Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)
1923-12-25 / 348. szám
12. oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1923 december 25. Kádár Imre: MIÉRT SIETTEK? — R. S.-nak — Ti karcsú rózsafák, kiket tagolni balta nem siet, mert pártos végzet illatozni rendelt, kik téli szél elől siket fülekre vonva tetszhalott/' pendelyt, ágyban, ténsuri hósüveggel csak vártok, mig tavaszi reggel pólyátokat gondos kézzel kibontja : miért siettek, kényesek, elbújni fővel füld alá hajolva ? Korán van még, nem tél ez itt, ki elfárad, bizton vészit, beszárad nedve, izma csorbul, megaivó vére fojtja orvul, —• hová siettek édesek, hová siettek kényesek, halál nem ember, isten gondja. De bújjon el, ki nem bir el vihart, ki halni megy, csak menjen egymaga, virágos kertet föld alá ne hívjon halódó róz$a hervasztó szaga, suttogjon föld alá holt illatot és álmodjon egy nagy Halott-napot, melyen hozzá tér úgyis majd az élet; de élők között ne járjon kísértet. Ki karcsú rózsa, ringjon kényesen, de kit nem rémit a nemere sem : álljon fenyőnek! Büszke gyökere karmoljon sziklát, szálljon el vele, hogy sziklatartón és gyökértelen erdőnk lebegjen légi őrhelyen, lehullunk majd, ha szebb erdő kikel, de addig élni kell barátim, élni kell. gomb csillogott: ez a férfi, aki talán alig harminc éves volt, kissé előre dűlt az asztalhoz, megfogta a poharat s engem nézett, szúrósan, elgondolkodva. Talán kellemetlen érzést keltek benne. — gondoltam s ellöktem magam a faltól, hogy. rögtön távozzam. Ebben a percben ez a szőke férfi felugrott s a többiek nagy csodálkozására hozzám sietett. Megállt és bemutatkozóit: — Báró... — a többit nem értettem. Én ezt az egész bemutatkozást nevetségesnek tartottam, — mi köze neki s nekem egy. hévhez! — de nehogy kellemetlen érzést keltsek benne, viszonoztam modorát. Uj ismerősöm — ismét egy a számtalan megismerhetetlenből — ekkor kissé zavartan kezét nyújtotta s megszólalt: — Kérem, uram, fáradjon az asztalunkhoz. I , b í Igyekeztem a legszelídebben rámosolyogni s megkérdeztem: — Szívességet teszek ezzel önnek, anélkül, hogy a többiket zavarnám? Megnyugtatott s én leültem az asztalukhoz. Nevetés, ideges barátkozás, szótlan csodálkozás fogadott. .Voltak, akik vállamra veregettek, voltak, akik elfordultak tőlem s valami-elmulaszthatatlannak látszó beszélgetésbe fogtak, volt köztük egy részeg, aki megcsókolt s egy előttem ismeretlen okból ingerült nr. aki lekopott, a nők, kivétel nélkül kissé císápadtak s idegesen és idegenkedve babráltak blúzukon. Észrevettem, hogy ez a fogadtatás sehogysem tetszik uj barátomnak, de mielőtt kifejezést adhatott volna fölháborodásának, sietve megnyugtattam: Nem ért semmi bátitódás, uram, nagyon jól érzem magain. — Ön túlságosan Jó ezekhez a fickókhoz, akik ilyenkor sok mindent elfelejtenek. Például ^zt is, hogy itt az én... Sietve közbevágtam, nehogy megsértse régi barátait. — Ha ön azt érti jóság alatt, hogy lehetőleg nem akarok kellemetlen érzéseket okozni az embereknek, akkor talán jó is vagyok. — S mert éreztem, hogy célzás s talán bántó tanítóskodás is van szavaimban, szelíden mosolyogtam. Nyelt egyet s elgondolkodott. — Ön éhes, — mondta inkább vádló, mint kérdező hangon. Szelíden mosolyogtam. A csalódás- j nak egy lehelletnyi felhője suhant át j az arcán. j — Nem éhes? Mit evett ma pél-: dául? i —- Kevés szalonnát meg egy da-, rab kenyeret. # _ ! — És ezzel beéri? Nem kíván töb-; bet? Mosolyogtam. — Mennyi a keresete? — kérdez- < te. S mikor megmondtam, hogy két hét óta nem dolgozom s nem is akartam uj kereset után nézni, élénk örömmel megjegyezte: — Szétnéz-' hetünk valahol. Azt hiszem, én tudnék az ön számára való foglalkozást j találni. Mindjárt holnap beszélni fogok egy-két barátommal s holnap- \ után már hivatalba is léphet. Megköszöntem ezt a ritka jóakaratát, de rögtön hozzátettem, hogy nem vehetem igénybe fáradozását. Nem tartom méltónak magamhoz s az emberhez a robotos és céltalan; munkát; a mai munkát, a kenyérkeresetért folytatott munkát, ebben a formájában céltalannak, tehát megalázónak tartom. Feleletem elkedvetlenítette, a töb-1 biek is nevettek körülöttünk, mire őj már kissé idegesen, de még uralko- í dott magán, visszatért előbbi téma- \ iához. — Mégis csak rettenetes. —A kiáltott föl, —■ hogy amíg ön ma, úgyszólván alig evett, rat torkig teletömtük magunkat. És ön nem is•ivott, nem is táncolt! Ha megengedi, rendelkezésére bocsájtanám ma este a pénztárcámat, elégítse ki, ké-j rém. mindennemű óhaját. í Ez az ember .valóban ritka jelenség, ezt rögtön megállapítottam. § Azon kevesek közé tartozik, akik í valamely oknál fogva tartósan, vagy I hirtelen és múló hangulatban szük- Jségét érzik a jóttevésnek. Bevallom, én a jó embereknek ezt a fajtáját, a Ijótékonykodókat elítélem: ők a ha-I zug rosszak, a gyöngék és gyávák, ■akik nem tudnak jók s nem mernek :állandóan rosszak, illetve tudatlanok lenni. Láttam, hogy az uj barátom fontosnak tartja, hogy én ma az ő pénzén megvacsorázzam: láttam, hogy ez talán megnyugtatja s kielégíti; aztán meg érdekelt is, jótékonykodó vagy szenvedő emberrel van-e dolgom, elfogadtam hát az ételt, melyet elém rakatott. Mialatt ettem, öröm s némi büszkesség sárgállott az arcán, ez meghatott s kiürítettem a pezsgőt is, melyet felém nyújtott. A többiek nevetgéltek, csöndesen, gúnyolódtak és csipkedtek minket, majd táncra kerekedtek s mi egyedül maradtunk az asztalnál. Barátom rákönyökölt az asztalra és elgondolkodott. — Töméntelen szenvedés van a világon. —• mondta. — szinte mindenki szenved s elviselhetetlennek találja életét. Ezen valahogy segíteni kellene, nem gondolja? Szelíden rámosolyogtani s láttam, hogy ő sok mindent megért ebből a mosolyból. Valahogy azt érezhette c percben, hogy az ő jósága a saját életének megmentéséhez is kevés, az emberek számára pedig mindenesetre közömbös. Ha minden ember komolyan eljutna ehhez az érzéshez__— mosolyogtam s minden szelídségem mellett sem tudtam megakadályozni. hogy e mosolyban sok fájó kritikát lásson. Rögtön jóvá akartam tenni ezt a kelemetlen érzést s minden óhaját gyorsan teljesíteni igyekeztem. Ittam, vele ittam, amikor koccintott, táncoltam egy nővel, akit kirendelt mellém, hegedültem a prímás hegedűjén, ahogy kívánta. Azt kívánta, hogy jól érezzem magam s meggyőződjem a jó emberek létezéséről, én mindent elkövettem, hogy örvendezőnek lásson s megnyugodottnak a jó emberek felől. Végül is azonban , a bor, a tánc, ez a szokatlan föladat ja régen elhagyott környezetben eljlankasztott s ő rögtön észrevette fáíradtságomat. Ez újból fölingerelte s már türelmetlenné tette. I — Pénzt adok önnek, — mondta •és zsebébe nyúlt. 1 Gondoltam, ez talán megnyugtatója; elfogadtam a pénzt s mosolyogtam. Ez a mosoly most már felbőszítette: nem rám, rajtam át inkább önmaga ellen támadt: érezte, mi ez la néhány ezer korona az ő vagyonából?... Tökéletlenebbnek érezte I magát, mint találkozásunk előtt. Fölugrott az asztaltól, köszönés nélkül elhagyta barátait, lerázta 'magáról a csii csörgő lányokat, csak engem kért föl, hogy csatlakozzam hozzá. Nem akartam, hogy kellemetlen érzések támadjanak benne, tehát követtem. — Nagyon kopott a ruhája. — mondta útközben — arra kémén?, ! jöjjön a lakásomra, ajándékoznék j önnek néhány rendjó ruhát. Megköszöntem. Ez is fájt neki. — Egyáltalán van önnek lakása? j Ebben a percben egy öreg koldus- j asszony csoszogott elénk egy ten:-; plomkapuból s felém nyújtotta ron-j gyokba bugyoláit kezét. Mindenről í megfeledkezve, öukénytelcnüi a zse-5 bembe nyúltam s a bankjegyeket, mind a színes papirost, melyet az előbb tőle kaptam, a koldusasszony, tenyerébe ejtettem. — Hjaj! — kiáltott ekkor valami érthetetlent a barátotom s elrohant. Most vettem csak észre, mit műveltem. Hogy’ vigyáztam egész este, s; most vérig sértettem ezt a jó, ezt a szerencsétlen embert! Utána siettem. Ismét a mulatóban akadtam rá, j egyedül ült asztalánál és sűrűn öntötte magába az italt. Idegesen, za-, vartan. kissé megüvesedett szemekkel meredt rám. Leültem az asztalhoz. szelíden mosolyogtam s vigasztalni igyekeztem. Nem kaptam feleletet. Egy óra múlva részegen bukott az asztal alá. kzt hiszem, ez az ember úgy gondolt rám mint a legveszedelmesebb: ellenségére. Azért hiszem ezt, mert nékem is a legkellemetlenebb emlékeim közé tartozik. Nem, ma még nem tudok hinni abban a kézfogásban. A bihari remete Irta: Kárpáti Aurél Száztizenhárom esztendő előtt su- < garasabb ősz járt a berettyókovácsi I pusztán. Dér alig foMa a hervadó füvet. A lápok elmélyült ezüsttükrében vénülő szépasszon;yolc telhetetlen hiúságával nézegette magát a felhőtlen m agasság s lenn a síkon, az istrázsát álló jegenyék fölé hálós arany sátort vert déiszinbet? a nlap. Nagy, égig, érő csend rejtegette a messzi tanyákat, a töretlen náderdőt, a lőszpart meredekjéu bókoló rozmaringfüzsövényt s lankás dombolt martjából kimagasló fehér udvarházat, melynek zsindelysüvegét a néhai bécsi királynő ujmódlja szerint vonatta düpla peremre Bessenyey György ur. A délnek szaladt nyár sieítébcn ittrdejtett néhány hév hetet. Csak alkonyattájt sétált végig a bihari rónák szélén a közelitő November, violás köduszályát elterítve a friss szántások fölött. Az öreg ur, aki egvro ritkábban mártotta meg eléhb oly szapora ludtol-lát a kalamárisban, — írás nélkül is fagyott abból a ténta —, mogorva n-Viságban járta a kúria pipafüs-' tűs, homályos szobáit s gyakorta tekintett ki az ablakon túl esteledő őszbe. Mi járhatott eszében: Isten tudja, — Isten, akit Monsieur Voltaire bőrbe kötött, aranyba met-l szett könwoitiek gonosz syllogismusával tagadott, — talán a pataki k.is'r',J betüirtózása, amely nagy. egészséges ösztön szégyenkezésbe-'-"•edott a királyasszony tudós városában, hol annyi átvirrasztott éjszakán ismételgette a frantzia grammtikátska rendhagyó verbumait. mig a többiek, a sárga csizmában. ar anypasz omántos veres dolmányban, párducos mentében ékeskedő ármális nemes ifjíak, hajnoros dámákkal enyelegtek a schönbrunni rózsalugasok alatt, avagy talpas poharat hajigáltak: a Grüne Katze pókhasu csaposának fejéhez. De az is lehet, hogy az enyhe őszön emlékezései támadtak az őz-szemü bécsi grófnéról, aki mosolygó komolysággal hallgatta a megtanulhatatlan nyelven írott tragédia recsegő sorait: t Véres áldozatiát látom trónus ormait. Mely kínos hatalma van királyságomnak, Ágist örökösen kóser gém vesztével. Mert noha elvártolt. de nagy volt szilvével . . . IIcsendes őszidőben sok régi dolgok megfordulnak öreg emberek fejében. Derék ur volt, testes, vállas, sűrűvérű besenyőfajta, hatvanhárom esztendős korára is kemény bikanyakkal s bár járása kissé elnehezedett sohase vesztette: el egészen
