Bácsmegyei Napló, 1924. április (25. évfolyam, 91-119. szám)

1924-04-13 / 103. szám

1924. április 13. BACSMEGYE1 NAPLÓ 11. oldat 0 esküdt. (Dániel Ernő báró. későbbi ke­reskedelemügyi miniszter apjának), a másik Bcbor Györgynek a felese. Nagybátyjának pedig Kiss Miklós és Elemér voltak a fiai. Miklós. Srhratt Katalin térié. egzotikus vidékeken kon­zul. Elemér ur idehaza, itt is kiadott az árvaszék mindent, a birtokot pedig úgy kezelték, hogy az utolsó béresnek is több jutott belőle, mint ^ fiuknak, akik nagykorúságukig körülbeiti! elké­szültek. A gavallérélet pedig valamikor telie­­siteni kivánía szép asszonyok szeszé­lyét, mikor azok nyár derekán szánkó­zásról ábrándoztak. Hogy júliusban vé­letlenül csak a csodákban van szó. az mellékes. Lehet a két falu közötti or­szágutat cukorra! is feltölteni, siklik azon a szánkó, főleg ha pompás linicá­­norek húzzák. így lehetett, elcsúszni odáig, hegy amikor a Kiss-vagyon ieolvadt 12.000 holdra, úgy meg volt terhelve, hogy egy pohár bort is kunszt lett volna rá bekebelezni. Mégis akadt egy konzorcium, amely azt aiánlta a bájosan könnyelmű, sze­retetreméltó. gyönyörű férfialak Kiss Elemérnek: — Adunk önnek tíz éven át évi- 20.000 forintot, engedje át nekünk erre az idő­re teljes intézkedési és kezelési hatás­körrel a birtokot. Tiz év után. tisztázva minden teher alól. fundus instruktussal együtt visszaszáll az ön tulajdonába. Kiss Elemér azt feelelte erre. hogy évi 20.000 forint kevés, abból ö nem tud megélni. Ellenben, mikor el kellett adni a föl­deket. mert az adósságok sem nőhetnek az égig s alig-alig valami jutott, szinte csak kegyeletből reá. a napidijasságból már megélt. Ez az. amire sok régi. le­tört ur azt szokta mondani: Vagy va­lami (azaz minden), vagy semmi. Ha nem szívhatok havannát, inkább lemon­dok a dohányzásról. Kiss Elemér nem tanult semmit, ál­lasban csak a létmirímumot nyújthatták neki. Azért szépen élt s zúgolódás nél­kül halt meg. A többi hagyaték sorsa ugyanilyen; akárhányat sorolhatnánk fel. mindegyik­ben a már idézett vármegyei okozat szerint »az azelőtt napirenden volt ke­zelési bofrányok« játszották a főszere­pet. amik azonban véget értek, mire Kaffka Torontóiig jutott. S így igaza van a vármegye akkori tiltakozásának, amely kifejti, hogy »az árvaszéki ke­zeléstől el nem vitatható, hogy az tisz­tességes és az annak sikeres működése körül elért óriási haladás mellett eltör­pülnek az itt még mutatkozó kisebb ke­zelési szabálytalanságok«. A nagyarányú »kezelések« az elme­rült múlt eseményei. öreg riporter. Magyar esték északon Madáck-ceMennárium Dorpatha:i Tartu (Dorpat), 1924 április. Nemrég még eseményszámba ment, ha magyar ember vetődött a Keleti-tenger partvidékére. Az orosz uralom idején nagyrészt visszatartották tudósainkat az utazás nehézségei, meg a cári bürokratiz­mus kellemetlenkedései. Ma már, szere­tettel nyitják meg kapuikat a déli rokon előtt. Á testvérnépek egymásra találá­sának hatalmas kulturdokumentuma volt az a két magyar est, amely 26-án és 29-én zajlott le Dorpatban, illetve Ré­vaiiban. Az észt Heidelbergában Madách-cen­­ternáriumot ünnepeltek, amely alkalomra ünnepi díszt, öltött az egyetem stílusos, antik aulája. A perzsaszőnyegekkel és babérfákkal díszített emelvényen először az egyetemi vegyeskar jelent meg és két magyar dalt énekelt. Utána Dr. Virányi Elemér magyar lektor észt szabadeiöadás­­ban méltatta Madáchot, Utána vetített képeken mutatták be a költő arcképét és Zichy Mihálynak, »Az ember tragédiájáé­hoz készített, művész illusztrációit. Majd Vásárhelyi Zoltán, a revali >Estonia<-ze­­nekar hangversenymestere, a kecskeméti származású Hubay-tanitvány, nagy lelke­sedés közepeit játszotta el mesterének »Variációk egy téma fölött« cirnü hatásos hegedükoncertjét. Szünet után egy észt művész felolvasta saját fordításában Use­­key István »Állambölcseleti elemek Ma­dách Az ember tragédiában« című tanul­mányát. Meleg ünneplés jutott ki Laky- ÍSchuster Maliid zongoraművésznőnek, aki Weiner Dohányi és Liszt'darabokat adott elő brilliáns technikával A magyar tuli­pánokból összefűzött csokor kifejezője volt a lelkes közönség megbecsülésének. Utána e sorok Írója elszavalta magyarul »Az ember tragédiája« végső jelenetét. Az aulát zsúfolásig megtöltő észt közönség hálásan tapsolt az először hallott magyar deklamációnak, amelyet ezután pompás műfordításban észtül adott elő egy mű­vész. A dorpati Madách-est, amelyre néhány lelkes magyar barát több mint tiz dol­lárra] váltotta meg beléptijegyét, 45.000 észt márkát (tízmillió magyar korona) jövedelmezett a dorpati egyetem magyar intézetének. Rá három napra Tallinnban, az észt fő­­városában is magyar estét rendeztek. Elő- " adó Kettueri dorpati finn professzor volt, aki bemutatta a magyarságnak háború előtti és jelen helyzetét, Felvilágosító előadását bő kivonatban közölték az észt és német nyelvű lapok, amelyek lelkesen írtak Madáchról ig, szemelvényeket hoz­tak müvéből, közölték arcképét és Zichy egyik illusztrációját. A revali ünnepen megjelent az államfő, a kormány és a diplomáciai kar számos lagja. Utána Dr. Jungerth Mihály magyar ügyvivő, aki a dorpati. estélyen is részt vett, szükebb társaságot hivott magához a magyar követség palotájába, amelynek ez volt a házszentelője. Ott volt a külügyminiszter feleségével, a finn kö­vet és meghatalmazott minisztere, a mi­nisztériumok néhány osztályvezetőié ne­jével, Rebanét, a »Päevaleeht« cimü leg­nagyobb napilap főszerkesztője, Virro tiszteletbeli magyar konzul, az estély sze­replői és a magyar kolónia tagjai. Csekey István. Nyári vasárnap délelőtt Irta : Radó Imre Mennydörgés és villámlás között a felhők összerobogtak és zápor zuhogott a földre. A talu uccam nagy tócsák gyűltek össze. Az »Éhe­ző kocsma« volt a falu legmélyebb pontja , ide jutott a legtöbb a vízből. A zápor már elvonult, a nap is ki­sütött. de a vizek még mindig sebes folyással keresték a kocsma, előtti torkolatukat. Bent a kocsmában rezes banda szólt. Itt minden vasárnap reggel hétkor kezdődik a trombitálás. A vendégek, öten-hatan, mindig eny­­nyien és mindig ugyanazok pörköl­tet reggeliznek és teméntelen kar­­cost isznak késő délig. Néha, a mise ideié csendőr za­varja meg a reggeli duhajokat, de ilyenkor a vendégek szótlanul tá­nyérjuk fölé merevednek, a trombi­tások meg azt mondják, hogy ők nem vendég számára fújnak, csak ui nótákat tanulnak. Nyilvánvalóan hazudnak, mert összesen négy nótát tudnak elíujni és az Amoda lent van egy deszka-kerítés. az Asszony, asz­­szony az akarok lenni, az Én vagyok a jászság ifi. meg az A Vargáék kertje alatt hatvan-hetven esztendős nóták és csak ezeket fújják első trombita-szavuk óta. Trombitások, mulató vendégek egyszőrii emberek, múltjuk ködbe­vesző. Vezeték nevüket tán maguk;, sem tudják és keresztnevüket senki f se hallotta még. Laska ... Kajla ... Pipa ... Bagó... Görhony ... , igy j szólítják őket. * ' * Kik ők? és mit csinálnak? Közna­pokon az Éhező előtt ácsorögnak, kezükben ostort tartanak. Soha ei­nem szegődő kocsisok ők. De ha va­lamelyik rendes kocsis lopás vagy részegség miatt nem jelentkezik do­logra, a káromkodó gazda közülök keres kisegítő munkást Ilyesmire vállalkoznak. Télen disznóöléseknél segédkeznek, ott a trombitásoknak is akad dolguk. Nyáron, majálisok ha vannak, ők tolják ki targoncákon az erdőbe a sört. no meg szüreti munkát is szívesen vállalnak. Meg­élnek, mint a többi bohémek, és va­sárnap jó kedvük van. A trombiták, szabad függetlenségben egymástól, recsegnek és ha elfogy a bor, asz­­talverdeséssel hívják a szolgálót. Most is éppen, elfogyott a bor, de a dörömbö’ésre nem bújik senki se elő... »Hé! szüretig nem várha­tunk!« orditja ki egyik az udvarra nyíló ablakon. Lompos szolgáló nyit be az ivóba. Gyűlölködő a tekintete, a hangja. Csípőre tett kézzel, felszegett fejjel parancsok — Vagabundok! Nincs több bor máma! A kocsmát tízkor bezárjuk. — Bolond vagy te Lencsii — ri­­pakodnak a szolgálóra. —■ Bolond az apátok, aki... Isz­­kiri kifelé!... A kocsmát be kell rsukni . . . Nem látjátok? ott log a falon a parancs. Persze, nem tud­tok olvasni . . . ember létetekre nem tudtok olvasni! Ott a parancs, olyan nagy betűkkel van Írva, mint a ki­­j vert zápfogatok. — »Jóságos kirá­­j lyunk halálozási évfordulója van ma, a vendéglők tíztől tizenkettőig zárva tartandók.« A kocsma-népség a plakát felé fordul, nézik ;> számukra u3< : leket, a mulatságukat megölő betü­­! két. — ... iszkirí kifelé! — vezényel újra a szolgáló... És ők lehajtott fejjel, bambán tá­molyognak ki. Utánuk erősen csapó­dik be áz ajtó és Lencsi arcára vi­. gyor ül---- Boldog, nagyon boldog S most ő. hogy a vagabundok inulat- I sága elpusztult márna. Nagyon gyű­lölte őket. A vagabundok nagyon furcsán ér- I zik magukat a kocsma előtt. Vaió­­l ban gyászos vasárnap délelőtt ez. Legalább velük lenne az ostoruk.... De a meleg nap alatt megbékélnek és csöndeserj társalognak, amint öregedő emberekhez illik. Nézik a ; kocsma előtti nagy vizet. Régi.nagy esőkre emlékeznek. Az egyik mondja: — Gyerek voltam még akkor, ! amikor az az rsszonyatos eső volt. S Harminchárom éjjel, harminchárom nap fúrt esett... A Tisza is kiön­tött__ A nagy viz elvitte a házun­kat __ — A házatokat?! — kiabálták közbe a többiek és csnfolkodva vi­hogtak. — Igenis, a házunkat! ... meg a szőlőnket! ... — mondta mérgesen az emlékező és nem beszélt tovább, Icsak nézte a vizet Mindnyájan elhallgattak, előszed­ték pipáikat, tartós égésre tömköd- i ték. Most a kocsma, kapun egv kis \ lány szaladt ki öt éves forma, pi- Š rosarcu. kék szemű gyerek. Kcnder­­szintn haját körfésii szorítja le. Piros kartonruhácskája belevirit a szürke környezetbe. — Mennyi víz! mennyi viz! — tör lei belőle az öröm. Leguggol és kezecskéit a vízbe dugja. Pancsol. í A pipázó vagabundok tngv kedv- } teléssel nézik a helytelenkedő gye­reket. — Ni! hogy nyől ez a kis Lencsi. — mondja Kajla. — Az ám! és hogy öltözteti az anyja. Minden bérét rákclti. — te­szi hozzá Laska. — Hát, Vilit tehet mást. ha a gye­rek apja nem ad a neveléshez egy krajcárt sem — szól Oörhöm- .. Ezen aztán mindnyájan nevetnek. Sehogysem tu diák abbahagyni a ne­vetést. Egymás vállához dőlve rö­högnek. A kis Lenest a rfagv nevetéstől megszeunen. otthagyja a vizet és az udvar felé somfordáj. Hátra tekint­eni ... Görhony harmat-négyet ug­rik, niiníha üldözné a kislányt. Lencsike ékte’en sivaíkodással me­nekül be a kapun. A vagabundok ezen is jól mulat­nak . , , Lencsi. a szolgáló, az udvaron dolgozott. Térdig louiizotc szoknyá­ban a jószágoknak hordta az elesé­­j get. Lencsit hajnaltól estig vaió I munkával verte meg a sors. Három j szobát és az ivót rendben tartani, \ vendégeket kiszolgálni, tiz Embernek I főzni, két tehenet, nyoíc-tiz malacot, j libák, csirkék százait etetni, bizony | ehhez sosem elég hosszú a nap. De Lencsi győzte... Nagyokat emelt, kicsiket nyögött. Még reménység is. ’ lakott a szivében. Majd csak megnő a kislánya, és segíteni fog neki. Sok öröme lesz benne... — Ehun ni! hát ez meg miért si- I valkodik? Leteszi a moslékok vedret és zo­kogó gyerekét karjára kapja. — ..., a bácsik bántottak, ker­gettek — panaszkodik szipogva a kis Lencsi. A szolgáló arca elkékül. — Megint bántottak?... Majd adok én a pokol fajzatjainak! . . . Maid adok én nekik! Gyerekét karján tartva kirohant az uccára. , - Gyalázatos népség! a gyere­kemtől se nyughattok! Inkább mon­danátok meg. hogy mélyítek az ap­ja?... Lencsikém! kérdezd meg tö­ltik. hogy melyik az apád?'... Ró­hattak vagytok! hogy mért nem pusztít már el benneteket a csúf nyavalya. Görhöny védekezni próbált: — Lencsi! fogd be a szádat, ml csak tréfáltunk a gyerekkel. — Tréfáltatok?... Ismerem én a j tréfátokat. Az egész lányságomat el- I tréfáltatok.... Nem volt semmi belá- I tástok. Hajnaltól estig húztam az ’ igát, de elvettétek az éjszakai pihe­­, nésemet is. Nektek mindegy volt az, 1 hogy nekem hajnali kettőkor már Jkenyeret kellett dagasztani... hiába dobtam ki az egyiket, lőtt a másik... — Nor.o Lencsi! kettőn állt a vá­sár — mondta oda Laska. — Hej! gazemberek! letagadjá­tok-e, hogy hányszor törtétek rám az ajtót?... Hiszen utáltalak benne­teket. vagabundok... — Lencsi sírva fakadt és tán mert a gyengeségét szégyelte, hátat for­dított a vagabundoknak és befutott az udvarra. Az emberek szégyenkezve sütöt­ték a földre tekintetüket. Lencsi megbélyegezte, megalázta őket. Pipa megszólalt: — Lencsit én kedveltem. Ü is jó sziwel volt hozzám ... Mondtam neki. hogy álljunk össze, de ő temp­lomban akart esküdni. Szívesen tet­tem volna meg a kívánságát... De engem egy baka hozott el az okupá­­ciókor, Nagytörök országból. Én akkor másfél éves lehettem. Az ai baka aztán hamarosan meghalt. Mást nem tudok magamról... Nem volt keresztlevelem. Mondták, hogy ezen lehet segíteni, de akkor három évig katonáskodni leéli . . . Mond­tam én Lencsmek. elég ha mi össze­­állunk. Neki nem volt elég. Ö temp­lomban akart esküdni... — Mingyárt eibögi magát! — mérgelődött Laska. — Ember létére nem szégyel szomorkodni. A többiek is háborogfak Pipa ér­zelgős beszéde miatt. De Pipa nem szégyelte magát. — Bemegyek hozzá, még egyszer beszélek vele — mondta és bement I az udvarba. De Lencsi nem volt az udvaron. Éppen most nyitotta ki a kocsma­­ajtót: « — Letelt a gyász vagabundok! —• kiáltott az ácsorgók felé. Azok bejöttek az ivóba és csend­ben leültek a kecskelábu aszta! mel­lé. Lencsi bort tett elébük. — Ihattok már. hogy fulladjatok meg tőle! — Ne áíkozódj már! Pipa az ud­varon vár rád ... Meg akar kérni té­ged — dohogta Laska. — Mit?!.. Engem?... és kifutott az ivóból. A konyhában megállt és báván nézte a sustorgó fazekakat.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents