Bácsmegyei Napló, 1924. március (25. évfolyam, 60-90. szám)

1924-03-23 / 82. szám

12. oldal

BACSMEGYEI NAPLÓ

1924 március 23,

Két hirt olvasok az újságban, amelyek első hallásra nem látszanak öszszefüggésben lenni egymással, ele ha gondolkozik az ember rajtuk, azt találja, hogy együvé vagy legalább egymás mellé tartoznak.

Az egyik szerint a népszövetségi tanács egyik utóbbi ülésén valaki javaslatot tett, hogy a nemzetközi diplomáciai nyelv ezentúl ne a francia, hanem az eszperantó legyen. Az indítvány sorsa nem kétséges, — el fogják vetni. Nemcsak azért, mert Franciaország ma sokkal hatalmasabb és sokkal inkább vezető hangszer a világkoncertben, semhogy a nyelvét brüszkirozni marnék, de azért is, mert az eszperantó nem elég erős — mert nem elég természetes — ahhoz, hogy a francia nyelvet, amely évszázak óta az egész müveit világ értékes közlekedőeszköze, az taternacionális érintkezésben pótolhatná- Mesterséges nyelv aligha lesz bármikor is alkalmas arra, hogy olyan relációkban tehessen hasznos szolgálatokat, ahol a természetes nyelvek közt is csak a klasszikus tökéletességű és minden finom árnyalatot kifejezni tudó franciának voltak kedvező chance-ai.

Nem vagyok eszperantista, de alig hiszem, hogy ez a különben nem műiden virtuozitás nélkül ^előállított« nyelv elláthatná a diplomatákat azzal a szólánccsel, s különösen azokkal a hajlékony konstrukciókkal és a frazeológia többi finomságaival, amelyekre a nagyköveteknek és egyéb politikai színművészeknek, hogy eredménnyel csaphassák be egymást, szükségük van. A Voltaire nyelve, amely csak azért az övé, mert ő irt rajta talán a legszellemesebben, de máskülönben sok évszázadnak a hatalmas műalkotása, erre a célra bizonnyal alkalmatosabb, mint az a műhelyben mechanikailag gyártott idióma, amelyet a természetes nyelvek szurrogátumának szántak a bélyegcsere és egyéb nemzetközi játékok megkönynyitésére ügyes sportemberek.

A másik hir, amelyet a »Journal des Débats«-ban olvasok, arról szól, hogy Párisban egy idő óta latinnyelvü havi folyóirat jelenik meg, amelynek Jams a címe s a diáknyelv kedvelői számára készül. Az előfizetési ára 24 frank egy évre, s bíznak abban, hogy a revue fentarthatja* magát. A referens szerint: »L’esperanto passera comme le café, mais la belle langue latiné vivra éternellement«. (Az eszperantó el fog illanni, mint a kávé illata, s a szép latin nyelv örökké élni fog.) Itt azért áüitották szembe ezt a két nyelvet, mert a szenvedclmes eszperantisták a maguk uj nyelvének a védelmére s a latinnak a kisebitésére azt vitatják, hogy ez utóbbi nem alkalmas a modern ker érzéseinek és vágyainak a kifejezésére. Nos, a Janus, mint írják, alaposan megsemmisítette ezt a vádat. Egyik füzetében M. André Thérive klasszikus latinsággal írja meg Pierre Loti nekrológját, s különösen a jeies francia író nihilizmus-írói szól nagy irói készséggel és teljes luciditással. Modernebb témát nem is választhatott volna a latinul is pompásan iró francia, mint Lotirt s annak a nihilizmusát, ami ugyancsak »huszadik század«, s elég távol áli a régi latin világ mentalitásától .. .

A legteljesebb elismeréssel vagyok az eszperantisták gyakorlati és ideális törekvései iránt, s óhajtandónak tartom, hogy mentül több hivet szerezzenek a nyelvüknek, amely nagy mértékben segítheti elő az ellentétes és ellenséges népek kibékitését, egymáshoz közeledését és a kulturértékeik kicserélését. Mégis azt kell hinnem, hogy a latin nyelvnek nemcsak szebb múltja, de nagyobb jövője is van, mint az eszperantónak.

*

Jellemző az amerikai észjárásra, amit Ampere, a jeles irodalomtörténész beszélt el egyik' munkájában, a Littérature et Voyages-ban.

Bernhard sachsen-weímari nagyher-1 cegnek a vasutak előtti korban (1834- ben) kocsin kellett utaznia egyik észak- I amerikai városból a' másikba.

A titkára által e célra fölfogadott bérkocsis, ostorral a kezében, ezekkel a szavakkal lépett a hotelbe, amelyben a herceg lakott:

— Hol van az az ember, aki holnap

I reggel utazni akar velem? Én vagyok az a gentleman, aki majd viszi ötét!

*

Mozart életirói beszélik a lángeszű j zeneköltőről, hogy már hatesztendős korában kiszemelte az aráját. S a menyasszonya nagyon jó házból származott.

E zsenge korban az osztrák udvar vendége volt Mozart, s Mária Teréziának s a családjának zongorázott. A csodagyermeket ott természetesen nagyon kényesztették, úgy hogy a bájos

Í

kis fiú a fényes miliőben egészen otthonosan érezte magát. Mégis megtörtént vele, hogy a sima parketten (sehol se olyan sinia a parkett, mint a fejedelmi udvaroknál) elcsúszott, s a balesetén mindenki nevetett. Régi megfigyelés, hogy ha elesik valaki, a iegjobbszivü ember is nevet, mert nem lehet úgy es- I ni el, hogy az ne legyen komikus... Csak a kis Mária Antoinette volt kivétel, aki nem nevetett, odasietett az egy esztendővel fiatalabb Mozarthoz, gyöngéden fölemelte s mintegy jóvátételül összecsókolta.

Í

Ez jól esett Mozartnak s igy szólt a íöhercegkisasszonyhoz:

— Maga derék kislány. Feleségül fogom venni.

A partiból persze nem lett semmi. A rangkülönbség nagy volt, korban se egyeztek, s talán egyéb akadályok is merültek föl. Formális megkérés se történt, de bizonyos: ha a szép királyi hölgy feleségül megy Mozarthoz, alighanem boldogabb lett volna, mint annak az országnak a trónján, amelynek a népe a guillotine alá vitte. Kár, hogy oly nagy volt a rangkülönbség köztük s hogy korban is oly kevéssé egyeztek...

#

Az utolsó német császárnak a nagyszülei (1. Vilmos és a felesége, Auguszta) fiatalkorukban Raupach-ió 1, a valaha hires drámaírótól, kaptak históriai oktatást. Az akkor még porosz királyi her-I

ceg, a későbbi (1871) német császár igy szólt Raupachhoz:

—• Követelem, hogy az előadásában ne hallgasson el semmit, amit más ta- I Hitványának elmondana. Nekem nem I kell világtörténet ad usum delphini. Ellenkezőleg, arra kérem: ismertesse meg velünk minden tekintet és gene nélkül a francia forradalom mélyebben rejlő okait. Felejtse el, hogy kik vagyunk, és ne titkolja előttünk a legrosszabbat se. Mi tanulni akarunk, s az igazságot ki-I vánjuk hallani.

Raupach, semmi kétség, eleget tett a tanítványa óhajának és köntörfalazás nélkül állította eléje a tanulságokat, amelyekkel a nagy fölfordulás szolgált az uralkodóknak.

II. Vilmosnak aligha volt ilyen tanítója, de valószínűleg ő se volt ilyen ! tanuló. S ha intézett is hasonló kérdést I a história professzorához, nem kapott I rája runpachi feleletet. Máskülönben ki tudja, hogy’ volna? Mert a Runpachok is beleszólnak a világtörténetbe, nemcsak a Vilmosok.

S bizony kár, hogy tiz év előtt csak a Vilmosok szóltak bele.

*

A Hungária-kávéházban a múlt század utolsó két évtizedében egy asztalt csupa írók, tanárok és egyéb tudósok ültek körül. Riedl Frigyes is a társasághoz tartozott s az asztalnál megvolt a rendes helye, amelyet mindenki respektált. Mégis, mikor egyszer három hétig tartó olasz utazás után hazatért, a helyét elfoglalva találta.

Egy egészen fiatal és még nem sok érdemet szerzett tanárocska tartotta azt megszállva,

Riedl persze egy szót se szólt, csak az ajka körül jelent meg az az irónias és felsőbb séges mosoly, amelyet a barátai olyan jól ismertet

Egy hétig a ffatal helystréber hál) őritlanul élvezte az előkelő sztallumot. A nyolcadik napon Riedl korábban jelent meg a kávéházban, mint ifjú kartársa s természetesen a régi helyére ült, s mikor később az uzurpátor is megjött, a szellemes férfiú igy szólt hozzá nyájasan:

— Bocsánatot kérek, kolléga ur, hogy elfoglaltam — a helyemet.

Beszélgetés a kalifával

Franciaországban fog letelepedni

A »Nieuwe Rotterdamse Courant« svájci levelezője beszélgetést folytatott a száműzött - kalifával. A beszélgetésről a következőket írja:

Mint elég gyakran, ma is ellátó-, gattam, Territetre, a Grand Hotel előtti szép terraszon egy fotelbe ereszkedtem, abban a merész reményben, ha talán mégis láthatom a kalifát és családját, amikor hozzátartozóival együtt a hotel balszárnyának balkonjára kijön. Titkára ezt a lakosztályt kérte Zágrábból küldött sürgönyben. Nagyon csodálkoztam, amikor láttam, hogy a terraszon egy öreg ur kissé idegesen ide-oda fut. Amikor megpillantott, könnyű hallással köszöntött. Előbb azt hittem, hogy egy egyszerit hotelvendég üdvözöl, de nemsokára megjelent egy fényképész és láttam, hogy egy fiatalember fezt hoz ki az öreg ur szobájából. A barna zakkoruhás férfi kifejezésteli fejével, jól ápolt fehér szakállásval udvariasnak látszott és joválisan engedte, hogy különböző állásokban lefényképezzék. Leült, a két herceg is melléje állott, majd kis leánya jött a közeiébe. Minden mozgása egy európai világfit árul el. A fényképész meghajolt, becsukta készülékét és tovább ment.

Az ősz ur határozott léptekkel I hozzámjött, meghaj olt és egy kairasszékbe ült le mellém. Felállottam, de egy szeretetreméltó gesztussal intett, hogy ne zavartassam magam. Félórahosszat nyugodtan beszélgettünk különböző dolgokról. Nem tudom, mit látott bennem, talán egy lemondásra késztetett kalifát, vagy talán mint ravasz keleti ember az újságírót gyanította, aki előtt nagy tartózkodással ugyan, de sok mindent lehet és hasznos elmondani. Nem tudom. Gondolataimat azonban nem árultam el.

A kalifa egyébként erőteljes idősebb ur, ötvenhat éves. Szép, nyájas. élénk szemekkel. Az ember, ha össze akarná valakivel hasonlítani, akkor legjobb, ha egy francia tanárral, vagy miniszterrel hasonlítja öszsze. De törökös alsó ajka, mely előre ugrik, a rövid, majdnem göndör ősz haj, a kissé felfelé hajló ujjak és körmök, gyorsan elárulják a török embert.

Egyenesen tekintett a tóra, amelyet a nap káprázón csillogtatott és kedélyesen beszélgetett lemondásáról. Már régóta érezte, hogy ennek jönnie kell. a demokrácia mindenütt előre tör, ez már a földi dolgok menete. Amikor azt a megjegyzést tettem, hogy a dolgok menete kissé gyors tempóban történt, rövid gondolkodás után dúsan, képletes keleti beszédben fejtegette, hogy az emberek manapság olyasmivel foglalkoznak, amihez nem értenek, igy például állami ügyekkel, kormányzattal, politikával. Kézmozdulatokkal illusztrálva beszélt a repülőgépről,

I amelyhez komplikált számítások kellenek. Lehet-e az ilyen apparátust rábizui az olyan emberre, akinek erről halvány sejtelme sincs. És mi ennek a következménye? Az, hogy a legbátrabb ember is lezuhanhat. Van egy közmondás: natura non facit salíus. En is azt mondom, fejlődés kell, nem forradalom.

Elmesélte azt is, hogy nem merev dogmatikus, nem is konzervatív. Mindig liberális emberként mutatkozott és az angorai urak nagyon jól együttműködhettek volna vele, de nem akartak. Ez csak rájuk nézve rossz. Ez egyébként az ő ügyük. »Éli pedig elmentem — folytatta a kalifa —, mert a harcnak is van határa. Az állandó harc felmorzsolja az embert«.

Ezeket összevéve, azt lehet állítani, hogy a kalifa — legalább külsőleg — a dolgokat nyugodtan nézi, de belsejében bizonyára másképen gondolkozik. Mindenesetre pedig várakozó álláspontra helyezkedik és biztosra vehető, hogy nem marad itt sokáig, nemsokára Franciaországba fog utazni.

Azután néhány szó esett Pierre Fótiról, akinek említésekor lelkesedéssel kiáltott fel: »Ez volt azután az igazi muzulmán!«