Bácsmegyei Napló, 1924. február (25. évfolyam, 31-59. szám)
1924-02-10 / 40. szám
1924 február 10. BACSMEGYEI NAPLÓ II. oldal Az a terület, amelynek intenzivebb megművelésére készül most megalakulni a vajdasági magyar írók társafcíága, nem nagybirtok és! nem olyan humusz, hogy mintagazdaságot lehetne folytatni rajta. Ezt vegye figyelembe a jóhiszemű és ügyszerető kritika — és akkor aztán üldözze tüzzei-vassal azokat, akjk az ilyen módon megállapított mértéket nem ütik meg. hm. Kellemetlen meglepetés * '■* A kellemetlen meglepetés ezúttal engen; ért. Tegnap vettem kézhez a Vajdasági írók Alroanachját a szer- Keszíok hiteles aláírásával. (Pardon, nem ez a kellemetlen megáeperés.) Az aláírások hitelességéhez kétség se fért; Radó szerkesztő ur saját szemem láttára irta alá Dettre szerkesztő ur nevét miközben Dettre szerkesztő ur otthon nyugodtan vacsorázott és nem is sejtette, hogy »igaz nagyrabecsüléssel és szeretettel« van irántam. Miután az almanachot elolvastam, elhatároztam, hogy a B. N. hasábjain irok egy paródiát az almanach közleményeiről. Magamba már nevettem, hogy fognak nz urak kénytelenségből jó arcot vágni a kifigurázásukhoz. Es most jön a kellemetlen meglepetés. Kezembe veszem a Bácsmegyei Napló vasárnapi számát, hát ott találom a paródiát bizonyos »-—él« által sajnos kitünően megirva. Szerintem az »—él« alatt az almanach egyik munkatársa rejtőzik. _ éppen azért csodálkozom, hogy miért nem az én nevemet bigyesztette a cikk alá. S most itt állok egy témával, amit elírtak előlem, mert későn kaptam meg az almanachot. Mit tehetek hát egyebet? Dióhéjban megírom a vajdasági eüen-almanflchot. illetve megírom azokat, akik kimaradtak az alujj_ jii iii1' ni1 iiFiwniWpnrTf.iiviri saaavtoaexmsam ró! is. amely »nem törődik a külpolitikával, amely mindig szeretetreméltó és mindig olyan, mintha ünnepelne.« A szellemes, jóságos- és elevenszerriü öreg ur állandóan közöttünk van. Mindig róla folyik a szó meg a könyveiről, munkáitól, számkiveíetségéröl, szabad véleménynyilvánításáról, magánéletéről, megkapó meglátásairól, mosolygós meghittségéről. Olyan közel jön ez a: kis. nagyliaju ember és egyre nagyobb, egyre óriásabb lesz. Egy hatalmas, geniáiis élet bontakozik ki széles és szédítő arányokban. Menynyit lát meg és mennyit tud! Óriás fáklya gyulád fel a zűrös, sivár homáiybaa Temischeff hercegnő finom. fáradt arca kissé kipirul. Körülnéz a szüli, szomorú szánalomban, majd szelíden mondja: — Látja, néha nem vagyok itt.. Magyarázatképpen a könyvekre meg a levelekre mutat. Azokban van a másik világ, ahová olykor elmenekül ru.t. rideg nyomorúságok elől. S ez egyúttal magyarázata a szelíd, békés, fölényes mosolynak, a bátor belenyugvásnak, az el nem lanyhuló életerőnek. Az élet hatalmasabb, mint a nyomorúság. Meg lehet és meg kell mutatni, hogy igy is lehet. Elveszteni mindent: vagyont, hazát, holnapot, az otthon melegét, a kényelem kellemességeit és hiúságok szépségeit és mégis élni okosan, büszkén, csüggedés nélkül. Teuischefí hercegnő mint nagy múltak és nagy erények tulajdonosa szelíd fölénnyel, bölcs bizonysággal, a mindent megértés és megbocsájíás érzésével lépked a romok és reménytelenségek között. Jóságos, baráti kéz vezeti, támogatja a csúnya. bogáncsos, bolnaptalan csapáson.. _______,____... , krachbó! vagy legalább is kimaradtak a parodia-sorozatból. 1. Kedves költőm Ambrus Balázs: Lakonocs (Stivanavics Sxtipán) Az ég vidám, a tenger kék Szép kedvesem maradjál még Dalolok neked szép dalokat Magyarul németül, franciám Angolul, kínaiul, malájul Hogy a szived elájul Mégis mész? Agyő! Kis medvebocs! Juszt is szerbül köszönök: iákonocs! 2. György Mátyás, az előkelő: Vers Aludjál asszonyom életet Aludjál zajtalanul Aludjál Soha fel ne virradjál Szivemből kiszakadtak a templomok a hajók az árbócok a bástyák a futárok a romok és ezek az érthető soruk 3. Tamás István, a mély: Szonett Adj kezet! Ne félj tőlem. Nem vagyok örült bizonyisten. NEM. NEM. NEM Kis szűcs, mit sütsz? Úgy? Nagy krach a kuliszpiacon? I-N-Z-O-L-V-E-N-C-I-A. Piroska megette a farkast. Kohn Mór igazolhatta HéMast Adj kezet! Nem adsz kezet? Ja. pardon majd elfelejtettem Hogy nem tudok kezet adni Mert kényszerzubbony van rajtam 4. Havas Emil, legkedvesebb gazdám Halott férfiak A férfi feljajdult. — Ah — mondta — mit ér az élet? Hiába az enyém ez a sok szép nő, folyton akad egy, akit azt mondja, hogy ő azért se. És az ember elpasz- \ szolja azt a sok nagyszerű, illatos, \ puha, kemény, színes, fehér nőt. A i másvilágon pedig rémes tortúrákat kell kiáltani a férfiaknak, az elszalasztott nőkért . . . 5. Lucia, az egyetlen vajdasági szépiró: Mese a kis keféről és a kis c’pőgomholéról A kefe és a cipőgomboió közős háztartásban éltek a gavallér jobboldali mellényzsebében. Közös zseb- f re ment náluk minden. A kefe kefélte a bajuszt, a cipő gombolta a cipőt. De a fiú sokszor eugos cipőt viselt; ilyenkor a cipőgoraboló kimenőt kapott. Egyszer aztán a fin nagyon be volt rúgva. A cipőgomboló-: va! kefélte meg a bajuszát. Ez síké-\ rült neki. A kefével mindenáron be j akarta gombolni a cipőjét. De a kefe ! nem gombolta be a cipőt, — Nem ettem kefét — mondta ne-I vetve. / . 6-Stella Adorjín, a jól dotált j külföldi humorista Dr. Szubotlcaí Barátom beállított az Almanach-hai. — Itt van. Tiszíeletpéldány. Boldogan vettem el. Szubotieai | Barátom még hozzátette: — Csali a, szedést fizesd meg. És I a nyomást. És a szép kötést. Meg a ■] gyönyörű, verseket és novellákat. \ Megalkudtunk 95 dinárban és még a könyvet is visszaadtam. Ezért nem kellett külön fizetnem. Tehát! még kerestem az üzleten. Mert ezt j a történetet rögtön megírtam hu-! mórnak a Bäcsmegyeibe. I Stella, * Komédiások — Kis dráma — Irta: Karinthy Frigyes Férj (levelet olvas, nevet)'. Fe.eség (újságot olvas, jeluézJ: Mit röhögsz? Férj: Ez a marha, a Szveti. Feleség (leteszi a lapot): Miféle Szveti? Csak nein a Cserven?, Férj: Dehogy nem. Feleség: A Cserven irt? Férj: Nemcsak hogy irt, de mindjárt itt lesz. Most jött meg és érzem, hogy | mindjárt itt lesz. Két éve nem láttáin. | Feleség: Képzelem, miiéle csacsiságo-j kát ir megint. Férj: Hogy elhozza a töltői olltßkö tintatartót is, aszongya. Feleség: Hát az mi? „ Férj: Amivel legutoljára felültetett Az úgy volt, hogy én vettem egy töltőtollat és a Szveti . *. Feleség: Elég! Elég! Tudod, hogy nincs érzékem a ö humorotokhoz. Hogy nem unjátok meg, diákkorotok óta folyton ugratjátok egymás* és órákig tudtok röhögni ezeken a gyerekes szamárságokon! Felnőtt emberek! Nem szégyenetek magatokat? Férj: Bocsáss meg, hát muszáj röhögni, mikor például . . . Feleség: Tudom, tudom, beken! a telefonkagylót, hogy hozzáragadjon a füledhez, mikor telefonálsz. Mire tó, miniszteri titkár és családapa, vizet öntesz' a gummikabátja zsebébe, vagy beadod neki, hogy a rendőrség kereste. És igy tovább. Nem unjátok még? Férj: Hogy lehet ezt megunni? Hát nem egy fényes alak? Találkozom vele egy reggel, azt mondja, teljesen berekedve (utánozza): »Nézd kérlek, mi történt velem, éccaka teljesen berekedíero, nem tudsz valamit, mielőtt orvoshoz mennék?« Mire én nagy részvéttel magyarázni kezdem neki hogy mit rakjon a torkára, mivel gargarizáljon — szóvá! beszélek egy negyedórát, mire ő dörgő hangon azt mondja (utánozva): »köszönöm szépen!« (köhög). Nagyon jó! Feleség (felhúzott szemmel): Hogy ezen mi van olyan nagyon jó? (Csöngetnek.) Férj: Te, iez ő.. Feleség (felugrik): Várj — akkor átöltözöm. Férj: Hopp, Málcsi, várj csak ... Ez biztosan valami ugratással jön . . . Meg kellene előzni . . . Mondj valamit, mivel csapjam be . . . Feleség (vállat von, aztán kicsit épé- j sen): Mondd neki, hogy mi ketten márj nem vagyunk együtt, hogy elváltunk! téat a dolog? Két ilyen ember. Mindenki azt hitte, aranylakodalom lesz belőle. Férj (lehorgasztotí fővel): Éli is azt hittem. Szveti (részvéttel): őszintén sajn£* lom, hogy most {elszakítottam ezt a sebet, édes öregem. Ha ezt tudom . . . Férj (keserűen legyint): Mindegy. Bátran beszélhetsz róla. Úgyis minőig, ez jár az eszembe . . . igazán mindegy, hogy beszélek róla, vagy hallgatok. Szveti: Ejnye, ejnye ... és ennyire, hatott rád a válás? Szegény barátom. Férj (indulattal): Szvetikém . . . nem tudod ‘mennyit szenvedtem azóta! (£L, takarja az arcát.) Szveti (részvéttel): Beszélj, Lajcsikám — jót fog tenni neked, ha kihat« heted a szived egy régi barátnak. Férj: Mit beszéljek!? Láthatod, hogy egészen mégváltoztam. Kői vannak ások a szép idők, mikor annyit nevettünk együtt! (Sóhajt.) Akkor még boldog era« bér voltam! Szveti (vigasztalóau): No, no! Ej fog múlni. Férj (fájdalmasan): Soha,. Szveti: Ugyan . . . Egy asszony miatt! Ha nem bírod ki nélküle, még megtalálhatjátok egvmást! . . . Jó, hozy itt vagyok . . . majd én kibékiitlek ben« neteket . . . Férj (szenvedéllyel): Bennünket soha ... Az a nő meghalt a számomra..» Szveti (szünet után): Meg? Férj (lehorgasztja a fejét). Szveti (szünet után, komolyan): Az más. Altkor jobb, ha tgyékszel elfelejt terű. Férj: Igyekezni elfelejteni . . . Könynyü beszélni ... El lehet felejteni öt év . . . öt évnek . . . (elcsukilk a hangja). Szveti (szilárdan): El lehet felejteni F.l is kell í'‘'ejteni. Egy igazi férfi tud felejteni, ha akar. Férj (szavalva): Mii tudsz te arról, mit jelentenek az álmatlan éjszakák, felijedve minden percben egy illető env* lékére, mintha kísértet járna a szobádban! Mit tudod mit jelent eihbml a Iá« hc-tetlent, hogy elvesztettük a hitünket, a bizalmunkat! . . . Mindent, amj az életet jelentette a számunkra! Hogy lehetne elfelejteni azt, ami több volt mindannál, ami még jöhet ... hogy volna mód elfelejteni . . . Szveti (határozottan): Vasi rá mód. Ha akad egy jó barát, aki bebizonyítja, hogy semmit se vesztettél. Férj (az asztalra csap): Kitűnő! óriási! Óriási! (Kopognak.) Férj: Tessék! | Szveti (jön, csomaggal)’: Lajcsi! Férj: Édes Szvetikém! (ölelkezés.)! Ezer éve! Szveti: Egyenesen a vasúttól jövök. Nálatok fogok megszállni, ha nem vagyok terhetekre. Férj: Úgy érted, hogy nálam. Dehogy vagy terhemre, boldog vagyok! Olyan régen szerettem volna már beszélgetni veled! Szveti (leteszi a böröndöt): Remélem, önagysága is szívesen ... í Férj (e!komorodik, mintha nagy za-J varban volna): TudsjfilMk . . . Szveti (csodálkozva): Mi az? Férj (köhög. Aztán halkan): Hát fej nem tudsz semmit? Szveti (meghökken): No! Mi történt? j Férj (elfordított arccal): Mi . . . mi | már nem élünk együtt Mátcsival. Egyj félévvel ezelőtt elváltunk. (Mutatja.) () I is külön s én is külön. (Szünet.) Azt | hittem, tudsz róla. Szveti (részvéttel): Drága öregem, ez| esetben bocsáss meg a tapintatlansá- \ gomért, — fogalmam se volt róla. (Sztí-f net.) No de ilyet ... ez aztán megle-f notes. (Leül,) Igazán nem tudom, mit szóljak. Férj: Nem lehet erről sokat beszélni. (Leül.) Szveti: De hát az istenért, hogy tör-Férj (pillanatra kizökken a szerepéből, csodálkozva): Hogy semmit se vesztettem?! Szveti: Úgy van. Jó! értetted. Aki be« bizonyítja, hogy semmit se vesztettél — mert nem vesztheti el az ember azt, ami nem is volt az övé. Férj (egészen kiesve a szerepéből): • Mit beszélsz, kérlek aiásan? Szveti: Azt, arrrit kötelességem most már elmondani, hogy' megvigasztaljalak. (Szünet után.) Én régen tudom, hogy az az asszony nem érdemelt meg téged. Férj (kínosan): No már megbocsáss.,, Szveti (egyszerűen): Örülök, hogy' végre megmondhatom neked. Ml nagyon sajnáltunk téged. És mikor az imént megtudtam a válást, a lelkemben szerencsét kívántam neked » . , Férj: Szvetozár, megtiltom, hogy.,. Szveti (szeretette! veregeti a vállát): Tudom, hogy fáj, még utólag is fái az ilyent megtudni. De azt akarom, hogyha már szerencsére igy fordult a dolog, gyógyulj ki egyszersmlndenkorra ennek az asszonynak még az emlékétől ís> Mi nem akartunk szólni neked arról amit mindenki tudott. Férj (hebegve): Szvetozár... megtiltom . . . Szveti (kérlelhetetlen): Hogy ez az asszony Itpten-nyomon megcsalt téged, még mielőtt rájöttél az utolsó csalásra. Férj (székbe roskad): Mft ► . . be-' szólsz? . . . Szveti: Igen, jobb % megtudod. Te t
