Bácsmegyei Napló, 1924. április (25. évfolyam, 91-119. szám)
1924-04-06 / 96. szám
Í9Z4. Spfffis' $. BACSMLGYEI NAPLÓ en ev Mialatt párzott a ibékaegérharcszerü, terméketlen vita arról, hogy ki vajdasági iró és ki iró általában, Miikó Izidor, a vajdasági magyar irodalom reprezentatív mau-je, aki az egész haszontalan polémiát fölényes humorral és egy elegáns gesztussal intette le, összegyűjtött hat kötetre valót gazdag termése javából. Hat könyvben állít emléket magának a jubileumi ünnepség nélkül jubiláló író, azzal a horatiusi böU cseséggel. amely méltán hirdeti: txey.i monumentum uerc i/nrutiuus. Ötven évet tölteni a magyar irodalom áhitatos szolgálatában: olyan érdem, amely iránt annál krvéri-.> fogékonyak a tömegek, mennél mélyebb az ii'oualüimüiioueíi es turhistóriai perspektívája. Akik az intellektueilek sorából ezt a mártiriumhoz láncolt érdemet méltányolni tudják, a jubileumi bizottság megalakításán túl egy lépéssel sem jutottak előbbre. A vajúdó nagy tervekből a vajdasági magyar közvélemény figyelemnyiivánitásának legcsekélyebb egérkéje sem született meg. Az az óhatatlan keserűség, amit a jubiláns íróban az akarata ellenére megindított é- nyilvánosságra h vott akció elsekélyesedése okoz, transzformálódott annak a nagyszerű irodalmi váilalivOzasnaK iiajtucrcjcvc. nogy az iró a maga iniciatfvájából, a saját kiadásában hat kötetet dob a könyvpiacra. Ma egy könyvelő ötven évet tőit egy magáncégnél, a jubiláns dátum semmiesetre sem múlik el valamelyes ünnepség nélkül. A Vajdaság magyar közönsége nem tartaná szükségesnek, hogy ünnepi rnanifesztáció alakjában rójja le elismerését és hódolatát a nagy iró iránt, alá egy félszázadot töltött a magyar irodalom művészi értékeket termő kultuszában? Miikó Izidor munkásságát ismerik és nagyrahecsülik a magyar kultúra metropolisában, ismerik és nagyrabecsülik szőkébb hazájában is. Nem a Vajdaság magyar népén múlik, hogy az ötvenéves. jubileum kapcsán a szeretet és megbecsülés nem jut megfelelő keretek között kifejezésre, hanem a vezetők tétovázásán, akik ennek a megnyilatkozásnak iníonálására volnának hivatva. A Vajdaság és kü!önöcnn pnbníjca magyarsága nem Miikó Izidor személyének van elkötelezve, hanem a magyar kuitura ügyének, amelyért Miikó Izidor egy felszázadon át eszmét, inspirációt, munkát és vagyont áldozott. Ami mulasztás ezen a téren Miikó Izidorral szemben történt, az nem az iró presztízsét csorbítja, de a benne megtestesülő ügy élharcosainak lanyha aktivitását vádolja. Millió Izidor nem szomjazik az ünneplés ódái jelzőire és a íelköszöntek szóvirágaira. Szerényen visszavonul a fórum elől íróasztala mellé es azzal a meg nem rokkant lelkesedéssel, fiatalos alkotókedvvel, dúsan áradó leleménnyel és fanatikus hittel dolgozik, ami ötven éwel ezelőtt az anyagi javakkal nem kecsegtető irói pályára vitte. Derűs életfilozófiával mosolyog a jubiláris ünnepségek tervezőinek kudarcán, de annál nagyobb elmélyedéssel rendezi müveit sajtó alá. A kéziratok, amikből a hat kötet összetevődik, finoman csiszolt tükördarabjai egy élményekben és sikerekben gazdag ötven éves irodalmi múltnak. A hat könyv kelendősége pedig tőkre lesz a magyar kisebbség kulturális szolidaritásának. Kétségbe kellene esni a kisebbségi sorsba szakadt magyarság kulturális közösség érzet ének elíompulásán, ha a hat könyv megjelentetésének gondolata is az' érdeklődés és támogatás hiányának zátonyára futna. Népkörre, Közművelődési Egyesületre és a magyarság társaséletének minden szervére hárul a feladat, hogy a figyelmet az iró felhívása iránt ébrentartsa és ne engedje elbukni a hat könyv eszméjét, amelynek meg valósítása a legméltóbb jubileumi cselekedet. Diszközgytílés, bankett és hasonló külsőségek elmaradása csak szépséghiba, de ha az iró előfizetési hivasa is elenyészné a közömbösség pusztaságában, az a magyar nemzejtiseg: kultúra elhanyagolásának lesújtó szimptomáju volna. A magyar kisebbség szellemi életének irányítására predesztinált tényezőkön a sor. hogy a hat könyv kiadásának sikerét minél impozánsabbá tegyék. bm. A zseni Irta: Baedeker A lángész és a tehetség közti különbségről már köteteket irtak, s ha akarnék, idézhetnék belőlük lapszámra, de nem vesződök ilyen hiábavalóságokkal, mert. a legtöbb szülő fütyül az eféle érí tekezésekre, s a tehetségtelen fiút, főleg ha cgyeticn, nem talentumnak, hanem zseninek tartja. Konrád barátom is, ha a fiát emlegeti (és mindég emlegeti!), sohase beszél róla máskép, mint ezzel a közelebbi meghatározással: a kis lángész. S még szerénység tőle, hogy kis lángésznek tartja, — ugyanazzal a fáradsággal nagynak is mondhatná. De az is lehet — az apák kiszámíthatatlanok! —, hogy nagynak hisz', s csak azért jellemzi kicsinek, 2 mert még gyerek, s hogy a szerény jeliző a termetére vonatkozik s nem a zsenialitására... Konrád még ebben az esetben is szerény, mert mások az ilyen iiuról azt szokták mondani: nagy betyár, s nem azt, hogy kis huncut. A gyereknek — keresztneve Karcsi — rettenetesek a bizonyítványai, s a tanítója azt áilitja, hogy »nagyon rosszul tanul« (igazság szerint már gimnazistának kellene lennie, de hát igazságtalanul j megismételtettek vele egy elemi osztályt), a szülei mégis zseninek tartják, s nem csodálják, hogy az iskolatársai több eredményt mutatnak föl a helyesírásban meg a számolásban, mert hiszen azek közönséges szürke fiuk, és nem lángelmék. Komáddal valamikor nagyon szerettük egymást, gyakran jártam hozzá s a feleségével is szívesen diskuráltam, mert csinos, temperamentumos és mindenkép helyes perszóna volt, de amióta fölfedezték, hogy a drága fiuk tüneményes lángelme, azóta csak nagyon ritkán látogatom őket. A jó emberek nem tudnak másról beszélni mint Karcsiról és el se tudják képzelni, hogy ez a téma másoknak kevésbbé érdekes, mint nekik. A napokban mégis föl kellett keresnem őket, mert fontos megbeszélnivalóm volt Kannáddal. E látogatás lefolyásáról a következőkben van szerencsém beszámolni. * Konrádék a Zápolya-utcában laknak, a házuk egyike ott a legszebbeknek, az udvaruk pedig valóságos piicklermuskaui kert, amelyet csak Karcsi, a fenomenális zseni, tesz élvezhetetlenné. Amint oda benyitottam, az első ember, akivel találkoztam (sose találnák el. ha nem mondanám meg), egy kődarab volt, amely a mellembe vágódott Nem volt az valami kolosszális nagy, de kicsinek se lehetett mondani; Nem volt elég tekintélyes ahhoz, hogy halált, de elég súlyos ahhoz, hogy fájdalmat okozzon. E különös és nem szerfölött barátságos fogadtatás oka nem maradt előttem sokáig titok. A kertben a kis lángész játszadozott, aki kavicsokat hajigáli a kapura (amelyen a kilincs volt a célpont), s akiit én e szórakozásában kíméletlen módon megzavartam, azáltal, hogy éppen abban a pillanatban nyitottam ki a kaput, mikor a legnagyobb kavics a célhoz ért. Alapjában szerencsém volt, mert ha a fiú kevésbé ügyesen céloz, talán a szememet üti ki. Boldognak éreztem magam, hogy nem így történt, s efölötti örömömben nem pirougattam meg, hanem barátságosan köszöntöttem Karcsit, megcirógattam az arcát (amely pedig elég rnajszos volt) s megkérdeztem tőle , itthon van-e a papa. — Nincs, — felelte ö és folytatta a gyakorlatait. -y. oldal. Aztán Karcsiról tárgyaltunk. Ebben a házban nem létezett más társalgási téma. Juliska és Konrád, Komád és Julis;ka fölváltva beszéltek, egymás szájéiból kapták el a szót, s úgy dicsérték a drága fiukat, mintha a reklámért fizetést húznának. Megkérdeztem: — Miben áh a zsenialitása? — Mit tudom én? Ez olyan je ne sais quoí. Zavarba jönnék, ha meg kéne mondanom. Ezt Konrád felelte s Juliska asszony folytatta: — Akiről tudiik, hogy mi lakik benne, az csak tehetség, s akiről nem tudjuk, az a zseni. Úgy gondolom, az a valódi lángész, aki ilyennek a benyomását teszi, s azt képzelem, hogy épp ez egyelőre rejtett tulajdonságokban, amelyek csak később fognak kifejlődni, ezekben nyilvánul meg a zsenialitás. Bizonyára rendkívüli szellem ő, aki a környezetére elbűvölően hat... Vannak fiuk, akik jó fejszámolók vagy a technikához van hajlandóságuk s ezekre mingyárt ráfogják a hiú szülők, hogy zsenik. Karcsi nem ilyen, neki — hála a jó Istennek! — nincs ily egyoldalú tehetsége, ami rendesen valami korlátoltsággal jár együtt minden niás téren. A mi fiunk univerzális c-lme, akinek az agyműködését nem hátráltatja semmi speciális kéepesség vagy hajlam. Eibóduüam ettől az egészen uj elmélettől, amely hivatva van forradalmat csinálni a zseni és talentumról szóló régebb megállapításokban, és megkérdeztem: — Szívesen tanul Karcsi? Konrád felsőbbséggel eleit: — Mi jut eszedbe? Hát szoktak a zsenik tanulni? A zsenik tudnak. — Nos, és mit tud Karcsi? — kockáztattam meg még egy kérdést. Erre már nem kaptam feleletet, mert e pillanatban szivszaggaló üvöltés hallatszott be az udvarról. Borzasztó volt hallani. Hamarjában nem tudtam, állati vagy emberi hnng-e? — Jézus Mária! — kiáltotta rémülten Juliska. Kirohant az ajtón, s egy perc múlva a még mindig sirva-bőgő Karcsival tért vissza. A kis lángész bizony legurult a lépcsőn, s ha nem is ütötte meg magát nagyon, a ruháját alaposan összetépte. Hogy halkabban bőgjön, megkínáltam néhány darab finom bonbonnal. Efajta édességet mindig viszel: magammal, ha olyan helyeken teszek látogatást, ahol fiatal lángelmék, csodagyerekek és egyéb zsenik tanyáznak. A cukorkák megtették hatásukat. A kis vadállat abbahagyta a bőgést s most nyugodtan szemügyre vehettem Karcsit, boldog szüleinek a büszkeségét. Nem volt valami szép fiú, s a szülei talán azért tartották zseninek, mert csúf volt. Vannak, akik azt állítják, hogy a lángelmék mind csúnyák s ez állításuk erősítésére elég ügyesen Beethovenre meg Nietzschére hivatkoznak, akik ruták, és nem Rafíaelre meg Byron-ra, akik szépek voltak... Nos, ha a csúfság esszenciális alkotóeleme a kiváló szellemnek, akkor ez az elem nem hiányzott a Konrádék fiában. Ám ők szépnek is találták Karcsit. S ezen nem csodálkoztam. Nemcsak a szerelem, a szülői szeretet is vak. és ki látott anyát, aki rútnak ta.áita volna a gyermekét? Minden jól ment addig, amíg tartott a cukorkakészletem. Akkor aztán furcsa jelenet következett. Karcsi nem hitte, hogy az ily hihetetlen rövid idő alatt elfogyott; valószínűleg azt vélte, hogy egy féiig-meddig jóravaló bácsi nagyobb kvantum csokoládéval megy vizitbe, s tűrnöm kellett, hogy kikutassa az öszszes zsebeimet. Eleinte tiltakoztam a személyes szabadság e vakmerő megsértése ellen, de Konrád és Juliska óhajtására kénytelen voltam a zsebesnzurát is tűrni. — Kérlek alássan — mentegette Konrád —, ne vedd rossznéven Karcsitól ezt a Ids bizalmasságot. Nagyon ideges s a legldsebb ellentmondás fölizgatja. — Isten mentsen! — kiáltottam. —, Nem szeretném izgatni a kedves fiút. A tornácon — mert vidéki udvarházban; laktak a barátaim — fölhangzott ekkor a Konrád hangja: — Szervusz, Laci! Isten hozott! Már hogyne volnék itthon? Tárt karokkal sietett elém. Miután összeölelkeztünk, megkérdezte a fiától: — Mért mondtad Laci bácsinak, hogy nem vagyok itthon? — Azért, hogy elmenjen, — felelte teljes nyíltsággal Karcsi.- Felséges! Kitűnő! Mit szólsz hozzá? — fordult hozzám Konrád. — Micsoda zseniális kölyök! Nem voltam olyan jellemtelen, hogy én is íölségesnek tartsam a Karcsi eljárását és a feleletét, de annyira jcllemes se, hogy eilcntmcnátam volna. Betessékelt a házba. Félóra alatt elvégeztük a dolgunkat és távozni készültem. De K aurádnak az volt a véleménye, hogy erről szó se lehet. Először azért, mert ezt Juliska (a Konrád felesége) sohase bocsájtaná meg nekem s másodszor, mert jobban meg kell ismerkednem a fiacskájukkal, aki igazán nem közönséges gyere!:. — Hidd meg — erősítette —, belőlem nem az apai elvakultság beszél, de az a szent meggyőződésem, hogy világéletedben hozzá hasonló fiút nem láttál. Ha együtt leszel vele egy ideig s jobban analizálod a lelkét, magad is azt fogod mondani, hogy ő egy valóságos — — Zseni, — egészítettem ki. — Honnan tudtad? — kérdezte Konrád. — Hallottam valakitől. — Ugy-c, mások is annak tartják? — ragyogott a boldog apa. — Nem mondhatnád meg, hogy kitől hallottad? — Ejnye, ki is mondta? — Ahá, már eszembe jut! Te mondtad, amikor legutóbb együtt voltunk Budapesten s a talentumról meg a zseni-ről beszéltünk. Konrád egy kicsit elkedvetlenedett. Valószínűleg jobban szerette volna, ha Romain Rolland vagy Bemard Shaw nyilatkoznak ilyen előnyösen a fiáról. De hát azok nem ismerik. Ha ismernék — Ki tudja? E percben Juliska lépett a szobába. Még mindig csinos volt, s ezt meg is mondtam neki, mire ő azt felelte, hogy eszeágában sincs ellentmondani. S hozzátette : — Nem csoda, hogy egy asszony, aki különben sose volt éppen madárijesztő, csinos benyomást tesz, ha olyan boldog, mint én. Kanrádra néztem, s nern minden irigység nélkül szóltam hozzá: — Gratulálok! Tizenkét évi házasélet után még ennyire szeret a feleséged?! Juliska vidáman kacagott. — Óh, Konrád! Neki ehhez a boldogsághoz nincs olyan sok köze ... Nem a legrosszabb férj, de a boldogságot, amelyről szó van, nem neki, hanem a fiamnak köszönhetem, ő az, aki biiszkvésé s boldoggá tesz. Tudja, az egy — — Zseni, — egészítettem ki. — Már tudja? — Óh, igen. Konrád szives volt közölni velem. — Szeretném, ha személyesen győződne meg róla, — mondta Juliska. — Volna kedve velünk vacsorázni? Semmi kedvem se volt hozzá, de hiába volt minden szabadkozás. Ottfogtak. A Konrád és Juliska egyesített vendégszeretetének messzeföldön van jó hire s az idönkint valóságos vendégszerelemmé fajul. Tehát maradta Bár ne tettem volna! V
