Bácsmegyei Napló, 1924. augusztus (25. évfolyam, 208-238. szám)
1924-08-31 / 238. szám
iy24. augusztus 31. BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal Divat és egészség Az orvosokat most erősen foglalkoztatja Deneke hamburgi kórházi főorvos állitása, hogy annak előtte különösen fiatal nőknél oly gyakori sápkórral azért találkozunk most oly nagyritkán, mert a füzöviselés teljesen kiment a divatból. Szerinte ugyanis a fűző elejtésével. megszabadult a máj és a lép attól a nagy és állandó nyomástól, amelyet a fűző viselés közben rájuk gyakorolt és ezért mostanában, amidőn a laza, japán eredetű, pyjama került általánosan divatba, nincsen lehetőség arra, hogy azok a károsod ások kifejlődjenek, amelyek közismeretesen régebben a fűző' okozta tartós nyomás következtében a májban és lépben keletkeztek. A máj és a lép beigazolían legfontosabb termelő és lerakodó helyei a vörös vértestecskékben felhalmozott szerves vasnak, amelynek kellő mennyiségben való jelenléte nélkülözhetetlen a heamoglobin nevű festőanyagnak, tehát annák az anyagnak termeléséhez, amelyből a vörös vértestccskék nemcsak jellegzetes színüket kapják, de amelytől ezenfelül az ő zavartalan élettani működésük is függ. Ha azonban valamely okból (például erős fűzés) a májnak és a lépnek sejtjei állandó nyomás alá jutnak, vagy ha azoknak véredényeiben a normális vérkeringés meg van akadályozva, ez a rendellenes nyomás vagy beállott vérkeringést zavar rövidesen annyira csökkentheti a vastermelést, hogy a vörös vértestecskék rendes vasszükségletüket nem fedezhetik As rendes élettani működésüket ■ sem folytathatják. Minthogy azonban ezen vörös vértestecskék szervei a belső anyagcserének (légzés, vérkeringés, emésztés), csak természetes az is, hogy az ö megbetegedésükkel csakhamar fel kell bomlania az egész szervezet egészségügyi egyensúlyának is. Hogy mily §ors vár erre az uj elméletre, azt természetesen mostanában még senki emberfia biztosan eldönteni nem képes. De akár az örök, megdönthetetlen tanok sorába, akár a kérészéletű tév tanok lombtárába fog kerülni Deneke elmélete, szerzőjét már azért is nagy hála és elismerés illeti meg, mert ismét nyomatékosan utalt arra a nagy veszedelemre, amely az emberi egészséget a divat I részéröl mindig fenyegeti akkor, vala-1 hányszor a divat megteremtői és terjesz-1 tői az egészségtan művelőire nem hall- 3 gatnak. S fájdalom, ez a szabály. Innen | van azután az is, hogy a legtöbb divat-1 szabály, amely uj vonalaival, ' meglépő j színeivel, művészies Ízlésével nagy övöm-| mel töltheti el az esztétikusokat, éppen * az orvosokban csak a lehangoltság, a\ keserűség és a bosszankodva fájós érzé- j| seit kelti.1 Különösen akkor, hogyha a 1 divat fogalma alá nem csupán a ruhäzko- I dúsban jelentkező izlésváltozásokat, ha-1 nem azokat az izlésváltozásokat is sorol- 5 juk amelyek időnként a lakberendezés, I a táplálkozás, a gyermekápolás, a kozme-1 tika, a szórakozás terén felszínre jutnak S és mfndnagyobb embertömegeket hajtanak « kíméletlen kényszeruralmuk alá. Hogy a lakberendezés terén uralkodói divat is sokféleképpen veszélyeztetheti az ? emberek egészségét, arról mindenki meg- g győződhetik, aki a középosztály lakásait j szemügyre veszi. Eltekintve attól, bogy j a legtöbb esetben még mindig a legkisebb | é's ha csak lehetséges, udvari szobát ren- j dezik be hálószobának vagy gyermekszo-1 búnak, a nagy és világos szobát pedig 5 fogadónak (szalon), holott ésszerű volna, hogy azt a szobát, amelyben alszunk, vagyis a napnak egyharmadát abból a célbél töltjük, hogy ismét uj erőhöz jussunk —■ egészségügyi szempontból kifogástalan legyen. Még azt is látjuk mostanában, hogy a nappali szoba annyiféle és oly tárggyal van telirakva, hogy az ember első percben nem lakóhelyiségben, hanem valamely áruházban képzeli magát. Mennyi szőnyeget, disztakarót, diszpárnát, lámpaernyöt, müvirúgbokrétát, bronzból vagy gipszből készült szobrot látunk most a lakásokban! Pedig nyilvánvaló, 'hogy ezek a tárgyak mind ma- j gukba szívják a port, lekötik és mivel | portalanításukra a mai cselédhiány meglett nem lehet gondolni, egyben mindennél jobban elősegítik a legveszedelmesebb bacilusok letelepedését! A kozmetika, mint a divatnak legdédelgeleftebb sarja, szintén sokféleképpen károsítja a testi, épségünket. Egyfelől azzal, hogy szépilöszereket használnak, amelyek iránt bőrünk veleszületett vagy szerzett ellenszenvvel (idiosynkrasia) bir, másfelől azzal, hogyha a kozmetikai szerben (szappan, púder, hajszesz, pirositó) valamely mérges anyag (higany, benzol, aizen stb.) van és ilymödon a legkonokabb és legrejtélyesebb megbetegedésekre, sőt mérgezésekre is adhat okot. Itt kell felemlítenünk azokat a gyakori és sokszor igen fájdalmas körömágygyulladásokat, amelyek akkor lépnek fel, hogyha a manikürözést tisztátlan eszközökkel végzik. A legtöbb egészségellenes veszedelem a ruházkodás terén elfogadott divat részéről fenyeget bennünket. A magas, kemény férfigallérok voltak mindig szálláscsinálói azoknak a fájdalmas bőrloboknak, amelyek a béke idejében a nyakon és a tarkón voltak, oly gyakoriak voltak akkor azért, mert akkor mindenkinek módjában volt kemény gallért viselni. S ugyancsak békében, amidőn kemény kalapokat viselt sok ember, ig$n gyakoriak voltak a homlog-pattanások, amelyeket a kalap belsejében elhelyezett börbélés részéről okozott állandó nyomás és súrolás idézett elő. Az is bizonyos, hogy a szoros hansnyatartók az alszárfekólyekie és viszértágulásokra a legkedvezőtlenebb hatást gyakorolták és hogy minden valószínűség szerint azért van mostanában annyi férfi, akinél a röntgenvizsgálat gyomorsüllyedfcst állapit meg, mert divátba jött az övviselés és ezen övék, különösen, ha szélesek és kemény bőrből készültek, kiszoríthatják a gyomrot a rendes helyzetéből. Közismeretes az a végzetes befolyás, melyet a magassarku, elöl tulkeskeny cipők a lábbőre gyakorolnak. Ezen mindenképpen egészségellenes cipöfírma nemcsak az oka annak, hogy mostanában alig van már ember, akinek lábát egy vagy több tyúkszem vagy fájdalmas talpbör-megvastagodás meg. nem csúfítaná és a járásban nem akadályozná, hanem annak is, hogy mindtöbb esetben operációra van már szükség, hogy azokat a ficamokat és izületi gyulladásokat gyógyítsák, amelyek beigazoltan a tulhogyes és lulszük cipők viselésénél a lábboltozatot alkotó csontokban és Ízületekben fellépnek. Vegyünk még mindezekhez azt, hogy a szövetek, selymek, szőrmék festéséhez felhasznált anyagok legújabban sok esetben mérgeseknek bizonyultak; hogy a fátyol viselése a vörös orr és az arcbőrön fellépő piros foltok létrejöttét nagyon elősegítheti; hogy a széles és nehézkarimáju gyermek-kalapok viselésénél az elálló fülek felette gyakoriak: akkor talán nem tulmerész az óhaj, hogy a divat megteremtésénél és terjesztésénél az orvosokat is kellene megkérdezni és meghallgatni! (dr.) Ok ketten Irta: Baedeker Erfurt, 1808 október 1. Konferencia volt ott a Császárnak, a Cárnak, négy királynak és harmincnégy egyéb fejedelemnek és hercegnek a részvételével, s a császár igy szólt a szárnysegédéhez: — Láttam tegnap este a színházban a költőt. A weimárií. Folyton a színpadot nézte. És nem engem. Ez imponált nekem. Látni akarom. Holnap délelőtt. Tizenegy órakor. Pontban. A császár, ha társalgóit is (talán akkor is, ha szerelmet vallott), szaggatott, rövid mondatokban beszélt, olyanokban, amelyeket mintha egy mészáros bárdja vágott volna ketté. ... A költő már öregedett, majd hatvanesztendős volt, szerette az úri kényelmet, s mikor hirüi hozták neki, hogy az imperátor a mondott órában fogadni kivárt ja, bossizankodva dünnyögött magában: — Nem. éppen a legalkalmasabb idő. Délelőtt a Farbenlehre-ve1 szoktam foglalkozni. Mért is nem hagyják nyugodtan dolgozni az embert? De ez csak müelégedístlenség volt. Szívesen ment a kihallgatásra, mert érdekelte őt a császár, aki, mint ő is, az úgynevezett müveit középosztályból származott, s az övénél kisebb tehetséggel még nála is többre vitte. Pedig őt csak megsegítette az Isten! Két ilyen egyéniségnek a találkozása nem jelentéktelen eset, — még ríjuk nézve se. Elment a császárhoz s föltette magában, hogy barátságos lesz hozzá.’ s mint Seinesgleichen-nel fog beszélni vele. Az Olimnosz, amelyen ő trónol, előkelőbb pozíció, mint az a sztálinin, amelyen a nagy Hóditó ül. de hát Jupiter is leszállt sokszor a magas tróniáról s egész barátságosan az emberek közé keveredett... Kezet fogtak. S hogy ennél az aktusnál a költő lenézett a császárra, ez pedig föltekintett a költőre, nemcsak szimbolikus értelmű mozzanat volt, — a költő valóban egy fejjel, egv olimpuszival. magasodott a kistermetű nagykatona fölé. Irigyen nézett rá a császár, de a költő barna szeméből feléje mosolygó jóság hamarosan lefegyverezte ezt az odiózns érzést. — Sok jó dolgot olvastam már öntők — igy szólt a császár. — Én is sok szépet hallottam már Felségedről, — adta vissza udvariasan a bókot a költő. Kettőnkről éppen eleget beszél tick. — mondta mintegy magyarázatul a császár. — Rólam jót és rosszat, — foly látta a költő. — Felségedről csak jót. A császár: A történetírók gyávábbak, mint a kritikusok. A költő: Igen, a kritikusok imperíinensebbek a hisztorikusokmál. A császár: Hogy’ mulatott este a színháziban? A költő: Kitünően. A színészek, akiket Felséged Parisból hozott, nagyon jól játszottak, és főleg Talma excellált. A mieink sokat tanulhatná nak tőlük, de a németeknek a stílusa mintha természetesebb volna. A franciáké kissé mesterkélt. Nagyon is szavalnak. Mosolygott a császár. — Ennek egy kissé a drámaíróink az okai. A Voltaire versei szint megkövetelik ezt a stílust. Hallom, Ön lefordította- a Mahomet-jéi — Igen, Sire. Én szeretem Voltai re-t. Talán nem nagy költő, de igen kiváló gondolkodó s a fölvilágosultságnak és előitéletnéiküliségnek alighanem a leglelkesebb bajnoka. A császár: Én is kedvelem őt. s nagyon sajnálom, hogy a Mob a tiszteletreméltó hamvait szétszórta... De a Mahomet-je nem tetszik nekem. A komoly drámának tulajdonképen tankölteménynek kellene lenni, olyan műnek, amelyből a népeknek és az uralkodóknak okulniok lehet. »Mahomet« nem tanít semmire. önnek egy Caesar-drámát kellene írni. Nem foglalkozott spha ezzel arc. ideával? A költő: Nem. Felség. De az ember sohase tudhatja, mielőtt meghal, hogy mit fog megírni és mit fog megiratlanul hagyni. A császár: ön már igen sokat irt. A költő: Oh, de mi az ahhoz képest. amit nem irtam meg! A császár: Én is igy vagyok. Már csináltam egyet s mást. de úgy érzem. mintha még sok volna a tennivalóm ... Az Ön Caesaria. azt súgja nekem'valami, kitűnő darab lenne, s a Theatre Frangais szivesen s nagy. gonddal adná elő. A címszerepet természetesen Talma játszaná. Szeretném, ha oly keretbe állítaná be őt, amelyből kitűnne, mily jóltevője lett volna mezeiének s az emberiségnek ,a nagy Julius, ha nenu teszik el láb alól Brutusék s nyugodtan hagyják öt dolgozni. Nincs kedve ily. beállításban vinni színpadra a Caesar alakját? — Tudja Isten... Annyi sok témám van ... Nem éihetek oly soká, hogy mind földolgozzam. De mért oly rokonszenves Önnek éppen a Caesar tragikuma? Megint mosolygott a császár. — Talán azért, mert. mint mondják, sokban hasonlítok hozzá. — Remélem, Felségednek a halála szebb lesz, — mondta a költő.-— Én is remélem, — felelte az uralkodó kissé lehangoltam Talán sejtett valamit abból, hogy a halála szomorúbb lesz a hatalmas Julius-énál. Más témára tért át. — Mit gondol, hányszor olvastam az ön Werther-jét? __ ? — Hétszer. —Igazán? Köszönöm, Sire. Ez. nagy megtiszteltetés. Ennyiszer én se olvastam. — Az csak természetes, — magyarázta a császár. — Ön átélte e keserveket, én csak átéreztem őket. Először a könyvet kíváncsiságból olvastam, —■ másodszor és hetedszer már lelki kényszerből. Mondok valamit egészen őszintén. Nem nézné ki belőlem senki, alapjábán én is Werther-természet vagyok. Most a költő mosolygott. —• Hiába nevet, — mondta a császár. — Mélyen és fájdalmasan tudok szeretni. Nem gondoltam ugyan soha arra, hogy nők miatt öngyilkos legyek, de a Werther minden e°-véb szenvedésén csak- úgy keresztülmentem, mint ő s a költője. A költő: Ez fölötte érdekes. Ha Felséged nem volna húsz évvel fiatalabb nálam, akkor ezt az adatot Iföljegyezném az életrajza számára, Ide igy, mivelhogy valószinüleg húsz, évvel előbb halak meg. e följegyzésnek semmi célja. A császár: Werthert mindég olyankor vettem elő, amikor csalódtam a szerelemben vagy valamely nőben. A költő: S ez. hétszer történt, Sire, Önnel? A császár: Többször. De a könyv nem volt mindig kéznél.... Hogyan magyarázzam azt, hogy Önnek anynyi szerencséje volt s van most is a szerelemben? A költő: A szerencsémet túlozzák. Sire. A császár: Tudom, amit tudok. Azt mondják, hogy Ön most is, a Maga hat decenniumával a s álláu, veszedelmes minden asszonyra, lányra. A költő: Higyje meg. Felség jobb vagyok a híremnél. A császár: Bár nekem is ilyen hirem volna! A költő: Hogyan? Hát nem borul a karjai közé minden asszony, aki megtetszik Felségednek? A császár: Nem. S aki megteszi, az a császárnak hódol be s nem a férfinak. A költő: Fiam, az esetünk rokon. Bennem is a költő hódit s nem a ember. A császár észre se vette a poéta bizalmas megszólítását, s lehet, hogy a poéta sei vette észre. Csak úgy kicsúszott a száján, mint a részvétnek egy rokonszenves megnyilatkozása. — Vigasztalni akar. — felelte a császár, — de eredménytelenül. A I költő felsőbb foka, egyenes szuperflativusa az embernek, de a császár, I érzem és tudom, nem több a férfi-■ Inál. csak hatalmasabb. 1 A költő: Felséged e szerint nem boldog?
