Bácsmegyei Napló, 1924. május (25. évfolyam, 120-148. szám)
1924-05-24 / 142. szám
10. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1924 május 24, e leghíresebb akváriumába azzal a föltevéssel jön, hogy itt halakat fog látni. Ilyeneket is talál, de ezeknek a formája annyira elüt azoktól a halfiguráktól, amelyeket a halcsarnokból s az étlapokról ismer, hogy nem tudja hová tenni őket. Kárpótlásul megtanulja itten, hogy a halak, amelyek állítólag olyan jól érzik magukat a vízben, nem is olyan szuverének e nedv.es elemben, mint képzelni vélte. Egyik legérdekesebb jelensége e gyűjteménynek — s valószínűleg általában a tengeri életnek a Loligo vulgaris, valami tintacsigaféie, amely olyan szeszélyesen változtatja a szinét, mint a kaméleon. Amikor én néztem, barna volt, de a bennünket kalauzoló derék tisztviselő szerint egy óra előtt vörös szint játszott. Nagy megbízhatatlanságnak a jele, amely politikusokra emlékezteti az embert... Még eredetibb lakója e víznek a Pagurus, a remeterák, amely földisziti magát a tenger rózsájával, az Actinia-val, s az ö társaságában szeli át a tenger s a medence hullámait. A különböző rákfajok, amelyek közt malacformájuak is akadnak, szintén leköthetik a szemlélő figyelmét, ellenben határozottan csúf benyomást tesz az Octopus vulgaris, amely olyan külsejű, mint valamely más állatnak a bele. Az egyik utitársam bizony másnap hozzá nem tudott nyúlni a leveshez, amelyet ilyen bélállatokból készítettek. Pedig nagyon jóízű volt. (Nem a legszebb állatoknak van a legjobb izük.)... Legnépszerűbb az ezen medencében elhelyezett furcsaságok között a Torpedo occellata, amely az octopus-szal állandóan hadilábon áll, s úgy védekezik a támadásai ellen, hogy á farkával elektromos ütéseket mér rá. s Maga a zoológiái állomás, amelynek ez akvárium a hatalmas alkotása. német szorgalomnak és német tudománynak köszöni a létét, s bármennyire vitassák is a latin népek a szuperioritásukat a németek fölött, az ilyen érdemeket s az ilyen tudományos eredményeket el kell ismerniük. A derék, fiatal olasz tudós, aki magyarázta nekünk a tenger csodáit, így nyilatkozott róluk: »A németek nem bájosak, de szörnyű sokat tudnak és embertelenül szorgalmasak«. Úgy van, — embertelenül szorgalmasak, s ezért szörnyű sokat tudnak, s ha tovább is fognak tanulni és dolgozni, akkor messze fogják elhagyni azokat a népeket, amelyek hájasabbak, talán tehetségesebbek is, de nem olyan szorgalmasak ... Süni hősi halált halt Simi a legdrágább és legaranyosabb kiskutyája volt életem összes kutyáinak. Simi talált gyermek volt és úgy élt mint egy magános újságíró. Különc volt és filozófus, egy középkorú, piszkos, vén csavargó, de kócos irhája alatt nemes szív dobogott. Simjnek egész biztosan megvolt a maga különvéleménye az életről, halálról, emberekről, de egy zárkózott lélek lévén, soha nem nyilatkozott. Éjszakánként ha találkoztunk, Simi szótlanul mellém csatlakozott, fekete orrát a magosba nyújtotta, blazirtan lehorgasztotta két hegyes fülét és hosszú, karcsú farkát olyan elegánsan hordta, mint egy sétapálcát. Ezekről az éjféli sétákról Simi többször kimaradt, mert Siminek titkos utjai is voltak, de mi nem szoktuk az ilyesmit egymástól soha számonkérni. Bölcs és üde szentimentalizmus lakott benne, a csönd és a holdas éjjel szépségeit nagyon kitudta élvezni és emellett nagy donjuan volt. Bolondult a nőkért, ez tagadhatatlan és képes volt hajnalig a kapuba ácsorogni egy kis vacak döggel, de ezt már inkább csak romantikus perverzitásból csinálta. Nahát, mondhatom egészem utolsó ízlése volt neki, okos kutya létére bedült a leglinkebb nőnek is és rengeteget szenvedett a szerelem miatt. Siminek természetesen rossz hire támadt az összes családos kutyák között, ö volt a falurossza és minden „Önérzetes, polgári eb felháborodottan megugatta, Ka elment a házuk előtt. Simít, az én kedves jóbarátomat csak a sarkon ösmertem fel, amint épen vitték a vesztőhelyre, Simít rácsos, zöld szekéren hurcolták el, mint egy közönséges betörőt, de ö nem kiabált segítségért, egyetlen arcizma sem rándult meg a szörnyű helyzetben, csak szemeivel intett diszkréten, hogy mentsem meg. Mert Simire korzózás közben orvul és gazul rátört a minden kutyák ősi veszedelme a Sintér év Simire dicstelen jövő várakozott künmt a telepen. Simiböl mosószappant akarnak főzni derék háziasszonyok . számára és Simi, aki még annyira fiatalnak érezte magát, halkan a jóbarátságunkra hivatko-Nóhány hónappal ezelőtt meghalt egy neves müncheni idegorvos, dr. L. Loewen« féld, udvari tanácsos. Loewenfeld neve ismert volt a külföldi orvosi irodalomban. Számos érdekes lélektani problémával foglalkozó könyvet irt és különösen érdekes nemrég uj kiadásban megjelent müve, amelynek cime: »A butaságról* s amely mulatságos és tanulságos szemlét tart az emberi tökéletlenség legkülönbözőbb jelenségein. A könyv mindenképpen érdekes; hiszen orvos, müveit, széles látókörű orvos beszél itt tudományosan és lélektanilag az emberi butaságról. A könyv több fejezetre oszlik: pontosan leírja a buta ember természetrajzát, megvizsgálja az érzékében és gondolkozásában jelentkező tökéletlenséget, megvonja a beteges alapon fejlődött és az egészséges butaság határvonalát, megvizsgálja az életkor, a faj, a foglalkozás és hivatás kapcsolatát a butasággal, majd néhány érdekes fejezetben foglalkozik a gazdasági és társadalmi életben, valamint művészet és tudomány világában jelentkező butasággal. Kiragadunk néhány érdekes szempontot ezekből a fejezetekből. Butaság a közgazdasági éleiben —Azt szokták mondani, — írja Loewenfeld — hogy butáké a szerencse. — Loewenfeld megcáfolja ezt a közmondást, szerinte az, amit szerencsének neveznek, sokkal gyakrabban társul az intelligenciához, már csak annál a közelálló oknál fogva is, hogy a buta ember csak a véletlen folytán tudja elérni azt, amit az intelligens okos számítással szerez meg. A korlátolt intelligensnek, tehát kevesebb alkalmazást talál és, ennek következtében kisebb is a jövedelme. A kevésbé tehetséges kereskedösegéd csak alacsonyrendü és mechanikai feladatokat igénylő állásban helyezhető el; önálló teljesítményekre nincs tehetsége és ezért csak ritkán tud jobban fizetett állásba kerülni. A korlátolt kereskedő többnyire csak kis üzletet tud lebonyolítani és vezetni, többnyire olymódon, amely kicsiny, de biztos jövedelmet biztosit neki. Ha nagyobb vállalkozásokba keveredik, Ítélőképességének gyöngesége miatt a legtöbbször póruljár. Még nagy vagyonnak a birtoka is csak ritkán tudja megóvni a hajótöréstől, minthogy nem tudja pontosan megítélni az embereket és körülményeket s igy a legkülönbözőbb hátrányokat kénytelen elszenvedni. A gazdag és előkelő butasága A pénz reális valami; hatalmi tényező, amelynek ereje érvényesül a magán- és nyilvános élet minden területén. A pénznek és vagyonnak helyes megítélése azonban 'az emberek nagyrészéböl éppúgy hiányzik, mint a címeknek, rendjeleknek és a származásnak helyes megítélése. Kétségtelenül van abban bizonyos jogosultság, hogy ha valaki értéket tulajdonit olyan őseinek, akik érdemeket szereztek és előkelő pozíciókat vívtak ki. Ebből azonban nem következik az a ma már hála Istennek egyre ritkábbá váló felfogás, hogy az ember a bárónál kezdődik. A gazdagok világában jelentkező butasághoz tartozik az a gyakori kívánság is, hogy vagyonosabbaknak tartsanak bennünket az emberek, mint aminönek a valóságban vagyunk. Sok ember attól fél, hogy elveszíti társadalmi tekintélyének egy részét, ha valóságos viszonyainak megfelelő életmódot folytat. Arra irányul tehát minden szava és cselekedete, hogy zott. Kétségbeesetten mutattam fel üres pénztárcámat, de Simi nem hitte el, Simi világéletében naiv kutya volt, mert feltételezte rólam, hogy ilyenkor hónap végén még pénzem is akad, hogy kiválthassam a halál torkából. És nem respektálta az én őszinte rémületemet, egész biztosan meg volt győződve róla, hogy smucig, hálátlan kutya vagyok, hogy sajnálom érte azt a rongyos negyven dinárt és leírhatatlan szemrehányással hátat fordított és leeresztette a farkát, mint egy sorompót, ami azt jelentette, hogy csalódott bennem, hogy most már mehetek. Többet rám se nézett. (T.) embertársaiban a jól szituált ember benyomását keltse. Nők, akiknek a legcsekélyebb jövedelmük van, vagy az sincs, elegánsan öltözködnek és olyan vacsorákat és estélyeket rendeznek, amelyek legjobb esetben csak úgy válnak lehetségessé, hogy hétköznapokon megvpnják maguktól a legszükségesebbeket is. Ezek az emberek szégyelnek elfogadni jól megfizetett állást is és inkább otthon végeznek el igen rossz keresetért igen nehéz munkát, csak azért, mert ezt titokban tarthatják. Különösen káros azoknak a szegényebb szülőknek butasága, akik lányukat — a helyett, hogy kitanittatnák valamire —elegánsan öltöztetik, bálokra és estélyekre viszik, hogy a vagyonosság látszatának felkeltésével jobbmódu udvarlókat csalogassanak köréje. A számítás gyakran balul üt ki és a szegény leányok később gyakran sok szomorúsággal fizetnek szüleik korlátoltságáért. • Művészeit butasága Ebben a fejezetben Loewenfeld nevet ad egy egyébként közismert betegségnek. A név: »Dichteritiš«. Ez ama fiatalemberek betegsége, akik össze tudnak kovácsolni néhány rímet, ezekbe a rímekbe igen hangos de lapos gondolatokat verejtékeznek és azt képzelik magukról, hogy nagy költők. A »Diehteritis* lelki ragály, amely igen sok embert megtámad fiatalabb éveiben. A butaság azonban igen gyakran jelentkezik kiemelkedőbb és ismertebb költők müveiben is. Loewenfeld itt különösen Ludwig Anzengruber elbeszéléseit szedi elő, amelyek között sok korlátoltságot talál. Külön fejezetben tárgyalja Courbetnak, a hires francia festőnek esetét, aki példaképe a tehetséges, de egyébként teljesen korlátolt művésznek. Gyakran elénk toppan a butaság a művészetnek minden egyéb területén is, a festészetben, szobrászatban és zenében is. Határozottan lehet állítani, hogy ma végtelenül sok közepest és értéktelent visznek a nyilvánosság elé. Oka ennek az is, hogy a művészet bizonyos fokig közprédája lett a dilettantizmusnak. Hiszen szinte divattá vált, hogy jobbmódu család | valamelyik leánytagja iskolai tanulmányainak elvégzése után egy ideig még festészeti órákat vesz. Ezeknek a fiatal hölgyeknek, éppúgy, mint férfikollegáiknak nagyrésze tehetségtelen és idővel maga is belátja művészi teljesítményeinek értéktelenségét. Nem ritka közöttük azonban az olyan, akikben a tehetség hiányához még általános korlátoltság vagy pedig hiúságból eredő lelki vakság társul, aminek következtében pancsolásaikat remekvüveknek érzik, amelyeket részint saját otthonuk díszítésére, részint ajándékozásra használnak, sőt tárlatokon is bemutatnak. A korlátoltság fejezetében kell elkönyvelni azokat a napjainkban gyakran jelentkező művészcsoportokat is, amelyek szinte hétröl-hétre azzal a hangos jelszóval bukkannak fel, hogy uj művészeti irányokat alapítanak. Irányukat rendesen olyan müvekkel dokkumentálják, amelyek sem a műveltebb közönség, sem a hozzáértő művészek között nem találnak hitelre. Ök azonban a dobszóval hirdetik ma- í gukról, hogy »a századok csúcsán állanak és lieroldjai a jövendőnek*, ök azok, akik szerint »megszűnt a tér és idő«, ök azok, akik azt állítják magukról, hogy »a tiszta abszolútban« élnek. De a képeikben senki sem gyönyörködik és senki sem talál bennük értelmet, Egy neves idegorvos az emberi butaságról Az egészséges és beteg buta — A korlátolt gazdag és a korlátolt szegé juj — Polgárok és arisztokraták — A buta költő Újságíró a szegényházban Koplal a legöregebb vajdasági magyar lapszerkesztő A boldog, megelégedett és bötermésü tišzaparti városban ismerkedtünk össze, Nem kezeltünk le formálisan, nem is estünk át a mindig konvencionális bemutatkozás külsőségein. Piideg hotelszobában hajnali hét órakor állított be lakásomra Biró János, legöregebb munkása a vajdasági magyar sajtónak, öreg és elhanyagolt külsejű volt már akkor is Szenta egyetlen benszülött és az élettől és sajtóperektől és a kisváros túlérzékenységétől hajszolt szerkesztője. Rojtos volt a gallérja, kifényesedett kabátja és a világ legöregebb eugos cipője nyomta a lábát és hét évtized a fáradt szivét és egészen bizonyos hogy már akkor is ádáz és kemény és emberfeletti harcokat vívott a kenyérért. Csillogó szemmel, fiatalos temperamentummal robogott be Biró János az első szentai magyar sajtótermék a »Szabad Sajtó« megalapítója. Nem teketóriázott sokat az öreg. — Ideje már Szántán bátor. és jó lapot csinálni. Gratulálok. Szegény Biró János, a váratlanul barátommá szegődött aggastyán, őszinte kívánságokat fejezett ki. Ab. ban az időben tényleg egy ujhangu hetilappal akartam felrázni a lustasághoz szokott szentai koponyákat. A gratuláció azonban megkésett. Akkor már tudtam hogy végérvényesen dugába dőlt minden ilyen irányú tervem. Megköszöntem Biró János rokonszenves ragaszkodását. — Én minden hónapban ott voltam a szegedi esküdtszék előtt — folytatta halkan, de büszkén. A teremszolgák,. a hivatalnokok mind-mind nagyon hozzámszoktak. Sok volt a sajtóper és sok a harc. De megérte. Nem sajnálom. Egy darabig elhallgatott. Cigarettára gyújtott. Kisvártatva megszólalt. — Ne gondolja, hogy kéziratokkal akarok tolakodni. Nem — ismételte keményen. Nem dolgozok többet. Tanácsot azt adok.Ismerem jól a várost.—Örömmel hall-, gattám Biró János előadását. Szenta egy lappal ugyani szegényebb lesz — állapítottam meg, én viszont szereztem egy jó barátot. Ebből tehát kitűnik, hogy néha még lapon is lehet keresni. Utána még egész kedves hetek múltak el. Nagy sétákat tettünk az öreg Biró Jánossal. A lap meghiúsult tervét csak futólag és nagyon tapintatosan közöltem vele. Rezignáltan vette tudomásul. Fél év telt el, hogy újból Szentára vetődtem. A tiszaparli fák kizöldültek és minden ismerősömet télikabát nélkül láttam viszont. A városháza előtt váratlanul, hirtelen elém toppaint az öreg ur. Nagyon kuszáit volt. Legalább tiz évet öregedett — Hol él most’ kérdeztem és a válasz még a viselkedésénél is nyugtalanítóbban hangzott. Ráncos és összeaszott, kezével félköröket gesztikulált a levegőbe, amint magyarázott. — Ott kint, a külvárosban, a rakparton. Régi' könyveket és folyóiratokat olvasgatok és pipázgatok — hadarta gyors egymásutánban. A kegyes füllentést rögtön észrevettem és tapintatosan felajánlottam, hogy hazakisérem. Nagyon megijedt. Nem akar még hazamenni — mondta és hogy ne fáradjak és azt is, hogy elhanyagolom a saját dolgaimat ö miatta. Nem használt a félrevezetés. Vitettem magam az öreggel, aki minden lépésnél szótlanabb lett. Negyedórái séta után föltűnt, a gyermekmenhely, a szentai Rudics-kastély szomszédságában. Még egy pár lépés és már tudtam, hol lakik az egykor rettegett purifikálor, Biró János, aki valamikor megszemélyesítette a közvéleményt Szenlán. Alacsony ház előtt álltunk meg. Tömeglakás. A szentai szegényház. Idekerült az öreg újságíró meakulpázni azért a nagy-nagy botlásáért, hogy az igazság bajnoka lett és maradt egészen a koldussorsig. — Ila lenne Szenlán újságíró — mondta, — akkor talán jobbra fordulhatna és még most is szép szeme könnyes lett. Nem akartam elsírni magamat. Sietve elbúcsúztam Bíró Jánostól, akinek mennyi-, vei külömb dolga lenne most, ha 43 évvel ezelőtt dijnokká nevezték volna ki a városhoz. Vagy ha már negyvenhárom évig suhogtatta a közvélemény ostromát, inkább élment. volna kocsisnak. Mesterház? Ambrus.
