Bácsmegyei Napló, 1924. március (25. évfolyam, 60-90. szám)

1924-03-23 / 82. szám

1924. március 23

BACSMEGYE1 NAPLÓ

11. oldal

zett, mig egyszer elérkezettnek ]

látta az időt. hogy szokatlanul nyá-j jas legyen.

— Most már mondja el. kedves« Röser. hogy miiben lehetek a szol- \ gálatára?

— Nem akarok én semmi kiilö-5 nőset, csak annyit, hogy küldje ki] az alispán urat arra az ülésünkre, i amelyiken a konviktus ügyét tár-! gyaljuk.

Zsiga Kálmán legkedvesebb íőis-! pánja, Hertelendy. elmosolyodott, f

— Csak menjen nyugodtan haza j Az alispánt nem ígérhetem meg, va-, ialiogy azért elintézzük mégis.

Beérkezett a nagy nap is.

— Elborulva látom, mesélte Rő-f ser. hogy a főispán megfeledkezett i rólunk. Azért nem adtam fel a re- j ményt s hogy időt nyerjünk, hozzá- s szóltam az első tárgyhoz. Égy kis] fás szín építéséről volt a szó, min-1 denkj belátta a szükségességét, én ■ mégis annyi meggyőző érvet hoz- j tam fel mellette, hogy az emberek | nem tudtak eleget bámulni. Mit ka- ■ ratyol az annyit arról, amit ők is helyeselnek! Égy órát azonban ki-] húztam, jöhetett a másik tárgy, bár | inkább a főispán embere jött volna.! Az illetőségét kellett elismerni egy j (Jyertyámosról elkerült polgárnak.j Rendben volt ez is, Senki sem eile- ) nezte, csak én tartottam hosszú elő- ’ adást arról, milyen fontos az életben I az illetőség, beszéltem, az Isten tud-1 ja miről, mikor végre kocsffl áll meg; a községháza előtt.

Delliiv.anics Imre csend főszolgabíró. a korábbi főispán apja. lépett a terembe.

— Bocsánat, hogy zavarom az urakat, de a biró úrral van dolgom. Ha megengedik, megvárom itt az 5 ülés végét, csak tessék folytatni.

Helyet foglalt csendben, az elöljáróság felöltötte parádés arckifejiezését Egy e'lenzékieskedö emberünk, akitől nagyon tartottam, kedvtclenül' dörmögte. 1

— Ezt is épp most hozta az ördög, i

De az indítványom keresztülmenti

vita nélkül, senkinek sem volt ked-1 ve beszélni s akkor meggratulált' bennünket Dellimanics is, amiért »aj kor színvonalára tudtunk emelked-: ni.« (Milyen büszkén feszítette mellét az én ellenzéki svábom! Kor színvonala? Das bin ich!)

— Siettem megtelefonálni az eredményt a főispánnak, rendkívül izgatottan várta már. Hát igy kellett f közigazgatást, meg közművelődést 1 csinálni. j

... Hol van a tavalyi hó és hol vannak azóta a szegedi sváb konvikiusok! Öreg riporter.-----—----------B erényi János:

Északi herceg

Csipkés álmára gyászok gyöngye halkult De vágya böjtjén oil perzselt a Dél.

S úgy várt, hogy egyszer süket, béna lantja Sosem hallóit szikrázó dalra két.

Füstölgő bánót, fényes őszi szips'g A vérében énekre szomjazott.

De a szemén virrasztóit rontó sirás És sárba gyűrte mind a bánatot.

Gyászolt valakit, aki meg se halt még,

Kire a vágy még nem lehet nevet.

Ki messze déli tengeröblök húsén Parázsló húron víg dalt pép peleit.

Kinek képétől forró l tt az É ;znk b> a hómezök friss gyolcsa el fakult.

... Irdatlan őszt hirdettek mar a varjak,

S ő simogatta még a néma hurt.

Egy éjszakán varázsok tánca fény lett... — A csillagokból fájt a csengetés.

Fátyol bomlott a kósza hold haváró’,

S a bolyhos ködbe lángot szart a mécs. S megbénult a különös herceg lelke Zsibbadt, fehér arcára láz szökött,

A szive öblén máglyák tornyosullak A tompa, forró hervadás felölt.

És víg tavasz vágott a bus erekbe,

A herceg"álmát szikra verte szét.

S lantjára' iQpia véres ujja árnyát Hogy éjbe öntse felgyűlt énekét.

. . ! Messze délen valahol épen akkor Egy csók~parázs hamvadt a semmibe. . .1 .V jajdulva olvadt föl a húr ezüstje,

És megszakadt a bus herceg szive. ’

A magyar Shakespeare s^erb mecénása

Tömöri (Theodorovics) Anasztáz szfiieiésenek századik évfordulójára

Irta és a Kisfaludy Társaság Shakespeare Bizottságának vasárnapi matinéján íüolvasta: R.AűíO ANTAL

A magyar és szerb irodalom közti vonatkozások egy századnál régibb keletűek. Kölcsey már 1814-ben kezd íorditgatni egyetmást szerb nyelvből, egyebek közt egy hosszú részletet azokból a »vitézi énekek««böl, ahol oly sok helyütt van szó a török elleni harcokról, melyekben vállvetve küzdöttek szerbek és magyarok. Utána igen buzgón foglalkozott a szerb irodalommal Székács József, aki pályáját éppen szerb népdalok és regék tolmácsolásával kezdte; újabban Pavloviig Jenő, Dömötör Pál, Szászy István, ezelőtt tizenöt évvel pedig Rohonyi Gyula ismertették többé-kevésbbé sikerült átültetésekben a szerb költészetet. Viszont a szerbek is sűrűén plántálgatták át irodalmuk kertjébe a magyar poétákat: legtöbb sikerrel Jovanovic3

(Zmaj) János, aki a hatvanas és hetvenes években lefordította Petőfi János vitézét, Arany Toldiját és Mur á i: y ostromát, Madách Ember tragédiáját, azonkívül számos apróbb költeményt. A magyar irodalommal a szerbek közti népszerűsítésén oly lelkesen fáradozott, hogy a Kisfaludy-Társaság is sietett őt levelező tagjai sorába iktatni. ö utána főleg Bráncsics Blagoje újvidéki tanár szegődött költőink tolmácsává, és jellemző, hogy magyar anthológiáját a Szerb Matica bocsátotta közzé. Ez a társulat különben is szoros nexust tartott fenn irodalmunkkal, és még jól emlékszem én is néhai elnökére, Iladzsics Antalra, aki mint Jókai-forditó szintén levelező tagja volt a Kisfaludy- Tdrsaságnak s igen gyakran rándult fel Budapestre csak azért, hogy részt vehessen üléseinken.

De a szerbek és magyarok közti jó viszonyt senkisem példázza jobban, mint Vitkovics Mihály, aki a muH század elejének pesti irodalmi életében jelentős szerepet játszott, szoros barátságban élve Virág Benedekkel, Horváth Istvánnal, Kisfaludy Károllyal. Afféle irodalmi szalont is tartott, melyben nagy vendégszeretettel látta asztalánál az akkori Írók legjavát. Egyfelől a magyar költészetet gazdagította a szerb népdalok és népballadák fordításával, másfelől mint eredeti szerb költő is novet vivott ki magának.

Ha nem is igazi tehetség, de érzület dolgában méltó utódja volt az a férfiú, aki szerb ember létére a magyar irodalom egyik leglelkesebb barátja, sőt jótevője volt. Theodorovics, később Tömöri Anasztáznak hívták ezt a mi mecénásunkat, akinek születési éve az 1824-ik esztendő.

Tömöri Dunaföldváron született, ahol apja, Theodorovics Tódor egyszerű Boltos volt. Dunaföldváron kezdte iskoláztatását, aztán Fehérvárron folytatta és Pesten végezte be, ahol mérnöki oklevelet szerzett. De gyermekkorától fogva azok közé a nem ritka tehetségek közé tartozott, akikben a számok tudománya iránti szeretet együtt jár a költészetért való rajongással s mig egyfelől mathematikai cikkeket Írogatott, amelyek alatt a 2X2=í chiffret használta szerzői jegyül, másrészt egy nagy emlékkönyvbe másolta a legszebb magyar verseket, melyeket olvasott. S jellemző, hogy első kiadványa nem az ő 1854-ben kinyomtatott Elemi Mennyiségtana volt, hanem egy igen jőizléssel összeválogatott magyar verses anthológia, mely ugyancsak Emlékkönyv címmel már 1852- ben látott napvilágot.

A mérnöki diplomának Tömöri nem is vette sokáig hasznát. Az ötvenes évek elejének politikai viszonyai még e pályán is annyiféle galibát és hatósági zaklatást okoztak, hogy Tömöri már harminc éveg korában más hivatás után nézett. Akkoriban vált meg Szász Károly a nagykőrösi református gimnáziumtól, ahol a számtan professzora volt, g az egyháztanács pályázatot hirdetett a megüresedett tanszékre. Tömöri beadta pályázatát: ö. az óhitit, a szerb nemzetiségű, a reformátust, a SzTnmacyar iskola egyháztan ácsához. A tanári kar Tömöri minősítését találta legjobbnak s az egyháztanács minden vita

nélkül őt is választotta meg Szász Károly utódjává.

Tanárkodásának hamar végett szakított egy olyan esemény, amely inkább csak a regényes színjátékokban szokott előfordulni, mint valóságban. A pár száz forint fizetésből szerényen és szegényen éldegélő vidéki tanár egy szép napon arra ébredt, hogy ó — milliomos. 1854 nyarán ugyanis rászánta magát, hogy fölkeresi gazdag nagybátyját, aki fölváltva Bécsben és Hamburgban lakott. Bécsben aztán megtudta, hogy nagybátyja, már néhány hónappal ezelőtt meghalt, és hogy minden vagyonát — házait, műkincseit, értékpapírjait — őrá és két nővérére testálta. 1854-ben őszén visszatért Tömöri, Kőrösre, de csak hogy elbúcsúzzon kollégáitól, akik azzal becsülték meg távozását, hogy megválasztották az iskola »tiszteletbeli tanárá«-nak.

Tömöri ezután birtokot vásárolt Gombán, de éventi hónapokat töltött Pesten is, ahol csakhamar összeismerkedett az Írói és művészi körökkel.

Nyilt házat vitt, és az Írói szalonjában tartott estélyeken nemcsak az Írók szine-java jelent meg —Eötvös, Kemény, Jókai, Bajza, stb. — hanem a legjobb1 színészek is, kivált Egressy, és a politikusok közül Deák Ferenc is. Mindjárt az uj gazdagság első esztendejében, 1854 végén száz arany pályadijat tűzött ki egy történelmi drámára, s ebből a pályázatból került ki Jókai »Könyves Kálmán«ja. A »Vasárnapi Ujság«-ban húsz aranyos pályázatot hirdetett költői beszélyre, s itt Mentovich Ferenc lett a győző. Megmentette a fenyegető bukástól a Hölgyfutárt, melynek előfizetői számára a »Mohácsi vész« cimü mülapot készíttette el Than Mórral, akit saját költségén küldött ki Párisba, hogy ott magát továbbképezze. Elkészítette Vörösmarthy szobrát is, melyet aztán sokszorosittatott és forgalomba bocsáttatott Még arra is gondolt, hogy a magyar irodalomnak külföldön is becsületet szerezzen, s e végből kiment Berlinbe, hogy ott egy magyar egyetemi katedra létesítését próbálja nyélbeütni.

Egyik legnemesebb tette volt, hogy mindgyárt Pestre való átköltözése után az akkor már megtört testű és lelkű Vörösmathyn&k hü barátja és bőkezű támogatója lett.

Az irodalmat és a színházat egyszerre kívánta Tömöri gazdagítani, amidőn lehetővé akarta tenni egy az eredetinek méltó teljes magyar Shakespearenek megjelenését. A rövidéletü Szépirodalmi Közlöny 1858-iki évfolyamát október 24-iki számában pendítette meg egy névtelen cikkíró, hogy a Nemzeti Színház a neki adományozott pénzekből szakítson 3—4000 forintot, amennyi véleménye szerint elég lenne egy teljes magyar Schákespeare létesítésére. Ebben a számításban persze optimista volt, épugy mint abban, hogy a nagy mü bevégzésére 3—4 esztendőt elégnek tartott. Ám a lelkeshangu szózat igy sem maradt hatástalan, mert a lap már a következő számban a nagy eseményről tehetett jelentést. Vezető helyen, a lap első oldalának első kőzieményeképen jelent meg a híradás, melynek cser- és tölgyfalevél koszorúban foglalt címe ez volt: »Lesz hát Shakespeare magyar nyelvenli •-,» -Hogy mily óriási buzgalommal látott Tömöri e nagy terv keresztülviteléhez, 'miként toborozta a fordítókat, miként kérte ki minden pontban Arany János tanácsát, s aztán hogyan adta át 1860- ban a magánjellegű vállakózást a Kisfaludy-Társaságna,k olyképen, hogy a szerkesztés és kiadás gondját a Társaság tekintélye alá helyezte, a kiadás költségeit pedig saját maga viseli: mindezt bőven és a széles megszokott alapossággal mondja el Bayer József a »S h akespeare kultusz hazánkban«. Az 1864-ben megindult Shakespeare-kiadás már két. évvel utóbb majdnem elakadt. mert Tömörít ekkor elemi csapások olyan helyzetbe juttatták, hogy ez évben nem előlegezhette a költségeket. De ez a

zökkenő hamar elmúlt, mert már néhány hó múlva jelenthette a Gregus' Ágost, a Kisfaludy-Társaság akkori titkára, hogy; »a külső <<kadályok, melyek e. nagy nemzeti vállalat késleltetését okozták, elhárultak, és áldozatkész sikeritője, Tömöri Anasztáz ur alapitó tagunk, általam értesíti a Társaságot, hogy a még hátralé-í vő köteteknek minél gyorsabb megjelenését óhajtja, minélfogva úgy intézkedett, hagy ami a dolog pénzügyi oldalát illeti, a magyar Shakespeare akár egy év alatt is teljesen a közönség birtokában1 lehessen«.

A Tömöri költségén megjelent magyar Shakespeare 1870-ben fejeződött be, s ez alkalomból a Kisfaludy-Társaság elhatározta, hogy hálája jeléül lefestett a nagy, mecénás arcképét, mely aztán az 1872- dik évi februári ülésén be is mulattatott. Tömöri pedig azzal köszönte meg a kitüntetést, hogy 1370 novemberében ajánlatot telt egy Shakespeare-monografia költségeinek fedezésére is. A Társaság ezt az ajánlatot is köszönettel fogadta és a mü megírásával Gregus Ágostot bizta meg. Végre 1878-ban arról értesítette Tömöri a Társaságot, hogy a Shakespeare-kiadásának még meglevő példányait a Társaságnak ajándékozza, melytől azokat Ráth Mór vette át 5000 forintért; ez őszszeggel szerepel Tömöri a Társaság alapító tagjai sorában.

Vándorba a kishegyest magyarok kezében

Amerikái»; mennek a kish egyesi magyarok

Mint gyorsan terjedő járvány* úgy terjedt el Bácska és Bánát magyar föídmivelq népe között a kivándorlási láz. A buboskemencés szobákban, ahol azelőtt — esténként — arról beszélt a1 pihenni összegyűlt család, hogy mit hoz a föld, mivel fizeti meg a verejtékes munkát, ott’ ma hajóstársaságok »prospektus«-ait böngészik ...

A noviszádi vasútvonal mentén szétfolyó dombos vidéken terül el egy szinmagyar község; Kishegyes, hatezer lélekkel. A földből alfg-alig kibuggyanó apró házak lakói a föld rabszolgái, akik nemzed ékről-nenrzetékre ötöklik sorsukat, a megbékélést. megnyugvást, ístenáidásáf szülő munkát és ez az egyszerű földturó nép sokáig nem ismert mást, csak a1 Széni Humtis folytonos megtermékenyülését. Az emberöltőkön keresztül követett utat. amelyet a messze múltba tűnt ősök jelöltek ki unokáiknak, mind tömegesebben hagyják el azok, hogy uj utakra térjenek, ahol nem érzik a föld szaga, ahol a vérmes remények aranyló kalász helyett csengő aranyakat sejtednek. Az a vidék, az a falu. az a posta, amely összenőtt szivükkel, lelkűkkel, idegen lett, előttük, mert — szerintük — már nem a boldogságot hanem a nyomort jelenti számukra.

—• Nyomor — kapaszkodnak bele a kishegyesi magyarok is ebbe a kegyetlen szülőföldjükkel szemben árulást jelentő szóba. Csak be kel! tekinteni egy kishegyes; földművelő galambduccos portájára, hogy meghazudtoljuk ezt a pusztulásba vezető önámitást. Nem üres a magtár, nem üresek az ólak. és a tágas udvaron falnákban szaladgálnak a tavaszi. pihetollu csirkék. Üggyel-, bajjal lehet csak miattuk bejutni a szobáig, bogy ott azután a gazda Délamerika kincseivel dicsekedjen, ami már az övé is, csak ép ki kell érte menni. — Ingyen utazunk — mondja — mindent megfizetnek, lesz földünk, lesz pénzünk és nem kel! robotolni mint itthon.

Szegény, sajnálatraméltó elcsábított emberek, akiknek a lábuk alatt az ígéret földje, akik talán csak hallottak a nyomorról városban lakó és talán óit valóban nyomorgó, embertársaiktól. nem akarják megbecsülni azt amivel a Sors megajándékozta őket, hogy a bácskai róna íöldmivelői lehetne1'