Bácsmegyei Napló, 1924. május (25. évfolyam, 120-148. szám)
1924-05-11 / 129. szám
T824 május 11. B'ÄCSMEGYHI NAPLÓ 9. oTdgf: A Káim-bélgeg A bibliában nincs nyoma, de legendák őrzik, hogy a testvérgyilkos Káin homlokai: bélyeggel jelölte meg az Ur. A véres bűn bélyegével. S a legenda arról is tud, hogy Káin bélyegét örökölték utódai is: a kainiták. a gyilkosok nemzetsége. Azóta tekint úgy a fürkésző szem minden gyilkosa arcába, hogy valami árulkodj megkülönböztetést keressen rajta. hogy megtalálja a végzetes stigmát, amely felismerhetővé teszi az embert, aki ölt. Ősrégi kíváncsiság ez. amély kutató tekintetüket a ,gyilkosra kényszeríti, akár fotográfiáját nézzük, akár valóságban kerüljünk vele szembe. Vagy nem vetted-e észre, milyen nyugtalan idegességgel fürkészed a pár vonalas ujságrajzot, ha valamely véreskezü bűnöst hoz eléd? Orrán, száján, fülén, homlokán, vagy szemén, valahol rá akarsz bukkanni arra a jelre, amely minden más embertől elválasztja. Mi ennek az oka? Hiszen tudjuk, minden emberben ott lappang a gyilkos, a vérre szomjazó vadállat, a hajdani ős, akinek tépő fogait még most is őrizzük állkapcsunkban. Az egyik tőrrel öl. a másik szóval, ártalmatlannak tetsző, legális cselekedettel. — a különbség csak ennyi. Talán csak alkalom dolga: ki jut el a késig vagy pisztolyig?! Mit keresünk hát a gyilkos arcán? Miért vizsgáljuk hát mégis kutató szemmel vonásait? A felelet egyszerű. A gyilkos már átlépte a vértiitó törvényt. Ö már tanúságot tett élet ellen törő, barbár erejéről és ez az erő megrettent, visszahököltefc bennünket. Tudatunk alatt megmozdul a védelem' pajzsa. Ösztönösen keressük a defenzív gesztust e sötétben orvul támadó, állati erőszak ellen. Az áruló vonást lessük, a bélyeget, a stigmát, amelyről felismerszik a gyilkos. Ősi védekezés ez. az élet elhárító kar lendítése a fenyegető, félelmes halál elleniében. A gyilkos engem is megölhet. — ez a borzongató sejtelem bujkál gondolatom mélyén, mikor a leleplezett gonosztevő arcát vizsgálom. Jó volna hát valami bizonyos, óvatosságra intő jelet felfedezni rajta, hogy megismerjem, ha utamba áll. Freud talán beszél erről valahol. De ha nem, akkor is az ő elmélete, analizáló módszere deriti fel egy sugarával ezt a homályos kérdés-komplexumot. Hogy mennyire így van, semmi sem bizonyítja jobban, mint a középkor tüzes vasbélyagzője, amely a gyilkos fegyenc homlokát fizikailag is megperzselte. A gályarabok, a bagno lakói valóságban is homlokukon hordozzák a gyilkos bélyeges jegyét, a káini stigmát, hogy szökésük esetén mindenki felismerhesse őket. Később Vállukra ütötték az izzó vasat, majd a hajat felében leberetválták fejükről. Dosztojevszkij, aki a múlt század ötvenes éveiben négy esztendeig szenvedte a katorea borzalmait, elmomdjia: mikén jelölték meg tüzes bélyegzővel a közönséges bűnösöket Szibéria börtöneiben. Idők múltán, hogy a börtönök sivár falait is áttörte a humanizmus szelleme, lomtárba került a bélyegzővas. amellyel most már legfeljebb birkákat, vagy lovakat szoktak tomporon sütni A fegyenc dorócruhája azonban ma is megvan. A múlt börtönőrei után irók és tudósok próbálták megtalálni a Kűinbélyee vonásait a gyilkos arcán. Emlékezzenek csak a Dosztojevszki lélekkutató munkájára, ahogy a zálogos. Rogosin. Akulina férje, Raszkölynyikov Rodion. Szvidrigaljov vagy a Karamazov-fattyu bonyolult gondolat- és érzésszövetében próbálja megmutatni a gyilkos uralkodó jellemvonásait. Aztán gondoljanak Lotnbrosósa, aki a koponya alakulatában, a homlokcsont dudoraiban, a szem állásában akarta kimutatni a született gonosztevő ismertető jegyeit. Elvontabb téren, más formában. de ugyanaz a vágy nyilatkozik meg ebben, mint a középkor barbár rendszabályában : felismerhetővé tenni a gylkost. Pedig hiábavaló, meddő a kísérlet. Eredménye legfeljebb egy-egy rernekmü. egy-egy zseniális teória. De gyakorlati értéke: semmi. A gyilkost. aki minden emberben ott lakik, nem lehet felismerni, csak a késről, amelyen már vér párolog. Nincs bélyeg a homlokon, se a biblikus legenda, se Lombroso elmélete érteimében. Egyik ilyen, másik olyan s valamennyi hasonlít embertársaihoz, akik még nem öltek. Az ösztönös kívánság azonban erősebb. Ismerni akarjuk a gyilkost s ezért ma is ép úgy keressük arcán a Káin-bélyeget, akár a legendát életre hivó primitiv népek. Az újságban közölt, közönséges rajzon nincs semmi feltűnő vonás. A nyájas olvasó mégis keres, kutat, sőt legtöbbször talál is benne valamit, amire azt mondhatja: ez az. A képzelődés segíti életösztönét s a íegegyszerűbb arcon is. mihelyt a törvény betűje mellékeli hozzá az Ítélet bélyegét, megleli a rendellenességet, amely a véreskezü hőst Káin örökösévé tette. Most. amikor megint egy borzalmas gyilkosságnak — a tárnokuccai asszonypusztitó férj bűnének — izgalma remeg át ezen a nagyvároson, hányán hajolnak majd lázas kivácsisággal az ujságrajz fölé s hányán akarják szemtőlszembe látni a gyilkost, bizton-bizva abban, hogy megismerik valamiről. A nézéséről, konok homlokáról, szájának csorba ivéről, vagy egy különös gesztusáról. Ez a hit, ez a bizakodó vágy, ha csak áltatjuk is vele magunkat, egyidősnek tetszik magával az emberrel. S akinek kedve van mélyebbre nyúlni az ösztönök szövevényei közé, azt hiszem, könnyén ráakadhat a Káin-bályeg hitének szomszédságában eev másik hitre, amelyet Kálvin — a predesztináció tanának nevezett. Kárpáti Aurél. Az élet-célja Irta: Baedeker Gyalog jöttünk vissza a temetőből, ahová egy barátunkat kísértük ki, s a zuhogó eső elől betértünk egy külvárosi csapszékbe. Tisztességes és tiszta hely volt, s ha a homoki bor, amelyet elébünk tettek, nem lett volna savanyu, |talán kedélyesebb beszédtárgyat találjunk volna a hálálná!. De a buckák borának nincs az a bulefejtő hatása, mint a szőlőhegyek vidámabb nedvének, s Így tovább is csak a halálról beszéltünk, s arról, ami még szomorúbb a halálnál is: az életről. Miután szóvá tettük mindazt, amit ilyenkor szokás: hogy annak, ,aki .meghalt, nincs már semmi baja, s l.ogy álig volt a gyászközönség soraiban valaki, aki ne cserélne szívesen az immár boldogultíal, — elkezdtünk ostobaságokat beszélni. Azaz: okoskodni. Valamelyikünk fölvetette a kérdést: mi tulajdonképen az, ami a felnőtt és gondolkodó embert élni kényszeríti, ami benne az élethez való akaratot folyton táplálja, s a mindnyájunkban dúló pusztulási anyaggal és törekvéssel szemben az ellen-állóképességet fentartja? Miért van kedvünk élni? És mit látunk célnak magunk előtt az életben, holott a végső cél már túl van az életen? (Mert hiszen az maga a Halál.) Csupa olyan emberek ültünk együtt, akik sohase tanultak rendszeresen filozófiát s ritkán jutottak hozzá, hogy alfélé életkérdésekről beszéljenek, aminő a halál. Össze-vissza kiabált mindegyük, s nem kevesebben hadartunk egyszerre, mint hatan. Ami elég nagy lárma, ha meggondoljuk, hegy mindössze heten voltunk. »Heten, uram, heten«. Jenő azonban, a beszédes Jenő, férfitársaságban feltűnően egyszavu volt, neki csak akkor járt a szája, ha nők között volt. Férfi úgyse hallgat a férfira — mondta —, hacsak nem a följebbvalója; csak asszonyokkal érdemes diskúrálni, azok adnak még valamit a férfiak szavára. Nos, ennek köszönhettük, hogy csak hatan beszéltünk szamárságokat, és nem mind a heten. Végre, mikor mindannyian rekedtté ordítottuk magunkat s beláttuk, hogy minden vitatkozásnak alkotmányos mederben kell folyni, elhatároztuk, hogy I sorrendben fogunk felszólalni, és pedig a seniores priores törvénye szerint az idősebbség sorrendjében. Ami férfiaknál nem jár nehézséggel. Konstatáltuk, hogy Janiié a szó. Nem soká kérette magát s a következőkben adta elő a mondanivalóját: — Bolondok vagytok mindannyian, akik meg nem házasodtok. Mert igy -igazában nem tudjátok, miért éltek. Én 1 legalább tudom, hogy a famíliámért vagyok és küzdők. Az egész világrendnek az alapja: az életalcarat; ez azonban az egyénnél nem működik a nagy világért, hanem csak azért a picinyért amely, körülötte van. De ez a kicsi yi|a másiknak nemi jön ki. De nem is érjdeke az államnak, hogy mindenkinek glegyen famíliája. Kik a legbuzgóbb köz- I ügyi harcosok? Nem az agglegények s ;a családtalanok? Nem ezek áldoznak-e ílegtöbbet a hazáért? S vájjon nem. szép ! cél-e a közügyeknek élni? Én és a társsaim, akik ennek az eszménynek hódoltunk, azt hisszük, hogy éppen annyi I okunk van élni és dolgozni, mint azok- I nak, akik asszonyt ruháznak és gyermekeket nevelnek. S niiveihogy az állaim a családokon alapszik, s magában foglalja azokat, . hát közvetve mi is munkálkodunk a családok javán, csakhogy nem a magunkén, hanem a má~ í sokéin. A mii törekvése mk még rckonjszenvesebbek, mert önzetlenebbek, mint fazekéi, akik egy kis kör boldogitásán fáradoznak s csak kicsi mértékben járulunk hozzá a közjóhoz, ük közelebb állanak az emberiség kezdeteihez mint mi, mert hiszen az ősember is törődik a háznépével és dolgozik értté; 'mi ellenben magasabb fokára emelkedtünk a polgárosodásnak, mert nagyobb családnak — az államnak — üdvére törekszünk. S a mi munkánk magában foglalván azokét, akiknek mindenük a család, a mi munkánk szebb, hasznosabb és egyetemesebb, mint az övék. A cél pedig, amelyért élünk és szenvedünk s türjük mindazt, ami fölött* Hamlet búslakodik, nemesebb és nagyobb, mint az övék, mert magában foglalja az ő céljaikat is. A hatás, amelyet a »bizottság.'.« szónoklat aratott, nein volt valami nagy. A kis társaság siri csöndességéről látszott, hogy Lajos ur senkiinek se beszélt a leikéből, csak a magáéból. Aki utána következett, Aladár, fölényes mosollyal fogott az előadásához,; inait aki biztos benne, hogy igazat fognak neki adnf. — Csak egy dolog van, amiért érdemes élni, s ez az élvezet. Akár tudjuk, akár nem —• akár érezzük, akár nem —, csak ezért élünk e! addig, ameddig aí palóc is eltart: hátiig. Ha neked (s itt Janihoz fordult) nem szerezne gyönyörűséget, hogy a gyermekeidért dolgozhatsz, s ha te (itt meg Lajosra nézett);: nem találnál élvezetet az úgynevezett, közügy ékben, amelyek sokkal inkább magánügyek mint gondolnád, akkor, édeskeveset törődnétek a famíliával meg: a hazával. A hazáért meghalni — mint a római mondta — nemcsak decorum, hanem dii'.ce is. Ugyanez a mondás ilflik azokra is, akik élnek értle. Mindenkinek a lelke (a teste meg éppen!) vágyódik valamelyes élvezet, után, s azember ott ragadja meg azt, ahol: találja. Az ember nemcsak abban különbözik az állattól (amelyhez annyira hasonló), hogy nevetni tud és politizálni szeret, de abban is, hogy raífinált, szenvedelmei, sportszerűen űzött foglalkozásai vannak s hogy maga váló-, ígatja meg a gyönyörűségeit. S mert a í iétezés maga nem valami nagy passzió, mert a szenvedés, amely minduntalan! fölbukkan körülöttünk és alaposan meg-; kínoz bennünket, ugyancsak pozitív, — ai természetnek, hogy nagyon el ne keseredjünk, egyen- és ellensúlyozásul állítani kellett ellenébe valamit, s ezért adományozta nekünk az élvezetet. Ez', az, ami után járunk mindanyian: a] fölfedezésre induló sarkutazó, a bánatát daloló poéta s a kutató tudós, éppen úgy, minit a szerelmes kalandokat hajhászó Don Juan, az éjszakákat átdőzsölő lump s az éjjel-nappal kártyázó játékos. Mindenki azt teszi — ha a szabadsága megengedi —, amitől a legtöbb élvezetet várhat, s ha Lajost valamii jobban mulattatná, mint a politikának, a nagyképűsége, akkor régen hátat fordított volna annak. Én például abban, találom a passziómat, hogy az ember-' sportnak éljek, — mihelyest jobban megkedvelek valamit nála, rögtön föl-' hagyok' vele. Ellenkezik az ember tér-; mészetével, liogv egyebet tegyen a maga jószántából mint ami* jólesik j neki. Hiszen a vértanuk legtöbbje isj azért halt meg Ionos halállal, merti maga, kívánta igy —, élvezet volt neki! a gyötörtetés. Csak a motívuma volt: tiszteletreméltóbb, mint az enyém . . jlág — a család — része és alkotóeleimé az államnak, ez megint egy vrlág- i résznek s az egész földi világnak. S bár az a számtalan ember, aki ebben ja városban, ebben az országban s ezen a világon él, szörnyű módon közömbös előttem, mégis közvetve érttük is élek, ért,tűk is dolgozok. De közvetetlenül nem kívánnék érettük egy lépést se tenni, olyan kevés közöm van hozzájuk. A család az, amely fundamentuma .mindennek, s ha eljönne egykor az a vészes idő, mikor a kommunista állam nem tűri meg a családi élet édes meg„hittségéiy. akkor —• szent meggyőződéiül?}! —> nem lesz többé érdemes élni, s löbbéri fognak meghalni akut öngyilkosságban, mint krónikus betegségekben. A parancs, hogy valakiről gondoskodnunk kel!; a kötelesség, amely e célból bennünket küzdelemre és munkára serkent; az érzet, hogy a családunk által tagolaíban és összefüggésben vagyunk az állammal s a legnagyobb társasággal; az emberiséggel; a tudat, 'hogy sehol se vayunk egyedül, a családi szeretetnek ez a meleg érzése, ez äz, ami fentartja bennünk az életkedvet. A család által függünk .össze a világgal, család nélkiii kívüle állunk, nem tartozunk hozzá; s nincs miért dolgoznunk, ha nincs kiért! Ismétlem, bolondok vagytok, hogy nem házasodtok! Janit mindig lenéztük egy kicsit a nyárspolgárias gondolkozásáért s haragudtunk rá a kíméletlenségéért, amedylyel mindég a felesége szeretetreméltóságáró! s két Ms fiának a csodálatos okosságáról beszélt. Olyan ez, mintha valaki a bankjegyeivel vagy az aranyaival dicsekszik. Gondolhatják, hogy az ilyenfajta beszédek nem valami nagyon növelték előttünk a népszerűségét. De miért ny'.ilt házat vitt s jól lehetett mulatni nála, csak úgy titokban elégedetlenkedtünk vele. Lajoson volt a sor, akinek Faragó volt a becsületes neve, de nfi csak igy, hittuk; Bizottsági Lajos, mert bámulatosan lelkes közügyéi természet volt, egész nap bizottsági üléseken elnökölt tvagy ülnökölt, s életének javarészét tanácstermeiében és indítványok fogalmazásával töltötte. Most is igy kezdte a mondókáját: »Tisztelt Bizottság!«, s aztán folytatta: — Az előttem szóló tisztelt bizottsági tag ur, szerény nézetem szerint, az általánosítás hibájába esett. Az életcélok oly egyéniek, mint maguk az emberek, — nem élhet irtíndemki ugyanazért az egy eszményért. Valamint nem halhat, meg mindenki a hazáért, akként nem is élhet mindenki a családjáért. A család utóvégre is, csakúgy mint a vagyon, vagy mint a »bunda« (némely bizottsági ülésen ferb Űznek is), véletlen szerencsének a dolga. Az egyiknek jut, a másiknak nem jut. Az egyiknek kijön,
