Bácsmegyei Napló, 1924. május (25. évfolyam, 120-148. szám)
1924-05-29 / 146. szám
ÍQ24 május 29. BÄC5MEGYEI NAPLÓ 9. ol3đ. A hanyatló város panaszai Zenfai képek — Füstbe mentek a „nagy pipája — kevés dohányu“város tervei — A romváros romtempioma A1 Bdcsmegyei Napló setrfai mun- j megmert ekűIfoTi ai tiSzamenti ma-» Amikor a vonat felér a: tiszai hidra. amely ma még az egyetlen öszszekötő kapocs Bácska és Bánát között, az utas elé mozgalmas két) tárul a szentaí Tisza partról. Végig a ipart hosszában hajók, bárkák himbálóznak a: viz színén, a rakparton serény munka folyik, és a kép csathatatlanul azt a hatást kelti, hogy a vonat most forgalmas, lüktető pezs- - Eő életű várost hagy maga megett. ' gőzfürdő, tisztviselő telep, laktanyák épitése lett volna az első stáció. hogy azután a példán kedvet kapó magántőke modern bérházak, szállodák és különböző magánintézmények^ felépítésével betetőzze azt az akciót, amely Sentát a vajdasági nagyvárosok sorába iparkodik felemelni. Rövid hónapok voltak még hátra, a nagyarányú építkezések megindulásáig, amikor váratlanul, az I katársa abból az alkalomból, hogy! gvarság fővárosa, az a gr ár refomrt minisztérium még az j árterületeket is elvette, ezáltal utolsó* Krtezsevics Milos dr. Senta város polgármestere kérdésünkre azzal kezdte: — Kár ezért a városért! Azok a nagy tervek, amelyok a megvalósulás küszöbén állottak, ma már megvalósíthatatlanok. — Nincs pénz — folytatta a polgármester — a város az agrárreform folytán elvesztette jövedelmét és a kedvet vesztett lakosságot ezenkívül még a- súlyos adózási viszonyok is sújtják. Mindent megtettünk, hogy földjeinket visszaszerezzük. Sokat fáradoztunk, hasztalanul, jár-A templom rom Senta fejlődéséhez a Tisza minden szükséges előfeltételt oda ajándékozott. Senta ma valóban az egyetlen tiszavidéki város, amelyben néhány év óta1 nagyvonalú fejlődés kontúrjai bontakoznak ki. Maga n városi tanács is állandóan terveket sző a város fejlesztésére, amiknek megvalósítását eddig csupán a gazdasági helyzet megjavulása késlelteti. A város lakossága mohón várta- azt az alkalmas időpontot, amely lehetővé teszi a nagyarányú városfejlesztési tervek megvalósulását. Az előmunkálatokat már megkezdte a város mérnöki hivatala, egyik terv a másik után készült el: rakpart kiépítése, kórház, modern Ör. Sóü Adóm, ügyvéd földterületétől is megfosztva a várost. munkásságunkra és a város jövőjére vonatkozólag kérdést intézett azokhoz, akik a város kulturális és gazdasági fejlesztésére irányuló akció ólén állanak. A feleletekből megegész várost lesújtó egy másik akció indult meg: az agrárreform. Senta hatvankétezer holdnyi birtokát alig néhány hét alatt elvesztette és a még hónapokkal ezelőtt gazdag város, máról-holnapra koldusbotra jutott. Elvesztette azt a bázist, amelyre a város fejlődését alapozták és az építkezési tervek a megvalósulás küszöbén füstgomolvként foszlottak szét. Az a mozgalmas kép, amelyet az utas a sentai tiszai parton lát, csa-j lóka délibáb, mert a koldusbotra jutott Senta a visszafejlődés stádiumába jutott. Érdekes emberek Irta: Ba difcer Bonstetten A legérdekesebb öregurak egyike minden bizonnyal Charles-Victor de Bonstetten. Az ő idejében divat volt sokáig élni. 1745-ben született és 1832-ben halt meg 87 éves korában. Ez még nem olyan nevezetes dolog, hiszen Voltaire is meglett 84 esztendős és Fontenelie pont százesztendős korában halt meg. A szellemes franciák túlélték mindig a szellemteleneket, — valószínűleg azért, mert kevesebbet kell gondolkozniok. S talán ezért mondják arról, aki jól el, hogy u-gy él, mint az Úristen Franciaországban. A jó Isten, ha ott időzik, nem áll ki annyi boszuságot, mint másutt, — keVesebb butaságot és több elmésséget hall mint egyebütt, mivelhogy ebben a szép és most oly hatalmas országban fáz espritvel felruházottak tovább élnek s igy több okosat mondanak, mint amenynyi marhaságot a szürke nyárspolgároktól hallani, akik rövidebb életűek. Erre mifelénk nem igy van, — a buták élnek tovább. Én is veszedelmesen kezdek öregedni... Ä Bonstetten hosszú élete, mondom, magában még nem éppen unikum. De az öregedése, annak a módja és megnyilvánulása, öregségének a jelleme egyedül áll a »hosszú élet«-ek történetében. Biograíusának: Aimé Steinlein-nek az érdekes közlése szerint ötvenéves korában, mint más is, szabályszerűen öregedésnek indult, de — és most jön az érdekesség, sőt, a csodái — hatvan Fekete Géza a sentai dalegyesnlet karnagya ismerjük Senta egész történetét és megállapíthatjuk azt a szomorú tényt, hogy ma már álig van miód év körül megint fiatalodott és több mint húsz esztendeig (körülbelül 82 éves koráig, amikor ismét vénülni kezdett) állandóan fiatal maradt. És pedig nem némely »fess« öreg ur mintájára, hanem ahogy a negyvenévesek szoktak fiatalok lenni. Steinach, Voronow és Prof. Marro, a hires »fiatalítok« nem csinálnak ma se a kétségtelenül szuverén tudományukkal olyan energikus kúrákat, aminőt Bonsteíten-en végzett a titokzatos Természet. S nincsen ebben semmi túlzás vagy nagyotmondás, mert hiszen a kor, amelyben élt, nincs oly messze, s a kortársai a leveleikben s a memoárjaikban nem egyszer emlékeznek meg erről a csodálatos fiatalságról, amely a Gondviselés különös kegyelméből egy öreg bácsinak ajándékul jutott. Másnak isi mondják, ha a vénségéről van szó:1 — Oh, kedves uram, ne beszéljen öregségről... Hiszen ön naprólnapra fiatalabb. Okos ember ilyenkor tudja, hogy ezt a kolosszális hazugságot és abszolút lehetetlenséget csak a jóindulatnak udvariassága diktálja. Nála más volt az eset. Nelki meggyőződésből bókoltak igy, s volt az ismerősei közt olyan is, aki ekképen üdvözölte: — Kedves Mester, ön évről-évre ifjabb lesz, de már most olyan fiatal, aminőnek csak tiz év múlva kellene lennie. Ö bizonyos ideig a szó szoros értelmében napról-napra fiatalodott, ezt büszkén érezte, s amikor elmúlt jó időkről volt szó (már akkor is voltak ilyckO. nem úgy sóhajtott, mint más: — Mikor fiatal voltam... Hanem1 igy: — Mikor még öreg voltam ... * Az életirója szavahihető tanukra, tekintélyes férfiakra hivatkozik, amikor elmondjara fiatal öregur kö vetkező esetét: Társaságban egyszer egy kellemetlen fecsegőnek, úgynevezett »fád ember«-nek a körmei közé ke rült, aki rettenetesen untatta, — és Bonstetten nem szeretett unatkozni. De udvarias volt, s igy nemi hagyhatta egyszerűen a faképnél és nem is mondta neki, hogy: hagyjon az ur nekem bókét, hanem »curukkolt« tőle, egyik szalonból a másikba. A mulatságos urat ez nem zavarja, követi az áldozatát szobáról-szobá ra, s hogy azt még jobban biztosítsa magának, megfogja Bonstetten kabátjának egy gombját. A szellemes öreg tovább hátrál, mig csak egy nyitott ablakhoz nemi ér, s mert abban a pillanatban a »mulattatója« éppen kiengedte kezéből a gombot, hirtelen elhatározással kiugrott a magas földszinten fekvő ablakon keresztül a kertbe, ahol e produkció után nyugodtan sétált. Aki beszélgetett vele, majdnem kővé meredt a bámulattól, s bár évtizedekkel volt fiatalabb tőle, nem ugrott utánna. Ezt az ugrást bizony t— több mint ölnyi magasságról — nem minden hetvenesztendős merné megkockáztatni. S mikor a cirkuszi mutatvány miatt szemrehányást tettek neki, mosolyogva jegyezte meg: — Hogy az ilyen unalmas frátertől szabaduljak, leugrok akár az Nilcolics György rendőrfőkapitány funk a minisztériumban, tiltakoztunk gyűléseken, kongresszusokon, eredménytelenül. Egy négyszögmétert sem kaptunk vissza. Pedig tudom, hogy Senta lakosságával, a város fejlődése érdekében megértőén dolgozhattam volna. Senta derék népéf becsülöm és..végtelenül sajnálom, hogy mindazt, amit hivatalba! épésern alkalmával polgártársaim érdekében programomba vettem, csak kis részben tudom megvalósítani. Dehát az agrárreíorm ... —• rezignáltam Iegvintve be sem fejezte a mondatot. emeletről is. szelíd és jó ember volt, s ekkor, öt éves korában, visszavonult a közélettől és teljesen magánemberré lett. Öregnek érezte magát és pif henni vágyott. Évekig élt ebben az állapotban, s ez volt — amint már említettem — az öreg korszaka, s hatvanadik éve körül megindult az a fiatalító processzus nála, amelyhez hasonlót nem mutat föl az' öregek története. Ahogy Sainte-Beuve mondja finoman róla, nemcsak azért öregedett meg ilyen szépen, mert mindvégig szeretett tanulni, de legfőképen azért, mert mindig tudott szeretni. S ezt tudott, nemcsak barátsággal, de szerelemmel is, Goethe-re emlékeztető elpusztithataflansággal. Nyolcvankét éves korában még melegen összebarátkozott egy fiatal és csinos orosz hölggyel, Mme de Klustine-nel. Ez a viszony talán kevesebb volt mint szerelem, de a Bonstetten erőmutatványairól következtetve alighanem több volt barátságnál. A legszebb életek egyike volt ez, amelyről csak beszámolhat a világkrónika. A Bonstetten írásait már. csak a kutatók olvassák, do a példátlanul szerencsés öregsége, amely fiatalságnak is szép volt, az emlékét örökké fenntartja. Mikor Svájcban kitört a forradalom (1798), amely a régi konfederációt szétrobbantotta. Bonstetten elkedvetlenedett s igy nyilatkozott: »Ezek a pokoli idők nem nekem valók, én nem születtem harcosnak yagy forradalmárnak«. Konciliáns,
