Bácsmegyei Napló, 1924. május (25. évfolyam, 120-148. szám)
1924-05-24 / 142. szám
9 * I9Z4 május 24. BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal. Számiizöttek Lépten-nvomon beléjük ütközünk, a politika legszerencsétlenebb ha.iótöröttieibe akiket az orosz forradalom vörös hullámai dobtak szét a világ minden részébe, flivatalokban. iskolákban, üzletekben, műhelyekben. kávéházak zenekarában, éjszakai lokálok bretlijén, u.iságosbódékban. kofák állványánál, süteményárusok kosaránál találkozunk velük és nvütt külsejükön a hajdani előkelőség fakult csillámát keressük. A legtöbbjük arcán a nyomorsággal meebékült orosz lélek alázata ömlik el. Ukv 'látjuk, mintha vallásos megadással viselnék balsorsukat amelv őket a cári idők nyugalmas Jólétéből a nélkülözés miazmás fertőjébe taszította. De ki lát bele azokba a misztikus mélységekbe, ahol a rejtett indulatok tüzfolyói sisteregnek? Miiven érdekfeszitő drámák lüktethetnek azokban a hánytvetett életpályákban, amelyeket az orosz migráció rajzolt ki! A sarki rendőr talán a cári hadsereg gárda tisztje volt és az a derüsképü, tnőkáskedvü fiatalember, aki zenekara dirigálása közben a legkómikusabb figurákkal szórakoztatja a kávéházi közönséget, bizonyára valami előkelő nemesi család fényes karrierre indult s a számkivetésben elkallódott saria. Az a mondatkor amelv az orosz emigráció alakjai körül képződött, a fantáziának abból a kedvteléséből ered. amelv az elébe táruló lehetőségeket kész történetekké alakítja. És a néphit szívesen fedezi föl az elzüllött nagyurat a nyomor rongyai mögött. Arról a hatalmastermetü. niagyszakállu öregurról például. aki vekkerrel a kezében naponta megjelenik a piacon és bevásárolja a napi élelmet, azt meséli a fáma. hogy kormányzó-tábornok veik nagy földbirtokok ura év; most* gyermekei egykori francia nevelőnő.ie keres rá; meg a feleségére, akinek elméiére: jótékony homály ereszkedett a ször-j nvü sorsfordulat következtében. A] közvélemény hajlamos ilyen ronianikus feltevésekre és csoda-e. ha! a megélhetés nehézségei annyi nie- \ nekültet visz rá ennek a hiszékenységnek kamatoztatására? Az a kozák herceg, akiről kiderült, hogy sohasem volt herceg, sokáig értékesítette boldogulási alapként azt a legendát. amelybe sikerült személyét beburkolnia. Minden emigrációban vajmi könnyen harapózik el a szélhámosság. mint a létösztönből teremtett kényszer. | Amikor ideszóródtak Kolcsak. Ju-1 denies. Denikin és Wrangel szétvert ekszpedicióibói. talán tetszettek is nekik a nem mindennapi megpróbáltatások. mert azt hitték, hogy csak futó kaland az egész és nemsokára annál inkább sütkérezhetnek maid a restaurált cári birodalom fényében. De az évek múltán egyre fogyatkozó bizkodással fonták reményeik Peneiope-vásznát. amelyet annyiszor fejtettek már fel az ellenforradalmi kísérletek kudarcai és a szov ietkormánv diplomáciai térhódításai, Az első nagy. mélybevágó csalódás akkor érte őket. amikor Csicserin megjelent a eénuai konferencián és az olasz király az udvari ebéden barátságosan koccintott vele. Halálos döfés volt ez a restaurációba vetett hitüknek, amelv tartotta bennük a lelket viszontagságaik közepeit. Azóta feltartóztathatatlanul haladnak a külpolitikai események az orosz szövi etu ral om stabilizálódásának frányába. Mit várhatnak., mibe bizhatnak most már a bolsevizmus menekültjei? Milyen szalmaszálba kapaszkodhatnak bele azok között a viharos hullámok között, amelyek elnyeléssel fenyegetik őket a létért való küzdelemben? Az orosz monarchista újságok továbbra is festegetik nekik a gyönyörűséges délibábokat, meg-megvillantják előttük az Ígéret földjét és fáradhatatlanul jósolják, hoev végre el fog apadni a Vöröstenger és a cárizmus hívei száraz lábbal futnak el álmaik Kánaánjába. De ennek a folyton hal vánviiló ábrándkénükuek harmóniájába is bcLebasit a trónkövetelők harcilármája. Cirill nagyherceg Pá risból kiáltványt harsog világgá és megfenyegeti Nikolaievics Nikola nagyherceg híveit, hogy örökre száműzi őket Oroszországból, ha nem pártolnak át hozzá a cári trón egyedüli jogos igénylőjéhez A száműzött nagyherceg száműzi a számüzötteket és ui véres polgárháború riadóját fújja: meg arra kéoze letbeli eshetőségre, ha Oroszország kapui megnyitnának mindnyájuk előtt. A volt dumakénviselő. aki gyümölcsöt árul. a tábornok lánya, aki a varietéban sikamlós kuplékat énekel, a gróf. aki gyárban dolgozik, a cári uralom napjának fölvirradását várva. mit gondol vájjon, mikor ezt a nagyhercegi proklamációt olvassa? Nem érzik-e át annak az erőfeszítésnek hiábavalóságát, amellyel egy eszme szolgálatában belevetették magukat a forradalmi harcokba és nem temetik-e e! ag utolsó illúziót, amely szenvedéseik során a végcél nagyszerűségét vetítette eléjük. hm. * Olasz napok A legnagyobb város Irta: Baedeker Ott voltunk mindenütt megint, ahol már a gyönyörűség elfogott egyszer. Olaszországban és főleg itt, ahol a Természet olyan diadalmas konkurrenciát csinál a Művészetnek, Olaszországban tulajdonképen akkor élvez az ember igazán, amikor másodszor látja. Az első látogatás alkalmával a boldog utazó a bökkenő bámulástól és a mámoros elragadtatástól nem jut el a tudatos élvezésig. Csak, ha soká marad vagy ha az útját megismétli, akkor érti és élvezi igaz értelemmel, tanulásra is képesitő érdeklődéssel azt a Szépséget, amellyel itt a Természet és a Művészet a bájaikat feltárják. Némely könyv is az első olvasásnál megkap, elragad' s egyszersmind megzavar bennünket, s másodszor kell olvasnunk, hogy igazi élvezetet szerezzen, valóban gyönyörködtető hatást tehessen ránk. Csak ismételt utazás alkalmával értjük meg e városokat, amelyeknek (mindnek más-más a jelleme és másjmás a szépsége. S ebből a szemjpontból nemcsak a nagy Goethe irigylendő, aki szépséges életének a (legszebb két esztendejét e földön tölthette, de mindazok a müvészlelkek és boldog halandók, akik az életüket vagy annak egy részét Itáliának szentelhették. Mily jó lett volna a Puskin komoly, vagy akár a Byron nyugtalan,, ideges életét élni Velencében! Ha a Calcina előtt elsétálok vagy a Palazzo Mocenigo mellett a gondolám elsiklik, mindig rájuk gondolok, s jólesik rálépni azokra a kövekre, amelyeknek az ő itt-tartózkodásuk külön jelentőséget is adott. Oh, és Thorwaldsen meg Gregorovius, mily szerencsés emberek, hogy a féléletüket Rómában tölthettek! S a mi Markó Károlyunk, aki Firenze ege alatt lakott és festhetett! És Waldemar Kaden, ez a vidám iró, aki Campania derűjét és Nápoly gondtalanságát lehelte bele a meleg Írásaiba! Az ilyenekre valóban ráillik a mondás, hogy nem lehet teljesen boldogtalan, aki Nápolyi látta. Mert így látni e várost mindazzal a szépséggel, ami körülveszi, és ily hosszú ideig, az már maga is boldogság. ügy is hívják e földet: boldogok országa. Campania Felice. Róma után Nápoly csupa derű. Az örökvárosra rásulyosodik múltjának a hatalmas, az egész civilizált és barbár emberiség sorsát intéző története. Az antik Rómának klasszikus romjai s a középkorinak romantikus maradványai a modern turistára ugyancsak rájanehezednek, akit a háromféle Róma komplikált lénye eleinte csak zavarba hoz. Róma még a vivőrnek s a föliiletes turistának is tanulmánytárgy, »komoly dolog«, ahogy Taine mondta, amellyel nem j illik tréfálni. Nápoly maga a kövekké vált mosoly. Itt olyan szép és! érthető minden, hogy n tudatlan utazó is könnyen élvezheti. Itt nem tolakodnak olyan szövevényes kérdégyönyörváros par excellence, — s annyira különbözik Rómától, mint a görög a latintól, s mintha nem a szomszédságában, hanem valami nagy távolságban feküdne. ... Az utitársaim először látták ezt a bűvös várost, s a kedvükért — meg a magáméért is — megnéztem újból mindazt, ami az utazóra itt kötelező. Mindennap megfordultunk a Villa Nazionale-<ban, amelynek szinte tropikus jelleget ad az a pálmafasor, amely valamikor egyik dísze lesz e különben is fejedelmi kertnek. Most még a pálmák, amelyek fiatalok. kevéssé fejlettek. De van jövőjük! S akik hosszabb idő múlva jönnek ide, azok már hatalmas pálmák közt fognak andaloghatni. Hogy »büntetlenül«-e, ahogy Heine aggódik, azt rriajd meglátják őt maguk... Szép ez a park. különösen este, amikor tele van Napolitana-kkal, akik mesteri módon kezelt legyezőikkel egy kis hüs zefirt támasztanak a meleg levegő mozdulatlanságában. Ám a szemeikkel, mint az ifjabb utitársam mondja, tüzveszedelemmel határos meleget tudnak árasztani... Csodálatos az a virtuozitás, amelylyei e délszaki nők a legyezőjükkel, a női felkészültség e veszedelmes fegyverével bánnak, s ahogy a legyező világnyelvét, a női kacérság volapükjét beszélik! Itt és a színházban fejtik ki leghatbatósabban ezt az éppen nem kicsinyeihctő bűvös mesterséget... A római színházakban s a Monte Pincio-n is megfigyeltem ezt a legyezőkoncertet, — de mekkora különbség! Mily büszke méltóság és milyen tempo moderato a héthalom városában, s milyen vidám, ígéretes koketteria és allegro con ftioco a Parthenope földjén! A római nő kezében a legyező egy szceptrum, a nápolyiéban hangszer. A római nő vonz, csábit és elutasít a legyezőjével, a nápolyi megtáncoltat vele. A római hölgy legyezője komoly toalettcikk. a nápolyié tréfás játékszer. A római nő a legyezőjével szónokol és magyaráz, a nápolyi a magáéval dalol és muzsikái. Mondják, hogy a spanyol nők még nagyobb művészei ennek a nyelvnek és ennek a játéknak. Mikor Paganini hegedült, akkor is akadt, áld az ő szédítő játékánál is különbet vélt hallani vagy elképzelni. De én alig hiszem. Ezek az aszszonyok itt valóságos Paganini-jei e csodás művészetnek. Azért jövünk ide minden alkonyainál látni — majdnem azt mondtam: hallgatni — ezt a rejtélyes édes nyelvet — (ritmikus, mint maga a szép olasz zenei nyelv), amelynél nem kínálkozik intimebb mulatság ebben a mulató és mulatságos nagy városban. Nagy város! Castelar szerint a nagy város. Ahogy ő figyelte meg, ez a legnagyobb város a világon. Van hat-hét nagyobb, de mind kisebb mint ő. S e bolond paradoxon csak első hallásra paradox és bolond, — ha az ember gondolkozik rajta, akkor egyik se. Mert mi teszi a nagyvárost s mi teszi a várost sek s oly súlyos problémák a szemlélő elé, mint az í/rbs-ban. Ez a X naggyá? A terület, amelyet elfoglal? A népesség száma, amely lakja? A kultúra, amelyet fölmutathat? Egyik se. A nagysága attól függ, hogy mekkora lármát csinál. S ebből a fülpontból ez az ó- és újvilág legnagyobb, mert legzajosatbb városa. Az a tohuvabohu, ami itt rendetlenkedik, az fölülmúl mindent, aminek az elképzelésére emberi hallószervek csak képesek. Ez a városok közt az, ami az operák közt Wagner. Itt, ha csak olyan zajt hallani, aminő .London leglármásabb negyedében szokott lenni, azt konstatálják: csend van. És tudakolják az okát, hogy mért van ily csend? Te persze majd hogy meg néni siketülsz ebben a szokatlan csendben ... S ne gondold, hogy ez csupa neveletlenség. Ebből is van benne egy porció, de inég több benne a görögösség, a délszaki népnek a nonsfclánsza, amelyet nem feszélyez semmi, Magna Graecia-beli féktelenség, amely önzéssé fajul minden, más érdekkel és minden másfajta idegrendszerrel szemben. Ezért oly nagy ez a sokszor megénekelt városszépség, a gyönyörűséges Nápoly... S ha. a magaslatairól nézed, még nagyobb. Onnan tekintve le rá, e tiszta, kék, meleg levegőn keresztül ez a nem éppen szép (sőt éppen nem szép) háztenger, amelyből a materiális Nápolyi előállott, szinte óriásnak tetszik. Egyik ilyen castello-bó 1 nagyobbnak látta e várost Castelar Parisnál és Londonnál. És mit tesz az elképzelés s a nagy elmék Írásaiból félénksugárzó szuggeszció? A halmok tetejéről az én szememben is igy nőtt meg Nápoly, és én fogadok veled, tisztelt olvasó, hogy ha olvasod ez Írást — természetesen nem az enyémen. hanem a kitűnő spanyolét —, te is nagyobbnak fogod találni minden. világvárosnál... Látnivaló persze nincsen benne annyi, mint e két nagy emporiumban, s annyi se, mint az itáliai müvárosokban. Mégis volt egy hétnél tovább dolgunk, amig feldolgoztuk az anyagot, amelyet »müveit« utazónak látni illik. A Villa Nazionaleban fölujitottam az ismeretséget al világhíres akváriummal is s bolygónk összes tengeri állataival, amelyek ott mint egy vizi köztársaságban, békés egyetértésben élnek, — a' szegény ártatlanok valószínűleg azt hiszik, a tengerfenéken laknak, mint a gyermek, aki a kagylót a füléhez tartva, azt gondolja, hogy a tenger zúgását hallja ... Sajnáltam, hogy jóformán minden szakértelem nélkül kellett bután néznem ezt a tenger-muzeális látványt. De igy is el tudtam képzelni, mily furor zoologicus foghatja el a hozzáértőt, ha gyönyörködhet benne. A tengerfenék titkai előttünk, szárazföldi patkányok előtt, teljesen ismeretlenek, s itt sok oly furcsaszabásu és különös állományú lénynyél ismerkedtünk össze, aminőkrűl azelőtt fogalmunk se lehetett. És ne gondolja senki, hogy ez a látvány valami borzalmas. Az a körülbelül huszonöt medence, amelv tele van tengervízzel és tengeri »szörny«nyel, éppen nem szörnyűséges. Ellenkezőleg, egészen csinos, ha a' nap süt rája. Olyan élénk és sokféle szin pompázik itt, mint a szappanbuborékban. amelyekben szinpompás kerteket, virágos tájakat, oszlopos csarnokokat és ragyogó kastélyokat iödöz fel a gyermek szeme. Egyenkint ezek az úszkáló, keringő, lubickoló állatok semmiesetre se bájosak, de együtt mégis színes, tarka, kellemetes látvány. S bármily kevés érdeklődést hozzon is ide a sablonos utazó vagy a Bildungsphilister. egy-két óráig szívesen fogja nézni e groteszk formájú, rejtelmes-csúf (s épp ezért nem igazán csúf) tengeriéinek evickélését. Persze nagy csalódáson megy keresztül az a naiv ember, aki a világ
