Bácsmegyei Napló, 1924. január (25. évfolyam, 1-28. szám)

1924-01-06 / 6. szám

IO. oldui BACSMEGYEI NAPLÓ 1 9 24. január 6. elmaradt és elszakadt teremtés csak kevésszer kapott egy-egy tudósítást a testvéreitől. Házassági jelentés, gyászcédula vagy egy egészséges gyermek születését hirdető névjegy, — ez volt az egész postája. Távira­tot pedig még sose intéztek hozzá! Talán nem is tudta, mi az a teleg­ramra ... A Krúdy Gyula finom levendulaszagu novelláiban és az egészen egyedül élő, divatból és életből egyaránt kifakult nők közt akad még Ilyen különös szerzet. S most hoztak 'neki egy ilyen fur­csa papirost. Tudatlanul, tétovázva forgatta vékony, csontos ujjat közt, s azon gondolkodott hogyan kell vele elbánni. A táviratkihordó mu­tatta meg neki a fölbontás fortélyát. Végre Kibe tűzte s megtudta belőle a rossz hirt. Diri nővére beteg s látni akarja őt. Biri beteg! . Nem látták már egymást hét-nyolc esztendeje. Nem voltak haragban, sőt Biriék mindég elárasztották sze­reteteknek a nyilatkozataival az örökké elégedetlen Pepi kisasszonyt de nem tudták melegre hangolni, Eleinte ellátogatott hozzájuk ő is s elég szivesp fogadta őket ha föl keresték vunleányos otthonában. De hosszú idő óta sose találkoztak s csak igen ritkán írtak egymásnak. A háború s az azt követő nyugtalan esztendők igen alkalmas kifogás volt Pepi kisasszonynak. hogy ki ne moz­duljon. Neki különben is kellemetlen volt az alíSld; város, kellemetlenek voltak az ott lakó boldog emberek; s főképpen nagyon kellemetleneknek találta a vitáim rokonait, akik szűn­ni nem akaró mosollyal az ábrázatu kon az életet arról az oldaláról néz­ték, amelyet a Msaszony sose látott, a nyájas oldaláról. Fájt neki a má sok boldogsága, amelv csak növelte az ő határtalan és céltalan szomorú­ságát. Azok se mertek már hozzá jönni, mert legutóbbi látogatásuk alkalmával meglátszott Pepi kis­asszonyom hogy csak udvarias­ságból tesz ngy a vendégeivel, mint ha örült volna velük Most pedig az a hír jön. hogy a Biri beteg. Vájjon mi baja lehet? Akármi, el kell hozzá menni. A vér mégse válik vízzé. Hátha egy haldoklónak a kívánsága az, hogy látni akarja a néniét egy utolsó bú­csúzom] — Elutazom. — így határozott. — De csak rövid időre. Aztán vissza­sietek a Szép Helénához, aki szintén búcsúzni óhajt tőlem. Hamarosan bepakolt egyet-mást egy kiesi, régimódi táskába, ami lyennel a vasutak kezdőkorában in­dultak útnak az emberek egy-két napra. Belegyürte a legszükségeseb­beket és érzékenyen búcsúzott az angoramacsától. amelynek szemei — már jóformán megtörve — álmo­san néztek a távozó után. S mielőtt kocsira ült, figyelmeztet­te Terézt:-—Jól vigyázz Szép Helénára, ha szerencsétlenség történik, várj, amíg visszajövök. El ne temesd ad­dig. . i IV Elutaz»tt. A7 ntnr. többet gondolt a haldokló állatra, mint beteg húgára, aki tán szintén haldoklik. Amahhoz jobban > volt szokva; hozzátörődött, cdata­­jpadt a szive meg a lelke. S mintha énjének az egyik felét, a becsesseb­­bet. hagyta volna otthon, akként sirt vissza titánná. Csak írékor már közeledett a dü­börgő vonat a rendeltetése helyéhez, akkor kezdett némi szeretettel gon­dolni Birire, együtt töltött leányéve­ikre. virágos tavaszokra és vidám farsangokra. Milyen jókedvű lány volt Biri, s hogy szerették egymást, ő és Pepita! (Ahogy az elkényeszte­­tett kislány a jóval idősebb néniét el­keresztelte.) S most beteg e kedves teremtés, talán súlyos beteg, r— le­het. hogy. haldoklik] „ Egyszerre fölsikolíott, rémes álomkiáltással, olyan idétlenül ordí­tó hangon, aminőt csak lidércnyo­mással alvóktól és tébolyházakban hallani. Az utitársak ijedten néztek föl s egy ideges asszony, megrémültén a vén leány borzalmas sikolyától, a vészjelző felé nyúlt. Egy kevésbbé nervózus höigy szerencsére megaka­dályozta. hogy a vonat megálljon, lefogta az izgatott nő kezét. Pepi kisasszony zavartan tekintett körül és bocsánatkéröen rebegte: — Pardon... ne tessék rossz né­ven venni. Halálos beteghez utazom, és — Az jutott eszébe, hogy Birit talán már nem is találja életben, s ettől a szomorú gondolattól izmosodott ki­áltássá a szivéből előtörő aggoda­lom. De vége lett ennek a Kálvária-ut­nak is. A vonat megérkezett Vám­­egyházára. Peni kisasszony fogta az ósdi cók-mókját s nehézkesen, mint aki ritkán ül vasúton, kiszállt a ku­péjából. A pályaudvaron a nyakába borult egy idős asszonyság, össze-vissza csókolta, s aztán két fijabb hölgy csókolt neki tisztelettel kezet egy tekintélyes külsejű úriember pedig elvette tőle gyöngéd erőszakkal — a csekélyke podgyászát. Pepi kisasszony meredten állt, csodálkozó szemmel, e jelenet előtt, amelyre nem volt elkészülve s eltar­tott néhány percig, amíg megértette, hogy mi történik vele... Az a tekin­télyes ur, aki átvette holmiját: Biri­­nek az ura. a vámegyházai főszolga­­,bijró; a kezelt csókoló fiatal me­nyecskék Birinek a lányai, ak!k nem­rég mentek férjhez két környékbeli földbirtokoshoz. — az az úri asszony pedig, aki még mindig a nyakán S csüng, az maga Biri. Hát nem vagy beteg? — kér­dezte végre Pepi töbh izgatottsággal fmint örömmé!. — Nincsen nekem, hála isten, sem­mi bajom. — felelte amaz. — Egész­séges vagyok mint a makk. Đe már olyan nagyon szerettünk volna !átni, s másként nem tudtunk lecsalni... Holnap ünnepeljük a házasságunk harmincadik évfordulóját. Nem Ízlett volna semmi, ha nem vagy jelen te is... Ugy-e. nem haragszol? Ijedten kérdezte ezt Biri. mert nem látott a nővére arcán semmi örömet, szikrányi derűt se. Pepi kisasszony már nem gondolt a húgával közös lányesztendőkre, szép tavaszi napjaikra, az együtt át­mulatott vidám farsangokra, —• el­feledte megint teljesen a múltat... Hogy egészségben tudta a testvériét, megint csak a Szép Heléna érdekel­te, s annak a haldoklása nyugtalaní­totta. Semmit se hallott a Biri szi­ves szavaiból, sem a fiatalok jókedvű csevegéséből, nem hallotta a főszol­gabíró ur kedélyesén udvarias kér­­dezősködését se. nem hallott semmit, csak a Szép Heléna gyönge nyö­szörgését onnan a távolból A kalauzhoz fordult s megkérdez­ne. mikor indul a legközelebbi vonat Budapestre? — Tizenkét perc múlva, — felelte az. — Már be lehet szállni. Pénzt adott át neki azzal a kérés­sel: váltson részére jegyet. — Az Isten szerelmére! — sikol­­tott ijedten Biri. — Csak nem akarsz bennünket mingyárt itthagyni? — Nénike, édes nénike! — kize- Iégték körül a fiatal hölgyek. — Maradjon nálunk! Hiszen annyira I szeretjük! Pepi kisasszony szomorúan rázo­­gatta a fejét, S még akkor se tágí­tott. mikor a sógora is szeretettel teljesen könyörgött hozzá, hogy ne ejtse rajtuk ezt a szégyent. I — De igenis, nyomban hazamé­­gyek. — felelte dacosan. — A mi ko­runkban már nem járják az ilyen a tréfák! Má^pdj&at csöngettek. Pepi kiráa­■ tóttá a főszolgabíró kezéből a táská­ját. a konduktor támogatásával föl­­szállott a vonatra, s a vasúti kocsi • nyílt folyosójáról nézett szigorú te­kintetével a rokonaira. Azok szomorúan, fájdalmasan pil­lantottak a távozó után ... Biri né­hány könycseppet morzsolt széjjel a szemében, a fiatalok majd hogy el nem pityeredtek, a járás feje pedig zavartan babrálta a bajuszán. A mozdony még egyet fütyült bú­csúszóra, a vonat megindult, de a vén kisasszony nem lobogtatta a kendőjét, a fejévei se biccentett, s csak a szemével tett valamelyes mozdulatot, amely azt is jelenthette, hogy: Isten veletek, de azt is, hogy kikérem magamnak az ilyen rossz vicceket! Beült a kocsi belsejébe, egy szög­­leibe, s türelmetlenül, busán néze­gette az ut mentén vöröslő állomás* házakat. V. Este otthon volt, s mlKor Teréz nagy bámuíkozássaf ajtót nyitott ne­ki, izgatottan kérdezte tőle: — Él-e még? A cseléd nem-mel felelt. — Senkim többé a világon! — ki­áltotta az öreg leány kétségbeesetten. A magyarság kulturális érintkezése a csehekkel, románokkal és a szerbekkel Egy nacionalista magyar irő reminiszcenciái — A Bücameggei Napló budapesti tudósítójától — A »Pesti Hírlap« Zsoltja — Por- i zsolt Kálmán —, az ismert nevű iró, a néhai Népszínház egykori igazga­tója. a »Pesti Hírlap« egyik minapi számában, érdekes »Esti Levelet« irt, amely számot tarthat nemcsak az utódállamok magyarságának, ha­nem a kisántánt vezetőköreinek'ér­deklődésére is. »Magánember életét is elkeseríti, ha a szomszédaival nincs jó vi­szonyban. »Rossz szomszédság tö­rök átok«, mondja a költő. S most az egész nemzet szenvedi meg, hogy a csehek, románok és jugo­­szlávok a rossz szomszéd szerepét játszák. Most már Paristól ■ Buda­pestig kiabálják szajkómódra, hogy érintkezni és barátkozni keli a szomszédokkal s informálni kell a külföldet Magyarországról. De ami­kor mindkét feladatot idejében sür­gette a »Pesti Hírlap«, akkor nem vettek róla tudomást. Nálunk az a rossz szokás, hogy minden ember külön akarja fölfedezni az igazsá­got s mivel különösen a hivatalos és a politikus agyveíők egy része igen lassan fedez föl valamit, tapasztalai­ból állíthatom, hogy minden reform­tervet átlag legalább tiz évig keli verkli zni a sajtóban, míg fölfogják azok, akiknek a megvalósítás a hi­vatásuk. Most már mi barátkoznánk, de a szomszédok nem akarnak. Mert az csak nem nevezhető barátság­nak, hagy az egyik kezüket feltéte­lesen nyújtják, ha a másik kezükkel engedjük magunkat a jóvátétel kö­telén megfojtani. Csak Prágából hal­lottunk barátságos hangokat, amikor Hubay Jenő hangversenye alkalmá­val a különböző nemzetek irói és művészei közötti érintkezésről ro­konszenves hangon beszéltek. Ez a rokonszenv kétségkívül Hubay Jenő, a magyar zseni, értékes személyé­nek szólott; de kapaszkodjunk bele, mint szalmaszáiba s intézzünk nyilt fölszólitást szomszédainkhoz, Cseh­ország, Románia és Jugoszlávia Íróihoz, újságíróihoz és művészei­hez, hogy a nemzetek kibékülését legalább kulturális téren kezdjük meg mi szellemi munkások. (Aztán folytassák ezt az országok összes kereskedői.) Francia regényírók i szólították föl erre a világ szépiróit. I Kulturális vámsorompót állítottak I föl Magyarország, Csehország, Ro- I mánia és Jugoszlávia között. A szépirodalom, a szépmüvészetek és |a müveit sajtó munkásaihoz illik, jhogy e sorompókat kölcsönösen igyekezzünk elíávolitani. Egyik kul­­jturországhoz sem méltó, hogy a ikultúra termékeit, könyveket, ujsá­­j gokat s a műveltség munkásait, iró­­j kát, művészeket a határokon ne bo­­esássanak át. Politikai szempontból jez fölösleges és kémikus. Kulturális (szempontból pedig mindem ország I szellemi munkásaira dehonesztáló és anyagi kárt okoz. Ha bármely ikönyv, újság, iró vagy művész vél ‘a vendégszeretet udvariassági köte­lezettsége ellen, az ellen- minden ál­lam eljár, de országok egész kultu­rális működése közé nem lehet be­zárt kapukat áliitani. Sőt éppen a viiágbéke érdekében szorosabbá kell tenni a nemzetközi érintkezést az írók és művészek között. S ennek tervszerű és rendszeres megszerve­zésére ezennel fölhívást intézünk a cseh, román, jugoszláv Írókhoz, mű­vészekhez, újságírókhoz és ezeknek testületéihez. A könyvek és újságok kölcsönös szabad forgalma, az egyes nemzeti irodalmak megismerése, a szépirodalmi müveknek kölcsönös lefordítása teszi csak lehetővé, hogy a nemzetek is megismerjék egy­mást. Minket nem ismernek és fél­reismernek Prágában, Bukarestben és Beogradbam. És mondjuk ki őszintén, mi sem ismerjük szom­szédainkat s irodalmunkat. Ez köl­csönös mulasztás volt. Most azon­ban föl kell venni az érintkezést tisztán irodalmi, művészeti és kul­turális téren. Mivel azonban a gyanúsítás ma nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon divatos, engedjék meg néhány egyéni bizonyíték fölemlitését az elleni a gyanúsítás ellen, hogy ez a szépirodalmi baráí­­kozás talán konjunkturális ötlet, mely akkor született, mikor szom­szédaink a külföldi kölcsönünket gáncsolgatják. Nem. Igen sokan vol­tunk és vagyunk éppen a soviniszta nemzeti maryar irók közül, akik még a béke idejében ugyanezt han­­goztattuk, sőt dolgoztunk azon, hogy román, szerb, horvát és cseh szép­­irodalmi müveket magyarra fordít­hassunk s igy megismerjük szom­szédaink kultúráját. Mert hiszen ép­pen a nemzeti Írókat becsülik. Csak önigazolásul említem föl, hogy ä magyar dal és népies irodalom kul­tuszára a Népszínházban föláldoz­tam még a másvilágon szerzendö összes filléreimet is, de juttattam ebből már huszonöt évvel ezelőtt a mélabus román népdalnak s a né­pies román nemzeti életnek ismer­­tetősére. írattam román népszínmű» vet (»Flórika szerelme«, irta a ro­mán nyelv egyetemi tanára, Moldo­van), eiőadattam s a soviniszta ma­gyar publikum tapsolt. Horvát drá­mát a zágrábi nemzeti színházt öl kértem, szerbet a belgráditól. S bi­zonyára nem a Benes ur szivének meglágyitására szónokoltattam a Nemzeti Színházban a »Gyermekki­rály« című történeti drámámban Mátyás Írirállyal, hogy a magyar és cseh nemzetnek egyesülnie kellene Bécs ellen, Podjebrád cseh királlyal pedig, hogy a cseh—magyar kötés­ből »a csehek és magyarok száma-á külön-külön nemzeti királyságnak kell kinőnie«. Tragikus ebben a bi­zonyító emlékezésben csak az. hogy! Podjebrád akkor nem említette, hogy ehhez a cseh nemzeti király­sághoz magyar föld is kell majd. De most nem erről van szó. Csak arról,

Next

/
Thumbnails
Contents