Bácsmegyei Napló, 1924. június (25. évfolyam, 149-176. szám)

1924-06-22 / 169. szám

J»

1924 junius 22.

Megint idézem Romain Rolland-t.

(Megjósolom, hogy Goethe és Shakespeare mellett ő lesz a huszadik század legtöbbet idézett költője.)

Az ö Jean Christophe-ja igy szól az Élethez:

— Mért vagy Te ilyen szép és ök — az emberek — mért oly csúnyák?

Ezt már sokan elgondolták, s talá l százau-ezren — ha, nem is szórulszórai igy — elmondták, de hogy meggyőződéssel emlegetett mondás s esetleg szállóige legyen belőle, ahhoz egy nagy gondolkodónak, R. Rolland-nak a megnyilatkozása kellett. A zseniális írók népszerűkké, sőt klasszikus veretiiekké tudják tenni azokat a szentenciákat, amelyek banális beszédnek, közönséges szólamnak hangzanak, ha én írom le vagy te mondod el őket, tisztelt olvasóm...

De félek, nem állunk meg itten, s az emberek — ha az igy megy tovább — maholnap (lelkileg) olyan csúfok lesznek, hogy az Élet szépségét is megölik, s az is méltó lesz az emberekhez: csúf lesz. Mert hiszen nem magában él az ember: nemcsak ő van meg a Természet és az Isten, egyéb emberek is lökdösődnek az Élet vizében (mint úszó fazekak, ahogy Goethe mondja), s velük együtt élet: az élet.

És ők nagyon inegesufultak az utóbbi tiz esztendőben, s az Élet nem lehet oly szép, hogy egy kissé csinosítsa őket, ellenben ők elég ruták lettek, hogy az Életre is rásüssék a maguk szépség hijján szűkölködő bélyegüket.

Mily jó volna, ha az Élet szép maradna s az emberek nem gurulnának lejjebb a rútság lejtőjén, ha az élet szépsége erősebb lenne az emberiség csúfságánál, s Romain Rolland azt mondhatná:

— Élet, oly szép vagy, hogy még az embereket is megszépíted!

♦

Krónikás adoma. — XIV. Lajos talán egy hétig se volt hü a feleségéhez. A szegély királyi hölgy kezdetben boldogtalannak is érezte magát < az ura csapodár természete miatt, de aztán — mint hasonló esetekben az erényes nők szoktak — beletörődött sorsába s a vallásban keresett sovány, böjti vigasztalást. Később ő maga volt az, aki elnéző hangon mentegette a Napkirály csélcsap életmódját, sőt annak egyikmásik szeretőjét — különösen La Vallierc-t — őszintén megszerette. Anynyira imádta az ő Lajosát, hogy hálás volt annak, aki őt boldoggá tette.

Ha némelyik udvarhölgye, kedvében akarván járni a királynénak, sajnálkozva nyilatkozott a Felség erotikus kilengéseiről, az elhanyagolt feleség ekképen kelt a védelmére:

— Mon Dicu! A király végre se szatócs!

(Okos nőknek ma is az a vigasztalásuk, ha a' hitestársuk kizökken a házasélet erényes vágányáról, hogy az ő uruk nem szatócs. Ámbár ma már — hamisak a férfiak minden társadalmi körben! — a szatócsok is sokszor hűtlenek a feleségükhöz.)

Már Moníespan-né asszonyt, akit az idősb Dumas egyik regényében olyan csábítónak festett, kevésbbé kedvelte az angyali türelmű királyné, s mikor a Felséges ur egy újabb szerelmi kirándulásáról hoztak liirt neki, maliciózusan szóit:

— Ez nem tartozik én rámi Ez a Madame de Montespan ügye.

És láthatólag örült, hogy a király a szeretőjéhez se volt hü.

S iaz okos asszonynak ma is az a legnagyobb elégtétele — majdnem boldogsága —, hogy a hütelen férje a kedveséhez se hivebb, mint ö hozzá,

*

Egy Ismerősömről. — Kitünően gazdálkodik s a gyermekeit a leggondosabb nevelésben részesíti. Egy csöppet se fukar, s az ebédjein meg az es-BACSMEGYEI NAPLÓ T3. oldal.

■

télyein mindenki 561. érzi magát. Ha negyven-ötven hold földet vásárol, az nem nagy eset nála, s autót oly könynyen vesz és cserél, mint egy sétapálcát, de ha egy könyvet szerez be, azt nem felejti el egykönnyen; azt mindig emlegeti, valahányszor könyvekről, irodalomról vagy írókról van szó.- Ez: esemény az életében. Olyan esemény, amellyel kapcsolatba szokott hozni mindent, ami történik vagy történt vele. Terminusokat például igy állapit meg:

T- Tudod, mikor azt a könyvet vettük . . .

— Mielőtt a könyvet beköttettük...

— Tévedsz, az sokkal később történt. Hiszen akkor már rég megvolt az a könyvünk . . .

És igy tovább.

F'ogadni merek, hogy az olvasónak is van ilyen ismerőse.

*

Érdeklődés. — Két úriember találkozik az utcán, s az egyik ezt a nem egészen szokatlan kérdést intézi a másikhoz:

— Hegy vagy?

— Nagyon rosszul, — feleli ez. — A szív- és vesebajomhoz újabban tüdőcsucshurutot is szereztem. Azonkívül a köszvényem is kínoz, gyomorfekélyem van, a lábaim alig visznek, aortatágulásom van s a neuraszthéniám már oly fokú —

Amaz szórakozottan hallgatja és vigasztaló hangon mondja:

— Sebaj, ha csak' van jó egészség!

*

Egy kritikus albumából.*)'

Fiatal és ártatlan leányok annyira természetesek, hogy egészen — érthetetlenek. A rutinos kurzitán legérthetőbb az összes nők között.

Vannak szűzies kurtizánok és látni u. n. tisztességes asszonyokat, akik valóságos bacchánsnők. Amazoknak jobb lett volna íérjhezmenni, s emezeknek nyilvános házba szerződni.

A férfi nem, lehet oly csúf — hacsak réríiformája van —, hogy ne találjon asszonyt vagy leányt, aki megszereti. S a nő, szegény, kénytelen csinos vagy legalább is pikáns lenni, ha azt akarja, hogy a férfi megkívánja.

Némely férfi olymód szereti a nőket, mint valami kedvenc ételt, pedig férfi még sohase evett meg nőt. Némely nő ellenben, aki madonna-tekintettel néz a férfira s eszményi szerelemmel szereti, megeszi őt — hogy egészen banálison fejezzem ki magam — szőröstül-bőröstül.

Mikor férfi és nő barátságban vannak, mindegyik csalt a másikkal akarja ezt elhitetni. Sajátmagáról mind a kettő tudja, hogy ez nem barátság. Nagyon öregnek kell lenni a nőnek s nagyon kevéssé férfiasnak a férfinak, hogy ily barátság tartós legyen. De az elnevezés csinosan és erkölcsösen hangzik, s nagyon alkalmas arra, hogy eltakarjon oly érzelmeket, amelyeket világgá tárni nem látszik opportunusnak.

*) Néhány olvasóm arra kért, közeliek a Giardinetto-ban aforizmákat is. Ezentúl hát besorozok ide mindig egynéhányat, amig más néhány olvasóm arra nem kér. hogy hagyjam el őket.

A boríték

Irta: Sz, Szigetky Vilmos

Kedves barátom! Ne várjon délután, máskor se várjon, erős leszek és nem megyek el többé magához. Mindig szomorúság fogott el, ha agonizáiást kellett látnom, miért legyek közvetlen tanúja az érzés kiszenvedésének? Túl vagyok a szentimentálizmuson, én nem tudok sirui, kezdetben kábult volt egy kissé a fejem, de már magamhoz tértem. Az a legnagyobb bai, hegy túlságos hoszszan tartott a szerelmünk. (Megengedi, hogy ezt a szót használjam?) Tudom is a pillanatot, mikor kellett volna abbahagyni, hogy örökké szép maradjon az emléke. Félév múlva, mikor maga öngyilkos akart lenni, mert meggyanúsított egy méltatlan látszatért. Akkor még önmagámtól is féltett, minduntalan összeveszett- velem s nagy, szent kibéküléseink után olyan gyerekek tudtunk lenni, mint talán gyermekkorunkban sem soha.

— lilik ez hozzánk? — kérdeztem, remegve attól, hogy mit fog válaszolni. Maga túl a harmincon, én innen valamivel a határán.

Maga elkomolyodoít, de ez a komolysága volt a legártatlanabb.

— Ha szeretjük egymást és tiszíazengésii a lelkűnkben minden húr, akkor fölöttünk észrevétlenül suhan cl az idő. A nagyvilág előtt eljátszhatjuk azokat a komédiákat, amikkel a társadalom bclonditja egymást, de titkos óráink a mieink, senkinek semmi köze hozzájuk. Csakis gyerekké válhatunk ilyenkor, ha akarunk és tudunk őszinték lenni.

Egy pillanatig se higyje, hogy szemrehányást akarok tenni, vagy asszonyi rafinériával utazom a meghatottságára. Szükséges ezeket a dolgokat elmondanom, máskülönben nem tiszta az egész kép, amit olyan nagyon világosan látok. Jól tudom, hogy a férfit semmi hatalom nem hódíthatja vissza, ha egyszer ránk unt. Ismerem a maguk fajtáját, különös nézőszögét, amely esztendőkig fut egy pár ragyogó tökéletességű láb után s egyik napról a másikra megállapítja, hogy az a boka mégis csak vastag,. Amig nem tehették magukévá a nőt, sosem jönnek rá erre a titokra. Tudom minden kifogásukat, amit használni szoktak, magán tanultam meg, mint ahogy a férfi szeszélye avatott igazi asszonnyá engem is, aki hidegen,

a kötelesség ridegségével éltem hitvesi életemet.

Mégse tartok áldozatnak semmit, amit magáért hoztam. Higyje el, kedves barátom, hogy önmagámnak is tartoztam valamivel, önző voltam s ez a rövid esztendő szépen múlt el. ügy vettem, mint Isten ajándékát nagy sivárságomban, — valahol valakinek bizonyára jót tettem egyszer, amit duplán Írtak a javamra. Hitem, hogy nem sújthat a végzet senkit annyira és olyan következetesen, hogy egyszer se emelje föl. A legtöbb ember későn jön rá, mikor haladt el a boldogság mellett, mig én teljes tudatosan örültem kevés percemnek, amelyekről az első pillanattól fogva tudtam, hegy kevesek maradnak.

Nem beszélek a házaséletemről többet, mint amennyit az ízlésem megenged. Sosem szerettem az uramat, ezt ő is tudja, érdek hozott össze bennünket. Másnak az érdeke, mint legtöbbször az életben. De valami csodálatos fanatizmussal bizett a jövőben, a változásban s közben olyan ordénáré módon csalt, hogy ez a változás semmiképen sem érkezhetik meg. Jó ember, előzékeny, készséges, a régi frázis szerint a csillagokat is lehozna, ha kérném, de gyermeteg lelke csodálatosan egyesül valami morál insanityvel.

Ö nem féltékeny, — maga az volt. Még tőle is féltett, akinek a cirógatását is ájult iszonyattal fogadtam, őt megcsaltam, de magát soha, legkevésbbé vele. Ha ünnepelni tudnám magam, azt mondanám, hattyú vagyok, akinek tollpáncéljáról lepereg az eső, soha meg nem ázik s hófehér marad akkor is, ha sárral fröcskendezik be.

Asszonyt mégsem féltettek úgy soha, mint maga engem. Nem vagyok élénk temperamentum, az életben soha nem flörtöltem, inkább tartózkodó és bizalmatlan a természetem. Uj ismerősökkel nem esem azonnal abba a képzelt lelki közösségbe, amely csak látszat-őszinteség, inkább fecsegési düh és nekiszabadult fantázia. Még tartózkodóbb vagyok férfiakkal szemben s velem még nem volt férfi illetlen.

Ezt is maga definiálta egyszer, emlékszem minden szavára.

— A nők az okai, ha a férfiak megfeledkeznek magukról, A szemük villa-1 násában, nézésében van minden hiba és' mindén Ígéret, engedmény. Talán maguk sem tudnak mindig róla. Van, aki művészettel játsz/ü meg a szigorúságot, de az ilyen között és maga közt, — aki távol tart a tekintetével mindenkit magától, — az a különbség, ami a színésznőt, meg az igazi uriasszonyt különbözteti meg. Az egyik eleganciájáról rögtön látom, hogy most kelt föl a tükör elől. A másik maga a természetes elegancia. •' *

Csak a féltékenységének jellemzésére hoztam ezt az eszébe. Maga tigrisként rohant volna mindenkire, akivel a legártatlanabb szót iš váltottam s azzal büntetett, hogy két napig nem jött a közelembe, ha az uram, darabos gyöngédségével, — vagy mert azt hitte, hogy az érzést néha hivatalosan is ki kell mutatni, — a vállamra tette beszélgetés közben a kezét.

Éti kezdtem mindig a békülést, maga’ talán végképen elmaradt volna, ezért volt az én szeretetem mélyebb. Nem szégyenlem bevallani, hiszen az enyém marad mindig az érzés, sose érdemel-; tem volna meg, ha hűtlenné válnék hozzá. Mert ne feledjen el valamit. Maguk könnyen iul teszik magukat mindenen s rég múlttá pcrlasztották a Iegragyegóbb jelent is, amikor mi még éiünk belőle, a felületes héjjait letisztítottuk s patinát fonunk rá égő, vissza-; látó tekintetünkkel.

Nem tudom bizonyosan igy van-e vele mindenki, de én csak magamról beszélek, bizalmas asszonybarátnőm alig volt. Egy-két szerencsétlen, aki imádkozott, hogy minél gyorsabban nőjjön afia, mert akkor ö is hamarabb közele-; dik a tisztes korhoz s néhány tompa nézésű, kötelességek rabigájába görnyedt, aki csendes alkonyaikor azt sóhajtotta, hogy csak szürke, igénytelen, röpülni soha nem tudó környezetben telt cl az élete.

Ezeket sajnáltam a legjobban, mert életük végén sem tudják meg, hogy miért nyugtalankodtak.

Én tudni fogom, ámbár abban bízom, hogy az ezután következő szürke, igénytelen, röpülni soha nem tudó környezet adja meg a lelki békémet. Megmutatta a végzet az ígéret hegyét, elvezetett néhány Iankás vidékére, — egy pillanatig sem hittem, hogy felju-; tok a csúcsra és ott megpihenhetek. Hálás vagyok, amiért ennyit kaptam és minden harag, gyűlölködés nélkül vonulok félre azokLközé, akiket kielégített a sors. Nem tehetünk róla, hogy olyan szűkmarkú, ő szabja meg a méreteit, nem mi.

Sok volna részletezni, miből látom á maga kihűlését, de restellem is. Apróságok ezek, oh, csak apróságokon múlik az egész élet, nem nagy szenzációk, szavak, felindulások adják a parázs melegét. Egy szó, egy mozdulat, elfojtott ásítás, tettetett érdeklődés olyan jelentéktelenség iránt, ami valamikor maga volt az egész napot kitöltő anyag, —* másrészt széles skálájú ccsctelése közönyös dolgoknak, belckcrgetése magamagának valami témába, amit azért kell kiaknázni, mert eltelik vele egy óra... Úgy van, keresése ilyen témáknak, mikor én nem kívánom a szót, a szélesen hömpölygő beszédet, mert megelégednék egyetlen igével, egyszerűvel és együgyüvel, frázissal. Nem a drámai hősök mondják a legszebb mondatokat. Ami bennünk szent és örökkévaló, azt csak a megvetett, kigunyolt frázissal lehet kifejezni. Ezért több az és szentebb. Csakhogy két igazi hivő kell hozzá, mert nyomban.profanizálódik, mihelyt az egyik — ne vegye zokon, nem magára értem — pogány. Hogy lestem, mióta lesem én ezt, de hiába. Tudom azt is, hogy mikor a férfi belemerül a közélet küzdelmeibe, akkor egészen a közéleté s idegenné válik számára a szerelem. Ezért maguk az erős nem, talán enélkül a világ is megállt volna fejlődésében. Csak a nőnek fegyvere, eszköze és célja egyszerre a szerelem, azzal hímezi legsziirkébb napjajnak is az oltárteritőjét.