Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)
1923-12-08 / 334. szám
1S23 december 8. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 11. oldal gyümölcs, túró és sok. fonaíos fehér kenyér, ügy óra hosszat táplálkoznak, két kosár teljesen kiürül, egy bécsi munkáscsaládnak négy hétre elég lett volna, amit megeííek. Szomszédaim mereven nézik őket, a szájuk gyors mozgását, erős sövényii habkő fogaikat, széles, állati álkapcsukat. nehéz, süni ételszag terjeng a kocsiban, a kezek ökölbe szorulnak a zsebekben és az ülés alatt. Az emésztő tiroliak nem törődnek senkivel, a férfiak megtöltik hoszszuszáru porcellán pipáikat, Hindenbnrg marcona képe van ráégetve és iizpere alatt fullasztóra füstölik a szakaszt. Az asszonyok meg édességeket esznek, mézet, cukros süteményeket, közben szapora nyelven beszélnek az uj tanítóról, aki Salzburgból került hozzájuk. A férfiak politizálnak. Seypelt is szidják, nem hozta vissza a királyi családot, a szodkkal nem számolt le, nem egyesítette Ausztriát Németországgal, eladta magát Moszkvának, állítólag a pápa emiatt kitagadta äz egyházból, de a lapoknak nem szabad erről Írni. Ezeket egy bajor diáktói hallották a múlt héten, aki most végigjárja a tiroli falvakat és nyomtatot füzeteket osztogat a parasztoknak. Majd télen elolvassák, mikor kevesebb lesz a munka a ház körül. Addig várjanak Ludendorfék. Insbruck. Az állomáson horogkeresztcs burschok, jóllakott falusi gyerekek, tüntetnek, egv nyugalmazott tábornokot várnak, akt a mi vonatunkkal érkezett. A tábornok valamikor az insbrtreki helyőrség parancsnoka volt, vagy húsz éve, egész öreg bácsi, az atillája tele leitüntetésekkel. Hangosan hurráznak, a diákzenekar a Gotterlmltét játsza, Ett nem is az öreg a fontos, csak apropó a tüntetéshez. »Hoch! hoch! hoch! hoch der Kaiser! Gott straf Frankreich!« Lampionok, diszmenet, mennek sörözni a városba. Délután fél hat óra. Este a szabad Svájcban leszek. Louis Lonp. tának messze, nagyon messze élnek a nővérei . . . különben árva, más senkije sincs. De akkor? . . . Nem lehet! Haligatódznl kezdett Éppen ö beszélt, a bűnről, mámorról . . . Éváról! . . . Egy hálk női sikoly, mely a hirtelen rablóit csók páratlan gyönyörével lopódzik az ajkakra... s utána hosszú csend. Kezei önkéntelenül ragadták meg á kilincset. Az ajtó be volt zárva, mint amikor ő is . . . Hirtelen viszszaforduK. Az utcán éles éjszakái szél söpörte maga előtt az dsárgult levdeket, belekapaszkodott a fák csupasz ágaiba. beíesüvöltött a sürgő-forgó élet zajába s rakoncátlan játékával mindenkit űzött, hajtott előre. Edit erősen megrázkódott. Belsejében egy liirtelen támadt szélvihar hasonló kegyetlen játékkal söpörte el a remény elsárgult leveleit, hitének tördelt ágai, a csalódás és keserűség enyészetévé váltak. Futásnak eredt a forgalmas utcán, mintha a mellészegődött fájdalmat akarná valahogy, elhagyni. Rémülten nyitotta ki szobája ajtaját, megroskadt teltét fáradtan vonszolta át a lila szalonba. Az est sötétjébe burkolt biztos pusztulás tudata és a hervadásra kész virágok búcsúzó illata, keserves kacagásra késztették. Olyan mélyen zengő kacagás volt ez, mely a végén erős zokogásba full. Lépések zaja közeledett, majd elhajt — a villany gombja pattant s az erős világításban ott állt Edit férje, az orvos. Kérdő, fürkésző tekintetét az asszony meggyötört, könnyel áztatott arcára tapasztotta. — Nézze — szólt Edit a szenvedéstől torzult vonásait sikertelen mosolyra kényszerítve — összetört az Éva-szobor ... K. Végű Vilma. Alkonyodon. A messze kanyargó kis_ folyó íö-1 lőtt, fCnyőerdőben meghúzódó falui | az a sajátságos homály borította el, | amellyel meglelnek a tavaszi csillagos éjszakák, amikor a földről fölszálló finom köd sűrűbbé teszi az erdők árnyékait és a sik vidéket eziistös-azurszinü füstbe burkolja... Minden csöndes, mélázó és szomorú. A fa'ti csöndesen szeaKlereg. A nyomorúságos kis viskók alig látszanak; itt-ott tiiziény pislog! né-| Ita-néha megcsikordul cgy-ogy ajtó, J nagyot vakkant az éber kutya és | Ielhallgat; majd a halkan suttogó erdő sötét foltjából gyalogjáró emberek ballagnak elő, lóháton jön valaki, csikorog a hordó kereke. A magányos erdei kis falucska lakosai gyülekeznek a templomba, a tavaszi ünnepre. A templom kis dombon áll, éppen a falu keüősközepéu. Ablakai tüzrényben ragyognak. A torony öreg, magas és sötét; csúcsával az ég azúrjában vesz el. Recsegnek a lépcső fokai... Az öreg harangozó, Mihejics _msgy föl a toronyba és mécsese, mintha csillag repült volttá oda, kigyullad a l?arangszobában. *• Nehéz már az öregnek a kanyargós lépcsői járni. Nem akarnak szolgálni a* öreg lábak, -— szekta mondani ő maga — és rosszul lát már a kéá szeme is . . . Ideje volna már pihenni, nyugodni, de a jó Isten n-cm küldi a halált. Eltemette fiait, eltemette unokáit, ki kisért az örök hajába Öregeket, kikísért fiatalokat, de ő még mindig éb Pedig nehéz . . . Sokszor üdvözölte már a tavaszi ilttnepet, már r.cm is tudná megmondani, hányszor várta ezt az ünnepélyes órát ebben a toronyban. És íme. Isten megint elhozta . . . Az öreg kiment a torony erkélyéire és lekönyökölt a korlátra. Lent, a torony körül, halaványan látszottak a sötétben a temiető sirdombjai; az öreg keresztek mintha kiterjesztett karokkal oltalmaznák őket. Arrébb nyírfák hajolnak féléjük, még meztelen ágaikkal. Fiatal rügyek illata árad fel Mihejicshez és az örök álom szomorú nyugalma integet fel« . . . Fog-e vele törfénni valami egy éven beiül? Felmászik-e még egy év múlva ide, a harangszobába, a résharangok alá, hogy zúgó szóval fölriassza a félénken szendergő éjszakát, — vagy feküdni fog már... ott lenn, a temető sötét zugolyában, a kereszt tövében? A jó Isten tudja . , . Készen van, de most méig Isten elhozta számára az ünnepet. »Áldassék az Ur szent neve!« — suti:(róa öreg ajka a megszokott fohászkodást, felnéz a tüzpontok millióitól izzó, csillagos égre és keresztet vet... ¥ — Mihejics, hé. Mihejics! — szólítja alulról egy reszkető, már szintén öreg hang. Az elaggott sekrestyés néz föl, sőt tenyerét is oclaiileszti ugráló, könnyes szeméhez, de mégsem látja Mihelicsct. — Mit akarsz? Itt vagyok, no! — feleli a harangozó, kihajtva az erkélyről. —• Hát nem látsz? — Nem látlak . . . Nem kéne már ráhúzni? Mit gondolsz, hány óra? Mind a ketten fölnéznek a csillagokra. Ezer meg ezer Istenszem pillant vissza rájuk a magasból. A »láng-szekér« már magasra emelkedett . . . Mihejics nekikészük — Nem. váriunk még egy kicsit... Tudom ugyan, hogy . . . ö tudja. Nem kell neki óra: megmondják a jó Isten csillagocskái, mikor van itt az Ideje ... A föld és az ég, meg a fehér felhő, amely csöndeseit úszik az ég azúrjában, rángó zo Vladim ir meg a sötét fenyőerdő, a mely érthetetlenül suttog ott lenn. meg a homályban láthatatlan kis folyó csobogása — ismerőse neki mind, valamennyi édes rokona . . . Nem hiába élte itt le egész életét . . . Megelevenedik előtte a régmúlt idő . . . Emlékszik, hogy kapaszkodott föl apjával először a toronyba .. . üram-Istcn, milyen régen is volt ez . . . és mégis . . . mintha tegnap történt volna . . . Látja magát. n-ánt szőke kisfiút; szeme kigyulladt; a szél, — nem az, ameJy az utca porát emeli föl, hanem valami különös nesztelen szárnyaival magasan a föld felett Iqbegő — felborzolja hajfürtjeit . . . Lenn, meszsze-messze, holmi apró emberkék jármiak, a falu házacskái szintén aprók és az erdő a messzeségbe húzódott és az a kerek mezőség, amelynek közepén a kis falu áll, hatalmas nagynak, szinte határtalannak látszik. — Hát iff van ma is, itt van mind! — mondta mosolyog-,-a az ősz öreg, kitekintve a kis mezőségre. Ilyen az élet is . . . Míg fiatal vagy, nem látod a végét, a határát ... De Ö látja már az egészet, mint a tenyerét, elejétől kezdve ott ni, addig a sírhelyig, amelyet a temető zugában kiválasztott magának . . . Bizony, Istcneip-Uram, — ideje már megnyugodni. A nehéz utón becsületesen végig jött, és a nedves föld — édesanyja neki . . . Csak hamar már, hamar! . . . * Hanem most már kezdeni keil. Még egyszer fölnézett a csillagokra, fölkelt, levette kalapját, keresztet vetett és kezdte lebontani a harangokról a kötelet . . . Egy pillanat múlva az éjszakai levegő megreszketett a zugó ütéstől ... A második, harmadik, negyedik . . . egyik a másik után elöntötte a félénkén szendergő ünnlep előtti éjszakát, ömlőitek a hatalmas, súlyos, zengő, daloló hangok . . . Á A harangzúgás elült. A templomban kezdődött a mise. Azelőtt Mihejics mindig lebotorkált a lépcsőn és megállt a templom sarkában', az ajtó mellett, hogy imádkozzék és meghallgassa az éneket. De most fönnmaradt az erkélyen. Már nehezére esik a járás. Azután meg valami ki-, merültséget érzett. Leült a padra és a még himbálódzó harang elhalkuló zúgását hallgatva, mélyen elgondolkozott. Miről? — ő maga alig tudott volna felelni erre a kérdésre . . A toronyerkélyt halaványan világította meg a pislákoló mécs. A tompán búgó harangok elvesztek a sötétben; lentről, a templomból, időnként felmorajlott az éneklés és az éjszakai szellő himbálta a harangok va.>szivére kötött köteleket. Az öreg mellére hajtotta ősz fejét, amelyben össze-vissza kavarogtak a gondolatok. A »Troparj«-t éneklik tuest! — gondolja magában és ott látja makrát lenn a templomban. A karzaton, karének, tíz gyermeki hang áhítata árad; a jó öreg pópa, a megdicsöült Naum atya reszkető hangon válaszol; száz meg száz muzsikfej, mint az érett kalászok a szélben, mélyen meghajolnak és újra felemelkednek . . . Muzsikok vetik magukra a keresztet . . . csupa ismerős arc, de már szintén megdicsőült valamennyi . . . Ott áll szigorú arccal az apja. amott a bátyja veti állhatatosan a keresztet és nagyot sóhajt. Amott áll ő maga, egészséges, erős, telve öntudatlan reményekkel az élet, az öröm és a boldogság iránt . . . Igen. hol van, hol van hát ez a boldogság? ... Az öreg gondolata lobog, mint a kialvó láng, derűs, gyors lobogással és megvilágítja az átélt élet minden fejtekét . . . Erejét meghaladó munka, bubánat, gond . . . Hol van hát ez a boldogság? A nehéz sors ráncokat vés a fiatal arcra, meggörbíti hatalmas Hátát, megtanít nehezeit sóhajtani, ahogy a bátyja sóhajtott.. De ime, amott balra, a falusi aszszonyok között, fejét alázatosan lehajtva. ott áll az ő menyecskéje. Mennyei birodalom, micsoda jó aszszony volt! És mennyi gyötrelmem ment keresztül, a drága ... A szükség, npcr a munka, meg a kifogyhatatlan asszonyi gond kiszárították a szép asszonyt; megtörik a szemeíénye és a fiatalság hatalmas szépségét fölváltja az élet ostorcsapjaitól való örökös, tompa rémület kifejezése . . . Igen, hol van az ő boldogsága? . . . Egy fiuk maradt, egyetlen reménységük és örömük és ezt is hatalmába vette az emberi igazságtalanság . . . És ott áll a gazdag ellenség, a földet veri homlokával, úgy hajlong, véres könnyekkel könyörögve biin- I bocsánatért, és térdre esve, homlokát veri ... Fő, forr a Mihejics szive és a szentképek sötét orcái szigorúan tekintenek alá a falról az emberi bánatra és az emberi igazságtalanságra . . . Mindez elmúlt, mindez ott van, messze, hátul ... És most szamára az egész világ — ez a sötét harangszoba, ahol a szél bug a sötétben és himbálja a harangköteleket . . . »Isten megítél mindnyájatokat!« — suttogja az öreg és lehajtja ősz fejét és csöndesen könnyek gördülnek végig arcán . . . — Mihejics. héj! Mihejics!... Mi az. talán elaludtál? — kiáltják neki alulról. — Ejnye no! — eszmél az öreg és gyorsan talpra szökik. — Uram-Isten! Talán bizony igazán e! is aludtam? Ilyen gyalázat ínég nem ért!... És gyakorlott kezével gyorsan megragadta a kötelet. Lenn. mint a hangyaboly, nyüzsög a muzsikok tömege; a templomi zászlók lobognak a szélben, csillog az arannyal hímzett brokát... Már megindult a körmenet és fölhangzik Mihejicshez az örvendetes kiáltás: »Krisztus föltámadjL halottaiból!« ÉS öreg szive megindul az örömkiáltásra ... És úgy tetszik neki, hogy a viaszgyertyák lángja fényesebben lobog a sötétben és erősebben hullámzik a tömeg. Telkesebben lobognak a templomi zászlók és a feltámadó szél a hangokat fölkapja és széles hullámokban röpiti föl, föl a magasba, ahol a hatalmas, ünnepi harangszóval' összevegyülve száll följebb, az ég felé... A Még sohasem harangozott ilyen szépen az öreg Mihejics* Mintha túláradó öreg szive a holt ércbe szállt volna; a harang hangjai valósággal daloltak és remegtek, kacagtak és sírtak és csodás harmóniába olvadva repültek föl. föl. egészen a csillagos égig. És a csillagok fényeseikben ragyogtak, fölgytüiadíak. a hangok reszkettek és ömlöttek és szerető kedveskedéssel szálltak le a földre... A vastag basszus harsányan szólt és hatalmas erős hangokat ontott, betöltve az eget és a földet: »Hrisztosz voszkresze!« A két kis tenor, rezegve a vasnyelvek szakadatlan ütéseitől,_ vidáman és csengőén kisérte: »Hrisztosz voszkresze!« És a két kis szoprán, valósággal sietve, hogy el ne maradjon, belefonódott a nagy harang szavába és vidáman fürgén énekelte, versenyezve. mint a kis gyermekek: »Hrisztosz voszkresze! , És mintha az öreg torony remegne és ingana és a szél. amely a harangozó arcát körülsimogatja, hatalmas szárnyaival csapkodva utánuk ismételné: »Hrisztos voszkresze!« És az öreg szív egészen elfelejtet-
