Bácsmegyei Napló, 1924. január (25. évfolyam, 1-28. szám)
1924-01-06 / 6. szám
1924 január 6. BACSMEGYEI NAPLÓ 11. cld§! üogy mi magyarok sohasem tápláltok azt a gyűlöletet szomszédaink iránt, amit most ők tanúsítanak velünk szemben — igazságtalanul, Hiszen a magyar Akadémia az általam előlegezett »önálló nemzeti cseh államot« száz arannyal honorálta. Thaly Kálmán, a kurzus történetiró, Belgráctban előttem tárgyalt a szerb metropolitával a magyar és szerb történelmi tudomány közös műveléséről. S hogy én nem adtam elő szerb népszínművet a Népszínházban, annak csak az volt az oka, hogy a belgrádi nemzeti színház, melytől ilyent kértem s mely aztán meg is hívott — bemutatta nekem szerbül a magyar — Falu rosszát... Ezt a régi kulturvilágot kell visszaáHrtani — minden politikától távol. Ebben a kulturfevegőben majd enyhül a politika is. Semmiféle kultúra elől sem lehet egy ország kapuit bezárni.« ■»MaaSBBa««..»....' -mgas a régi Torontáli dzsungel]ében Ä Két nevezetes piaristáról A magyar iskolák között mindé» időben első helyen állt a Piaristáké. Ezek a derék atyák nemcsak tanítottak, hanem neveltek is. Ellenben a politikában nem vettek részt. Úgy érezték, hogy az mindig megtépázza az embert s nincs kegyetlenebb rombolás, mint amikor a tanitó-mester nevetségessé válik a tanítványok előtt. A két piarista feledhetetlen marad ama generáció előtt, amely ma deres fejjel mereng a múlton és enyhülésért visszaszáll a gyerekkorba. Az egyik Linder Róbert, a másik dr. Kiss Sándor. Oscar Wilde t La bella donna della mia mente (Kosztolányi Dezső fordítása) Testem parázsló tűzben ég, A lábam vándorolni fáj, Annyit Máltám a nevét, Hogy dali se tud már ez a száj, Ó, Kenderike, énekelj, Vadrózsák közt dalban feredj. Ó, kis Pacsirta, égre kelj, Mert drága Hölgyem erre megy. Ú, mandulafa, hullj alább, Borítsd el a bus, szende főt, Ó, piros s fehér elma-ág Gallyaddal koronázd meg őt. Szép 6. csodás harmónia, Mit még nem ismert férfiszem, Szebb, iránt Istennő és Rima S mint holdsugár sötét vizen. Mirtuslevél van a haján, (Zöld lomb, aranyló haj körül!) Zöld fii az őszi, halavőny Kévékben nem ily gyönyörű. Kis ajka csókra olvatag, S jajt nem kiált sosem csúnyán, Remeg, akár csak a patak. Vagy rózsa az eső után. Nyaka fehér lótuszkehely, Rózsáll a napba kegyesen, S ily élőn nem piheg-lehel A Kenderike begye sem. Mint gránátalma, mint a kés Szétvágott, biborszája él, Őszibarack az arca és Feléd ragyog, pirulva, Dél Ó, összetett kéz! Drága test, Viselni kéj és kin nyilát Ó, Szerelemház, Ó, nemes, Eső-csapott, halvány virág! Isten mindent tehet alant, Hozhat Májust, Télt, láng-eget, Kopár vetésre lágy aranyt: Csak egyet, egyet nem tehet. CS.O/ÍNJi. Nem gyillöUethet meg velem, Bár itt van ö, kapunkban áll, És kérdi, hogy mi kell neked. S emlékem, Élet, vagy Halál? Voltak kívülük mások is jelesek, például a Herkules-termetü és akku Oppelcz József, aki a tanári konferencián valamelyik túlzott hevességgel vitatkozó társát mellen ragadta és lelógatta az emeleti ablakból. Lichtmesser József idejében j tudtak a diákok a legjobban latinul. Az osztály két padsora a római hadsereg szervezete szerint volt beosztva, középein a két sarkon üitek a vezérek, leghátul a közlegények. Mindenki versenyre hívhatóit bárkit s ha többet tudott a latinból elfoglalta a helyét. Lichtenesrger később kilépett a rendből és megnősült. Házassága azonban nem volt sokáig boldog, mert felesége meghalt s akkor Ochtenegger visszament piaristának. Mint olyan is fejezte be életét, — hiszen az egyházi rend letörülhetetlen. A társadalmi életben is alig szerepeltek a piaristák, habár egészen természetes, hogy a pedagógusnak kötelessége a szülőkkel való érintkezés. Inkább ők hívtak vendégeket. A rendi) áz pompásan ei volt mindenkor látva, a földbirtokosfiukat, mikor benlakóknak behozták, zsáJo-lisztekke! együtt hozták be. viszont a tél megérkezésekor kövér malacok és hordó borok gurultak be a házba. Linder Róbert közepes termetű, köpcös alak volt, megtestesülése a francia abbé szeretetreméltó ságinak és eleganciájának. Selyem reverendában járt, csattos cipőben, a praefatiót nálánál szebben magyar pap nem énekelte. Herr Ödön, a törté nelem civil tanára, kisérte orgonán, de egyre gyakrabban adta át a helyét egy egész pötty kis diáknak, a tótén Herr födözte föl a ritka zenei talentumot. Azóta a kis diákból Antalliy-Zsiross Dezső lett, 24 éves korában már orgonatanára a magyar Zeneakadémiának, ez idő szerűit ünnepelt művész Amerikában. A praefatió legszebb része a katholikus misének, csupa hangulat, áhítat, —• képzelhetni háj, hogy sok gap a szerette vele az isteni tisztelet fényét fokozni. Azonban részint a megfelelő hang, részint a megfelelő orgonakiséret hiánya miatt annyiszor »összement«, hogy a csanádegyházmegyed püspök végül eltiltotta. Úgy emlékszem, hogy még Dessewffy Sándor. Linder, a klasszikus laíinista, hittant is tanított, de óráinak túlnyomó részében, a felsőbb osztályokban, erkölcstanra tanította a diákokat s nevelte őket az életre. Ezeken az űráKon pillantottunk be az emberi szervezet titkaiba* itt kezdtünk szakítani az ifjúkor végzetes bűneivel. Csak egyetlen szemérmetes ifjút nem tudott szegény Linder kigyógyítaná. Az lángoló lányos arcára szorította a tenyerét, két fülét befogta a »pikantéria« elöl, néha fölkelt és kiment az osztályból. Ez a fiú pusztult el közülünk a leggyorsabban. Papnak ment, ele nem érhette meg a fölszehteltelését. Gyenge szervezetét megőrölték — az ifjúkori bűnök. A tanulást, az ambíciót, senki se kötötte meggyőzőbb erővel a lelkünkre, mint Linder páter. — Azért a protekció sem utolsó dolog — tette hozzá. — Főleg női protekcióval lehet sok mindent elérni. Azt keressétek, fiuk, ha boldogulni akartok. Aránylag korán halt meg, idő előtt sírba vitte az ital. A halálos ágyán, a párnája alatt is üres konyakos-üvegeket találtak. Feledhetetlen jelenet köti e sorok íróját az emlékéhez. Kezdődik azon, hogy egyszer elcsavarodtam a délutánt, nem tanultam meg a memoritert s másnap vakmerőén kimentem a kathedra elé. — Tanár ur, kérem, tegnap beteg voltam, nem készülhettem. Linder rámnézett szúrós szemével a evikkere mögül: — Te most hazudsz! — Igenis, hazudok — feleltem. — Nézd, fiain, ne tedd, nem neked való. Olyan vagy,mint a grimplimadár, azt is rögtön meg lehet fogni. istenem, hányszor mentett meg azóta a sokszor muszáj-hazugságtól is az abbé! Hanem amikor súlyos beteg lett és -meghallottam félfüilei az orvosától, hogy menthetetlen. naponta feljártam a betegágyához. És elgondolva, hogy a páratlan jó Linder tanár ur meg fog halni, elkezdtem sírni. — Mi bajod? — kérdezte. — Semmi — szipogtam. ' ' — Nézz rám és valdd be, hogy miért sírsz? Nem tudtam válaszolni. — Grimpli! — kiáltott akkor rám — te nem szoktál hazudni. Te hallottad már, hogy meg fogok halni! Lelborultam az ágyára, úgy zokogtam. Arra ő sem kérdezett többet. harmadnapra meghalt. Története annyiban nevezetes a rendje történetében, hogy ő volt az utolsó piarista, akinek az adósságát kifizették. Lejött Becskerekre egy kormánytanácsos és kezdte összeírni a tartozásait. Az ötezer forint hamar elfogyott, hazament hát friss pénzért. És hazament vagy háromszor. Rettenetes summáról beszéltek, volt vagy harminc-negyvenezer forint. Azóta nem fizeti a rend a piaristáinak adósságait. A másik nevezetes szerzetes Ür. Kiss Sándor volt. Költő és jóságos, szelíd ember, a magyar irodalmat tanította zengő, gyönyörű nyelven. Irt ódákat, az Akadémia megbízásából fordította Terentiust, alkalmi verseit az egész ország szavalta. Ö is az ital áldozata. A bort szerette túlságos mértékben, ritkán társaságban, inkább otthon, végül már a legveszedelmesebb formában, amit a néniét »Selbst-trinker«-nek nevez. Annyira jutóit, hogy súlyos beteg lett s f elszállították az Angyalföldre, még pedig a tatai rendházból, ahol pihenőre megvonult. Rettenetes volt nekünk, rengeteg hívének, a gondolat: Kiss Sándor az Angyalföldön! Egy márciusi langyos napon meglátogattam. Korán jött á tavasz, a harangszó hömpölyögve úszott a szomorú háztömeg; felé s megcirógatta a fűszálakat, amelyek félénken dugták ki bámészan kiváncsi fejüket. — Kiss Sándort keresem — mondtam egy előzékeny urnák, aki elé•bem sietett. — Ahá, a költőt? A lábbadozók között van, majd elvezetem: hozzá. Csodálom, hogy oda tették, veszedelmes őrült. Egy pavilonban nagy zsivaj fogadott bennünket. Kisérőm halkan magyarázott. — Nézze azt a szétbontott hajú asszonyt. Mindjárt ideugrik és öszszecsókolja magát. Azt fogja mondani, hogy a vőlegénye. Ne ellenkezzen vele. alapjában véve ártalmatlan. Ott van M-ipoleon, egész nap sétái és háborús- terveket esi-: |nál. Az életben finánc volt és soká fmást nem olvasott a hivatalos lapon 1 kívül. Ebbe bele is lehet bolondulni, Leverő, szomorú az egész látvány. Mindenkinek volt valami moiv dani valója, leginkább, hogy szabadítsam ki, mert neki semmi baja, úgy tartják itt erőszakkal, pedig az ország várja. A vallási tébolyban szenvedő azt kívánta, hogy hallgassam meg a prédikációját. — Abból tűnik ki legjobban az elmebajuk — mondta kisérőm —, hogy tiltakoznak a betegségük ellen. Kiss Sándor azzal fogadott: — Tudtam, hogy élj ősz, te ragaszkodtál hozzám a legjobban. Rám fogják, hogy bolond vagyok, lkát ülj le, beszélgess velem, győződj meg róla. Kezdte a közös emlékek bosszú sorát. — Szóltam; egy szót is, mikor elcsented tőlem a Dóczi *Csok«-ját? — Tanár ur, kérem, hebegtem ijedten. . . . — Nem baj, fiam, könyvet csenni nem bűn. nálam is Ottfciejíődött akárhány. De legalább olvasd el néhányszor! Háf arra emiékszci-e, mikor a sekrestyében, mialatt miséztem, jő kalkulust irtai be magadnak a noteszembe? —Tanár ur . . . — Sose bfWad, észrevettem azonnal, megérdemelted, mert kívülről tudtad az egész Toldit. Hát azt fuded-e, hogy tiszta életet éltem? Hogy nekem nem voltak kiruccanásaim, kalandjaim, nem tartottam szeretőt? Nincs ember, aki ilyesmit rám bizonyítana, de mert másnál sem tűrtem, kellemetlenné és alkalmatlanná váltam. Szenzációsan érdekes dolgokat mondott el itt (nem becskereki dolgokat. hanem országosokat, amiket később csak Magyar Gábor rendfőnök tudott vaskézzel megfékezni), — elég abból annyi, hogy a fiatal újságíró előbb végzett néhány hivatalos vizitet, aztán sajíóakcióba kezdett s március 15-én. amikor Kiss Sándor versét szavalták az egész országban, ujjongó tárcacikkben adhattam hírül, hogy Kiss Sándor a napokban elhagyja szomorú helyét. Szegénynek a lábait akkor már gerendányira dagasztotta a vízkor, nemsokára meghalt. De szabadon, nem az elevenhalottak tanyáján. Még csak rokonszenves kalauzomról egy szót. aki a kapuig kísért távozásomkor: — Nem tudom, hogyan köszönjem meg a szívességét. Bocsássa meg azt is, hogy tudni szeretném, kihez van szerencsém. Szinte megnyulí egy fejjel, úgy nézett rám csodálkoznia. — Maga nem ismeri Mózest? Én vagyok személyesen. . . . Isten úgyse nem ő volt a legbolondabb ember azok között, akikkel találkoztam. Nem az Angyalföldön, hanem az életben. öreg riporteri JUHÁSZ GYULA! Tápai Iagzi Brumniog a bőgő, jaj, be furcsa hang» Bsléjekonetal a repedi harang, Kutyák vamianak a kólára fel, A túlsó parton varjúra] föl-I. Bmtamog a bőgő, asszony lett a lány, Az élet itt nem móka s nein talány, A. bort megisszák, asszonyt megverik Es izzadnak reggeltől esteiig. öe télen, télen a világ megáll Es végtelen nagy esték csöndje vár, Az ember roeáv?, alszik és morog, ' Benn emberek és kiieu kcaiocűorok. Brummog a. bőgő, clhcrvad a hold, Fenékig issza a vőfély a. bort, Kár szürkül lassan a jíöáfis határ, a határban * Halál kaszál , , ,
