirohantam, hogy megpofozom. Jobb kezével a torkához kapott és amikor megfogtam a nyakát, elvesztette — De véres kendő, — ujjongott föl a csendőr és két ujjába fogva forgatta, nézegette a ruhadarabot. — Az — helyeselt János. — De, hogy kerül ide? — firtatta tovább az őrvezető. — Eldobtam, — röppent el a közömbös válasz János ajkáról és fölmutatta a hüvelykujját. Az ujj végén feketepiros maszatolás látszott, a bevágás mély sebe. — Elvágtam, — magyarázta, — de piszkos a kendő, még prandot kapnék... hát eldobtam. — Furcsa, — mormogott az őrvezető csalódottan és hol a véres kendőt, hol a véres ujjat nézegette. A többiek is tanácstalanul állottak körülötte. — Nagyon furcsa, — mondta még egyszer az őrvezető, ismét körülnézett a nagy, üres mindenségben. Aztán eldobta a kendőt és indultak. Mind az öten. János üldögélt még egy darabig a subán, amig el nem tűntek az utkanyarodónál. A rab az izgalomtól félholtan gubbasztott a suba alatt. Végre János levette róla a subát és megint odanyujtotta neki a korsót. — Na igyon___ Amig ivott, csöndesen megmagyarázta neki az utat, hogy merre menjen. Szakadozottan beszélt, mert balhüvelykujját szopogatta és nagy, véres nyálakat köpött maga elé. — Nem messze ide a határ, — könynyen átalmöhet, ha vigyáz__ A rab a földerülő szabadulás mámorában állott talpra. — Az Úristen áldja meg a jóságáért... — és ment is már bukdácsolva, lehajtott, sebes fejével a barázdákon végig. — Embörnek töttem,.... — suttogta; utána, János,
