Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)
1923-12-25 / 348. szám
10. oldal. BACSMEGYE1 NAPLÓ 1923 december 25. írva, a mai bizalmatlan és roszlelkü emberben azt a gyanút keltette ■föl, hogy. az alkalmazottja az eredeti, vaiószinüleg kisebb kiadási tételt eltüntette s a helyébe nagyobb összeget irt. Kornélnak a helyzete most már napról-napra tűrhetetlenebb lett. A pénz tárnok likvidálni akarta a szakításra alkalmat adott költségjegyzéket. Kornél kijelentette büszkén, hogy a pénzt nem veszi föl, mert a főnöke azon a véleményen van, hogy ö a jogos összegeknél tebbet számított föl. Az üzletben alkalmazott stréberek s azok, akiknek a lelkülete közelebb állott a Brunner urékhoz mint Kornéléhoz, azt következtették az utóbbinak e magatartásából, hogy »beismerésben van«, s Ők, akik minden kiadásokat valóban kétszeresen szokták felszámítani, kezdték lenézni szerencsétlen koiiégá’jukat. s ezt az érintkezésben is éreztették vele. De hátra volt még a legrosszabb, áz úgynevezett — fekete leves. Mikor — máshol óhajtván állást keresői — bizonyítványt kért a főnökétől, 'ez azt felelte, hogy jobb lesz ilyet nem kérnie, mert hiszen jó bizonyit- Ványt ö úgy se adhat. Égy alkalmazott, akinek még saját részére készült privátjegyzetei se megbízhatók! A fiú aztán ajánlkozott mindenfe'lé, de mindenütt referenciákat kéritek tőle. Ő elmondotta idegesen, de ’híven, hogy mi történt közte s Brunner ur közt. Némelyek oda se hallgattak. amikor beszélt, mások meg hem hitték el, amit mondott, s akik ‘ellőtték is. azt felelték; — Brunner Sebestyén ur elsőrendű firma. Aki onnan három esztendei alkalmaztatás után bizonyitvány nélkül kerül ki, annak nem adhatunk állást. S a hire is mindkopoítab lett a szerencsétlennek. Kereskedelmi körökben elterjedt a hire, hogy »elbocsájtották« a Brunner-cégtől, mert visszaélt a főnöke bizalmával, »kolosszális költségeket számított föl«, s mert az írásai se korrektek, s a radirgummi kelleténél nagyobb szerepet játszik a följegyzéseiben. A Kereskedelmi Alkalmazottak Egyesületében is hüvösödni érezte maga körül a levegőt, egyik-másik barátja is kerülni kezdte, s néhányan már szinte bojköttálták. Iia nem is tartották bűnösnek, de tudták, hogy szerencsétlen, s néha ez is elég ahhoz, hogy az embert magára hagyják. Csak én ismertem őí alaposan, csak én tudtam, mily nemes jellem j volt, s hogy ő egymaga többet értj (azaz: többet ért volna egy becsülő-j tes emberekből álló világban), mint az egész nagy Brnnner-kolónia, de én se segíthettem rajta. Az ügyvé-j dem, akivel tanácskoztam, arról biz-; tositott, hogy kényszeríteni Brunner j urat bizonyitvány kiadására nem lehet, mert hiszen ő — akinek az üzleti világban, olyan nagy a tekintélye — bátran állíthatja, hogy süse volt Kornéllal megelégedve, s hogy a becsületsértési s a rágalrnazási pereknek, amelyeket indíthatnánk, j nem lenne semmi foganatja, mert semmiféle határozott bűncselekménnyel nem vádolta az alkalmazottját. Még egy kísérletet tettem. Föl-! kerestem Brunner urat az irodájában s apellálva az emberszeretetére, kértem, állítson ki rendes bizonyítványt az öcsém részére, s tegye ezáltal lehetővé, hogy újból állást kapjon. Nem kell benne semmi különös dicséretnek lenni, csak az legyen benne, hogy három esztendeig működött a cégnél, s ez idő alatt panasz ellene nem merült föl. — Éppen ez az, amit nem tehetek, — felelte ridegen a gazdag ur. — Én tulajdonképen sose volta Budav úrral megelégedve, s mindig volt eile- f ne panasz, s csak egyedül az ön! kedvéért nem bo.c.sájto.ttam cl már* cégen. — De hiszen — vetettem közbe — ön kétszer is emelto a fizetését, ami arra enged következtetni, hogy legalább akkor meg volt elégedve a működésével. — Szó sincs róla, — erősítette Brunner. — Időnkint minden alkalmazottamnak javítom a fizetését, kivétel nélkül s aztán itt is tekintetbe vettem, hogy Buday ur atyafiságban van önnel. Még azt várta, hogy ezért ‘hálálkodjak neki, én azonban megvető pillantást vetve rá, köszönés nélkül hagytam el az irodát s — szerintem — a világ egyik legrosszabb einbe-Nem tudtam legyőzni a nehézségeket, amelyek az öcsém boldogulása elé gátakat emeltek, nem tudtam állást szerezni néki. Magamhoz vettem őt, foglalkoztattam, amennyire lehetett s elkövettem mindent, hogy feledtessem vele a Brunner ur — s szerinte: az emberek — komiszságát. De hasztalan! Kedélyét, amelyet az elmondott eset megmérgezett, meg nem gyógyíthattam. Egyre szótianabb s szomorúbb lett, testileg is fogyni kezdett, az embereket napról-napra mindinkább kerülte, s a múlt héten — megölte magát. Hát nincs igazam, hogv az olyan gonoszt, aki ostoba is, hatóságilag kellene agyonverni? * Mind meg voltunk hatva. Tudtuk, hogy az ifjú Biuí'ay önkezűleg vetett véget az életének, néhányan a temetésén is mégjeientünk, ele a tragikumával csak most ismerkedtünk meg. Valamelyikünk’ megkérdezte: — Olyan bizonyos, hogy ez a Brunner ostoba is? — Holtbizonyos. — felelte az elbeszélő. — Iia okos lett volna, nem kifogásolja az öcsém számadását, s ha kifogásolja, azt nem árulja el, de belátva, mily kitűnő munkaerővel s mily becsületes jellemmel van dolga, kényeszteti őt és nem keseríti. Csak az a rosszindulata ember ily kegyetlen, aki ostoba is. A rossz ember, akinek jó esze van, alig veszedelmes, mert hiszen az őszei árása normális és így körülbelül olyan lévén, mint a miénk, tudunk ellene védekezni. De a rossz ember, aki ostoba is, olyan, mint a veszett kutya, amelynek szintén kiszámíthatatlan az útja meg a célja. Ez ellen nincs védekezés, — ezt le kell bunkózni . — S te tudnád leütni ezt a Brúnóért — kérdezte egyikünk. Azt felelte: — Félek, hogy nem tudnám. De ha akadna olyan gonosz ember, aki elég ostoba is volna hozzá, hogy ezt megtegye, altkor legalább ennek az egy gonosz és egyúttal szamárembernek meg tudnék bocsájtani. ö egy kancellári fő tisztviselőnek a leánya. Egészen bizonyos, hogy életemben már találkoztam olyan növel, áld talán van olyan szép, mint ő, miért van az mégis, hogy a kis kék láng csak akkor gyullad meg a szivem fölött, ha ő van a közelemben? Miért látom öt a legszebbnek valamennyi között? Én kálvinista vagyok, vakon hiszem (az összes dogmák között csak ezt hiszem igazán) Ágoston hippoi püspök tanát, mely azt mondja: praedestinatum est . . . Sorsunk eleve ei van határozva. Nem térhetünk ki előle, bármiként erőlködünk, ahogy én nem térhettem ki hároméves koromban a gabonásszekér elől. Én szeretnék megszabadulni ettől az érzéstől, szeretném más nők felé emelni a szivemet, szeretném, ha másról tudnám és hinném azt, hogy olyan tiszta, kiváltságos és egyediiivaló, mint ő. Nem tudom. Hiába akarom, nem tudom. Azt hiszem, ez az én érzésem iránta az az örök emberi vágy, amely a végtelenség és elérhetetlenség után lobog bennünk. Bennem és benned és; mindenkiben. Talán ő éppen igy vágyik valami, ■ írv valaki iránt, amit nem ért el, vagy sohasem fog elérni. De ezt nem tudom biztosan, mert én csak a salát leikemet ismerem. (A bölcsek és na gyömbérek, akik tömegeket tudnak mozgatni, mert ismerik embertársaik lelkét, tulajdonképpen csak a maguk leikét ismerik és azért látszanak bölcseknek, mert a lelkűk véletlenül sok emberével hasonlatos. Egészen bizonyos, hogy a nagy embí”-ek végeredményben átlagemberek.) A'más ember lelkét megismerni lehetetlen. Vájjon mi van az ő lelkében? ... Mi történne, ha egyszer elárulnám neki a titkomlat ... Én ezen sokat gondolkodtam, éjszakádon át tűnődtem, de a végén mindig felismertem az igazságot: ostobaság és balgaság erre csak gondolni is! Egyszer őds megöregszik, én is megöregszem. Egyszer ő is meg fog halni, én is meg fogok halni. Életünk egy szempillantás az idő végtelenségében. Elmúlunk, eltűnünk, mintha’itt sem lettünk volna. És ő sohasem tudta meg, még csak nem is sejtette, hogy halálosan szerettem. Miiyen szomorú nekem ez a gondolat.. (Egy naplóbál) írta: Zilahy Lajos Anno 1..., Boldogasszony hava ... a tíiringiai egyetem. őrségi könyvtárában van egy könyv, melyet a Szent Benedek-rendnek bizonyos Bragus nevezetű frátere irt. A könyv a VI. századból való. Bragus fráter bizonyára valamely kolostor kamrájában rakta egymás mellé angyali türelemmel görcsös betűit, lobogó gyertyaláng mellett magányos éjszakákon, mialatt egyik íudtoilat a másik után nyíiíte el s mialatt az éjszakában téli vihar acsarkodóit a kolostor tetején. A latinnyelvii foliáns cinre: Liber Signornm. A Jelek Könyve. Meg vagyon benne írva a csillagok futása az égen, az orvos ságos füvek ereje, a rákok élete, a betegségek gyógyítása és hátul a végén van egy táblázat, amely a betűk alakjának különös értelmet tulajdonit. Bragus fráter szerint minden betű olyan dolgokkal van összefüggésben, amely dologhoz a betii formája hasonlatos. Ezek szerint: A háztető (mert alakja olyan, mint a háztetőé) C — ujhold, E — fésű, H — hid (két part között egy átjáró), 1 — cölöp, — horog, P — kard, (mint a vivókard), S — hullám, T — kereszti a . , . Bragus fráter szerint tehát a T (betii keresztrefesziíést és szenvedést jelent. Vájjon véletlen-e az, hogy az ő neve is T betűvel kezdődik? Vájjon véletlen-e, hogy ő és az ő neve énnekem szenvedést jelent? Vájjon van-e a bölcs fráter könyvében valamely titokzatos isteni igazság? A marieníhali kolostor ebédlőjének faján ez a felirás olvasható: »A fájdalomnélküli halál öröme többet ér, mint az öröin,nélküli élet fájdalma«.. Mit jelent az, hogy örörn és mit jelent 'az, hogy fájdalom? Én sohasem gondolkoztam ezen, de úgy érzem, hogy az a felirás, ott a kolostorban — egyiigyüség. Szabad ennyire lebecsülni az életet? Az én életemben ez a fájdalom az egyetlen — öröm. Én szépnek látom és szeretem elérhetetlen vágyaimat utána. Én inkább hiszem Arius Flaccusnak ezt a sorát: Dolor purum et profundtim plus yalet, .quam gaudium exigtiuin, Ai mély és tiszta fájdalom mint a sekélyes öröm. többet er Hatodik éve már, hogy ismerem löt és e hat év alatt talán mindössze 11 tízszer találkoztam és beszéltem vele. Talán ennyiszer sem. Úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy hányszor, pedig egészen pontosan tudom a helyet is, az időt is. Először egy vak katona esküvőjén. Utána kétszer egy társaságban. Azután egyszer — tavasszal — egy szigeten, ahol együtt vacsoráztunk és visszafelé jövet hosszú sétát tettünk a holdas éjszakában. Egyszer őnáluk egy estélyen. (Kék ruha volt rajta). Aztán egyszer — ősszel — egy gyönyörű kertben. Akkor tudtam meg, hogy menyasszony. Aztán egyszer egy másik őszön, egy idegen fővárosban. Azt hazudtam neki, hogy valami | hivatalos dologban járok ott abban I a városban, pedig csak azért utaz-i tarn cda, hogy öt láthassam. Aztán | hosszú idő múlva megint ugyanott | háromszor egymásután. És háromszori mostanában. Különös, ha ő is abban | a szobában van, amelyikben én. úgy jj érzem, hogy egy láng meggyullad a szivem fölött és halkan ég, mint a borsz - - lángja. Én ilyennek képzelem az eltitkolt vágyak lángját. Ha kimegyek a szobából, vagy ha ő megy ki, akkor a lángocska kialszik a szivem fölött. Ha visszajövök, vagy ő jön vissza, újra meggyullad a kis kék láng. Vájjon ő tudja ezt? Alig hiszem, mert mindig titkoltam előtte. — hacsak a tekintetem el nem árult néha. De nem hiszem. Én sohasem gondoltam arra, hogy feléje közeledhessem. Van közöttünk valami, hogy is mondjam . . . távolság, amit nem lehet soha, semmiképen áthidalni. Távolság, igen, ez a helyes kifejezés. Távolság ... Én félkezti ember vagyok. A balkarom teljesen hiányzik, gyermekkoromban egy gabonásszekér _ alá kerültem. Én tanár vagyok. Én szegény vagyok) Talán ha annyi pénzem volna, mint Bruckleynek. vagy Grassalkovicsnak ... De még akkor sem. Én olv különös és tiszta lénynek hiszem őt, akit e földi dolgok nem érdekelnek » . , Újra kellene, születnem. aaaaMSWSBgES VffKXmva Jó a kút-ga a háznál Irta: Lányi Viktor Rettenetes! Őrjítő amit azzal a kutyával művelsz! Nem bírom ki tovább. — Ugyan drágám, hiszen csak csellózunk. Virányi, a kis tömzsi karmester majd megszakadt nevedében. mialatt a hatalmas fekete komondor túlvilág-! hangokat adott ki magából. A »csellózás« abból állt, hogy Virányi az ölébe fektette a kutya fejét s miközben a farkát a lábával nyomogatta, az ujjaival a szegény állat torkán szabályozta az onnan előtörő voniíást. Stakkátóztatta, érzelmesen trilláztatta, csárdás- és polkaritmusokat csalt ki belőle. A kutya hűségesen engedte át magát a különös játéknak. Ha a gazdája füttyentett, készséges farkcsóválással szaladt hozzá, noha tudta szegény, hogy csellózás következik. A pauzák alatt pedig boldogan ugrált, az imádat minden tőle telhető jelével halmozva el kenyéradó zsarnokát. — Úgy látszik, egyenesen az én szekálásomra találtad ki ezt a kutyakomédiát. De ki is végzem egyszer azt a dögöt, tudom Istenem! —porolt rájuk Felcsuthi Boris, a primadonna, dühös mozdulattal csavarva kontyba szalmaszín haját. — Volna szived hozzá? Egy ilyen kutyát? Aki az életemet mentette meg! — Csak hallgass azzal az életmentéssel, Kimegy a Tiszára, mikor;