Bácsmegyei Napló, 1924. február (25. évfolyam, 31-59. szám)
1924-02-10 / 40. szám
10. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1924 február 10. I 5 Gondolkozott egy íélpercig, s aztán azt felelte: — Sajnálom. És hozzátette az emberismerőnek finom gunyjával: — Affektál mindenki, aki panaszkodik a prctekcióthajszolókra. Az ember örül az ilyen alkalmatlankodásnak. amely hízelgőén emlékezteti arra, hogy hatalma van. Jól esik ez az embernek... Nevetve mondtam: —Hiszen ha kívánod, majd nyakadra jönnek a szabadkaiak is. Majd elmondom otthon a kaszinóban: Enyedy Lukács rossz néven veszi, hogy közülünk senki se veszi igénybe a párfogoiását s alig várja, hogy tehessen valamit érttünk. — Azt még se tedd. — mondta ő js nevetve. — Elég. ha a szegediek meg a tépéiak ilgényeit elégíthetem ki. A szabadkaiak egyébaránt nem túlságos diszkrécióból kímélték a méltóságos urat. — egyszerűen csak azért, mert alig tudta a városban valaki. hogy a jeles financtudós idevalósi születésű, ö maga pedig sose csinált nagy dolgot abból, hogy szabadkai. Oly szerencse ez. gondolta valószínűleg, amely mindenkit érhet. A közgazdasági tudása magas ni; vón állott, s Wekerle — akinek jó szeme voltazilyenekhez —elhódította őt a fíiggetlenségi párttól Ott a »renégátság«-át nem is vették valami nagyon rósz néven, s a minisztériumba váló belépését talán nem is tartották komoly veszteségnek, mert akkor abban a pártban nem volt valami kiáivó érzék a közgazdaság iránt. Helfi Ignácot se a íinanctudományáért becsülték, hanem mint Kossuth palatínusát szerették, s Enyedy Lukácsnál, a tudósnál, az alaposnál, többre tartották azokat a »po!itikus«-okat, akik öblös hangon mindig a közjogi sérelmeket és Ausztria-Bécset emlegették. A kormány minden bizonnyal többet nyert íEnyedyvdl, rrdnt aimennyíi fa függetlenségi párt esetleg vesztett vele. Mint műgyűjtő is hamarosan küzdötte föl magát az elsőranguak közé. A felesége — Zsőtér Ilona — szintén nemcsmüveltségü hölgy volt, aki őt e szenvedelmében szívesen és — később — szakértelemmel is támogatta. Nem tudom, mi történt e becses múzeummal, amelyben sok értékes képen kívül nagyszámú fából faragott szobor volt. az ő speciális gyűjtése. Ebben a tekintetben a Irodalom Az irodalom és a kritika viszonyának sokat nyüít kérdését nálunk most ismét aktuálissá teszi a vajdasági magyar Írók társaságának szervezkedése. Akik a vajdasági magyar irodalom sorsát szivükön viselik, időnként élénk vitát folytatnak arról, vájjon kik méltók arra, hogy az alakulóban lévő irodalmi társaság felvegye őket tagjai sorába. A szigorúak, a meg nem alkuvók, a kritikai válogatás szószólói az irói minősítést olyan magas szellemi censushoz kívánják kötni, hogy annak kérielhetetlen alkalmazása az irodalmi társaság abortuszával volna egyértelmű. Másfelől vannak olyanok, akik az irodalom dolgában az et volnisse saí est elvi álláspontjára helyezkednek és azt tartják, hogy a vajdasági magyar irodalmi társaság taglistájának megállapításánál a legmesszebbmenő elnézés is jogosult. Ha ezt 'a két szélsőséget összemérjük. szükségképen beleütközünk az irodalom és kritika viszonyának problémájába. Kétségtelen, hogy ha a tulenyhe felfogás érvényesül az irodalmi társaság konstrukciójának kidolgozásában, akkor a dilettantizmus a kelleténél nagyobb elismerésben részesül. Viszont az is tagadhatatlan. hogy ha abszolút érték szempontjából rendeznénk irodalmi sorozást, aligha maradna megfelelő Számú tauglich az irodalmi társaság számára. Sőt talán még az is megeshetne, hogy maguk a zord bírálók is peheiysuryuaknak találtatnának az irodalomtörténetileg higyiijteménye messze külföldön is ]ó hírnek örvendett. Életmüvész volt Enyedy, aki a komoly tudományos munkásságot harmóniába tudta hozni a Szépnek imádatos kultuszával. Igazi európai szellem (ahogy mondani szokták: tizeríhárorrjpróbás ájropéer), — sjól esik konstatálni, hogy ilyenek is ;-zülettek Szuboticán. *,a .... ............ és kritika telesített mérlegen. Pangó irodalmi életünket csak úgy kezdhetjük felpezsdíteni, ha az irodalom és kritika viszonyát a magunk körében, a számunkra adott: körülmények között helyesen fogjuk fel és egyiknek a jogából sem faragunk bunkót a másik fejbekólintására. Ne emeljük a gúny és kicsinylés torlaszát annak irodalmi boldogulása elé, akiben van kedv, lelemény és készség arra, hogy írjon. Hiába, bele kell nyugodnunk abba, hogy a nagy írók tárlatába helyezve, a mi egész vajdasági Irodalmunk parányivá törpül. Ez a felismerés pedig bizonyos konzekvenciák levonását teszi szükségessé — nemcsak másokra, hanem magunkra nézve is. A nagyigényű vajdasági olvasó kényesen biggyesztheti el a száját íróink tapogatózásaira. mert ha könyvet akar a kezébe venni, válogathat a világirodalom gazdag termésében és nem kötelezhető arra. hogy a kicsinyek iránt érdeklődjék, amikor a legnagyobbak müveiben gyönyörködhetik. De maguk a vajdasági magyar írók, ha komolyan akarják az itteni irodalom fellendítését, nem lehetnek olyan követelőzők az írói kataszter összeállításánál. A meglévő állapotokról kell kiindulni és a küzdelmes eszközei a tényleges helyzethez kell szabni, hogy a fejlődés egy magasabb fokát elérhessük. Senki sem foghatja rá_ például Jakab Ödönre. Koroda Pálra, Földes Imrére. Drégely Gáborra, vagy hasonló fajsúlyú toliforgatókra, hogy kiváló srómüvészek. mégis ha itt élnének, nem lehetne őket kihagyni a listáról, sőt az élen haladnának. Ne feledkezzünk meg aról. hogy nekünk nincsenek Antal France-aink és Romáin Roiand-jaink, még — Földes Imréink sem. Akik itt élnek és írással foglalkoznak, azokat kell öszszeíerelni irodalmi társasággá, hogy végre valamiképen próbálhassunk kimozdulni a tespedésből. Ne akarjunk többet mutatni, mint amink van,ellenben igyekezzünk minden, .erőnkkel szellemi energiaforrásaink gyarapítására. És ne szégveljük bevallani, hogy szegények vagyunk s ép úgy rá vagyunk szorulva a kulturális együttérzésből fakadó támogatásra, mint a mükedvelő-szinpa-' dokon meghúzódó magvar színjátszás. A kritika megtermékenyítő, szabályozó és iránymutató munkáját nem nélkülözhetjük. Föltétlenül szükség van a kritikusok éberségében rejlő prohibitiv tényezőre, amely a tudatlanságot és tehetetlenséget megbélyegző elkedvetleníti, ha kell. nevetségessé teszi. Mert olyan rosszul mégsem állunk, hogy mindenkit, aki tollát a türelmes papiroson járatja, írónak fogadnánk el. De azt sem szabad szem elől téveszteni!, hogy nemcsak irodalmunk van alatta a nagy kulturális központok színvonalának, hanem ! kritikusaink felkészültsége is és ha nem követelhetünk a Vajdaságtól Gyulai Pálokaí, Ambrus Zoltánokat, Ignotusokat, Ósváth Ernőket és Schöpflin Aladárokat, akkor íróinkat sem vonhatjuk tulszigoru mérlegelés alá. A kritika hivatása különösen afc= kor nyomul előtérbe, amikor egy ; zseni hatása alatt elburjánzanak a1 lángész különösségeit avatataíianul l utánzó epigonok fércmüvei. Min- - ; dénekelőtt pedig termés kell ahhoz, j hogy azt rostálhassuk. Akii néí hány hold földhöz jut és azon gazdálkodik. annak nem a magnemesités az első gondja, hanem az, hogy I földje termőképességét minél cél■ szerübben kihasználja. Brandes barátnőjénél Irta: Szcnlclr.kij Kornél Olyan fájdalmas dolog: gőrnyedten bejutni az alacsony ajtón, öszszerezzenní a gond és Ínség árnyai között, szembe nézni a hideg szegénység torz. ványadt mosolyával, mint valami borzongós Holbein metszettel. Hűvös homály, semmi bútorzat, csak csúnya, keserű kopaszság mindenütt, falon, földön s az alkony hangulatában. Ah, ma már semmi sem újság! Nem csodálkozik már senki sem azon. hogy egy orosz hercegnő lakosztálya csupán egy szánalmasan szűk és csúnyán kopár, földes szobából áll. Az utolsókból lesznek az elsők s az elsőkből az utolsók — ez most a legdivatosabb és legcsunyább igazság. Lehet, hogy ez igy van jól. hogy a glória mundi lehanyatlása, nevek, tekintélyek, eszmények sárba hullása előbbre és felfelé viszi az emberiség sorsát, nemes és magas célok felé. Lehet, h»gy hűvös és fölényes szempontból ítélve minden pusztulás természetes, sőt feazságos, mégis: nem szép, hogy igy van. Olyan fájdalmasan rossz komédiásnak tűnik fel a generális az utcasarkon amint kéregetés újságokat árul, hogy az ember ludfcőrös lesz az undortól. Ó. ez már nem szánalom! Mert ez a Leár-arcu generális ezerszeríe csúnyább, mint egy igazi, egv professzionista koldus. A gróf ur, kinek ezer holdjai voltak, aki a cambridge-i egyetemnek volt hallgatója, most lovakat csutakol, istállóban alsz:k, csak vasárnap mosóik és chipre helyett ganéjszag a paríőmje. Ismételten, lehet, hogy ez igy van jól. lehet, hogy messze utódok boldogsága épül fel ezeken sáros, véres, siralmas _ romokon — én nem értek az ármányos politikához, a történelemcsináilás boszorkány in es térségéhez és nem iátok túl az erőszakok, a háborúk borzalmas céltalanságán. Lehet, hogy holnap szép lesz, de nagyon fáj a ma csúfsága. Az asztalon Brandes könyvei eredetiben vagy német és francia fordításban és a szűk. szomorú szoba fényt kap. levegőt kap, távolságokat kap, amikor Brandesről folyik a szó. Brandes... Milyen közel van, mennyire itt él, menny? erőt és vigaszt hoz ebbe a csüggedt 'sunyaságba. Régi emlékképek bukkannak fel messzi, ködös múltakból, préselt virágok öreg imakönyvben, melyek alig vesztették még el színüket. Felolvasások Pétervárott, látogatások a vidéki birtokon, séták, szánutak, csevegések az aranyvörös tea mellett. kint didereg a végtelen orosz tél. majd találkozások Becsben, Weinmarban... ó, hát szabad-e még minderre emlékezni? Körülnézek és megdermedek, mikor egymás mellett kell látnom a tegnapot és a mát. a csillogást és a fénytelenséget, a vidám lángot és a reménytelen hamut, a kacagó, izzó nyári délelőttöt és a hideg, tartott, téli estét. Akaratlanul, meggondolatlanul buggyannak ki ajkamon Dante szavai: — Nessum maggior dolore che ricordarsi de! tempo feüice nella miseri a. Hamar megbánom kegyetlen tapintatlanságom, de Teníschefí hercegnő megrázza a fejét. Finom, szelíden fölényes mosoly suhan át az arcán. — Magam is igy gondoltam eleinte. De azután beláttam, hogy az élet nagyobb és erősebb, mint a nyomorúság. Itt van az unokám, aki férjével együtt küzd. hisz, dolgozik, de azért még szükségük van az én fáradt erőmre is. Itt van kis, göndörhaju dédunokám, aki most tanulja a szavakat. Én vagyok tanítója, dajkája, nevelőnője. Én vigyázok rá, amíg a fiatalok kenyeret keresni próbálnak. Egy kicsit még szükséges vagyok. Azután megint csak Brandeshez érünk, hiszen ő ils csak ezt írja folyton. Előkerülnek levelei. Csupa gyengédség, gondoskodás, finom csevegés s a végén mindig édes. derűs harmóniába olvad fel a levél, mint egy moll hangnem lágy befelező akkordja. Kis vigasz, kis biztatás, kis cirógatás. »Erősödjön meg. egyen többet, dolgozzon kevesebbet, éljen szélesen és kényelmesen.« »Gondjaim most önnél időznek. Ha elgondolom mennyi embernek volt Ön jótevője élete folyamán, úgy az ön sorsa fellázít és egyre jobban meg jobban kell csodálnom az Ön jellemét.« »Eddig semmiségekről irtain, de most írjon Ön arról, ami lényeges, ami fontos: hogyan érzi magát?« Ne engedje, hogy az egészsége leromoljon. Ön nagyon is szükséges mindnyájunk számára, akik ismerjük és becsüljük Önt. Látja, én sokkal idősebb vagyok Önnél és mégsem törődöm a korommal. Sajnos, az utolsó esztendők nagyon is kemények voltak az Ön számára.« »Európa lázban van most s én már nem érem meg felgyógyulását. De gyógyuljon meg ön testileg és lelkileg; Önnek éreznie és tudnia kell. hogy Ön szükséges lény ezen a földön.« »Nem szünök meg csodálni, hogy milyen lelki nagysággal viseli Ön mindennapi életének változását...« A nyolcvan éves Brandes kezeirása szinte fiatalos. Egyszerű, tiszta és könnyed, akárcsak stílusa1 vagy íranciasága, És ezek a világos, kristályos, egyszerű sorok némi rést nyitnak a legnagyobb kritikus legbelsőbb világába. A munka számára az élet gerince és célja. Eleven, fáradhatatlan, minden érdekli. figyelnie, éber és körültekintő. Egész nap dolgozik, kutat, tanulmányokat folytat, mohón. írissen, fiatalosan habzsolja írások, képek* történelmek szépségeit és érdekességeit Rajong, lelkesedik, mint húszéves ifjú; a csüggedésnek, a céltalanságnak soha semmi nyoma, de még a fáradságnak sem. Csak irtott siet át egv fakó árnyék az elkomorulásnak. »Elég egyedül élek — Írja egy helyen. — Barátaim már régen meghaltak és az én koromban már nem lehet újakat találni. De azért elevennek érzem magam és nem panaszkodom magamra.« Kissé keserűbb a hangja egyik Párisból küldött levelének. »Párist már 1913 januárja óta nem láttam, í ismerőseim ezen idő alatt természetesen nagyon megváltoztak, persze csak azok. akik éive maradtak. Mert ismerőseimnek nagyobb száma kihasználta távolletefnet és meghalt. Még igy is egész tömege van az életben maradottaknak, akiket nem keresek fel; úgy tudom, hogy nagyon megváltoztak és úgy gyanítom — azt hiszem nem ok nélkül — hogy elhidegültek irányomban, ök tudják, hogy én a jelenlegi francia kormányzat külpolitikáját nagyon is helytelennek tartom.« Újabb levelekben tavaszos lelkesedések lobognak fel, rajongva ir görögországi útjáról, ottani fogadtaí tásáról és sok melegséggel ir Páris-