Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)
1923-12-16 / 341. szám
12. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1923 december 16. bér, áld szánalmas kiejtéssel, de egészen korrektül beszéli a Voltaire nyelvén. Dumas igy szólt hozzá: — Mennyi idő alatt fordíthatná le ezt a kis regényt franciára? — Egy hét alatt, — felelte a német. miután megtekintette a könyvet. — Adok tiz napot . . . Mit kér a fordításért? — Húsz tallért. —■' Adok negyvenet, — jelentette ki Dumas. — A felét előlegképpen, a másik felét, amikor a kéziratot szállítja. — All right! — kiáltotta örömmel a fordító, akinek az irodalmi működését még sose honorálták ilyen fej adelnd bőkezűséggel. — A munkát időre elvégzem, és biztosítom, uram, hagy meg lesz elégedve. — Akkor hát én is azt mondom: all right! Itt az előleg meg a párisi cimem. Nagyot bámult a német, amikor elolvasta a neki átnyújtott névjegyről az Alexandre Dumas hires nevét — Ha tudtam volna, — igy lelkesedett, — hogy századunk égtük leghíresebb férfiúhoz van szerencsém, dehogy kértem volna fizetést a fordításért, amely nekem most már nem munka, hanem csupa gyönyörűség! Engedje meg, kérem, Mester, hogy tiszteletből és ingyen végezhessem a rámbizott feladatot, így is én leszek a nyertes fél, akit boldoggá fog tenni a tudat, hogy a világ legnagyobb regényírójának tehettem egy kis szolgálatot. — Isten mentsen! — tiltakozott Dumas. — Erre semmi szükség. Mi, francia írók, jól keresünk ... És aztán, a pénz, amely nálam nem érzi jól magát, igy is, úgy is elmegy, az én zsebemben nincsen maradása. Mért ne fizetném meg illendően, a fáradozását? . . . Tiz nap múlva már a regényíró lakásán volt a takaros kézirat. Dumas átnézte, jónak találta, és a kiadójához vitte. , — Most valami elsőrendű dolgot hozok, — köszöntött be hozzá. — Valami egészen elsőrendűt, aminek óriási sikert jósolok. Kis regény, de sok van benne. Egyike a legérdekfeszitőbb elbeszéléseknek, amelyek valaha nyelvünkön megjelentek. De előre is kijelentem, hogy nem kapja olcsón. Úgy fog fogyni, mint a zsemlye ... Es aztán ezt a könyvet a szokottnál (!) is nagyobb gonddal, a szivemből s a szivem vérével Írtam, — nem szeretném potom pénzért elvesztegetni. Mialatt Dumas beszélt, a kiadója már lapozgatott a kéziratban. Senki se tud olyan értelmesen olvasni, ínég a legzseniálisabb iró se, mint egy élelmes és gyakorlott könyvkiadó. Az ilyen jártas-ügyes ember hamar tisztában van vele, hogy mennyit ér a munka, amellyel megkínálják . . . Csali két percig forgatta a manuskriptumat s nagynevetve kiáltott föl: — No, hallja, kedves Dumas, ön igazán nagyszerű ember! Maholnap már sajátmagát is fölülmúlja a slendriánságban. Megszoktuk már, hogy ezen a téren mindég valami ujjal és meglepővel döbbenti meg az embert. De ilyet! . . . Hiszen ezt a regényt már egy Ízben, négy esztendő előtt, eladta nekem, az igaz, hogy más címen! Csak nem gondolja komolyan, hogy mégegyszer megveszem? — Ne bolondozzon! — kiáltotta indignáltan Dumas. — Amit mond, világos képtelenség. Ezt a regényt most irtam, utazásközben, csak két hét előtt fejeztem be, s éppen csak hogy lemásoltattam. — Akar meggyőződni? — kérdezte a kiadója. És leemelt a polcról egy Dumaskötetet, amelyet mosolyogva nyújtott iá a nagynevű szerzőnek. A regényíró, aki máskülönben nem könnyem jött zavarba, majdnem sóbálvány lett. A kiadójának igaza volt ... A cimtől eltekintve, amely másképp hangzott, valóiban fejezetröl-íejezetre az a regény volt ez, amelyet már egyszer megvásárolt tőle a Michel Lévy-cég. Az iró elképedését csak fokozta az a boszorkányságra emlékeztető körülmény, hogy a két könyv nemcsak fejezetről-fejezetre, de szórul-szóra is teljesen egyezett. Egy vesszőnek se volt hijja, s a különbség a két munka közt csak abban állott, hogy a kéziratban nem volt sajtóhiba. Ezen sokáig tűnődött el Dumas s nem győzte csodálni azt a német embert, akinek a francia nyelve és töiia szakasztott olyan, mint az övé. Ha nem restelte volna, ezt a sajátságos tenomént bemutatta volna a tudós társaságoknak, mint olyan nyelvpszichológiai csodát, amiaőt még nem látott a világ. Hiszen eddig azt hitte mindenki, hogy egy ebédre szóló meghívót se tud két még oly kongeniális szellem egyformán megszerkeszteni. S itt egy tizenkét ives kötet betüről-betüre egyez! A nagy iró sose tudta meg a világraszóló csoda okát. Csak jóval a halála után derült ki egy német újság indiszkréciója folytán a való tényállás, amely ugyancsak távol állott minden terrnészetfölöttiségíől, de olyan vigjátéktárgy volt, amely még vár a maga Moliére-jére vagy a — Dumas-jára. Azt a regényt, amely úgy megtetszett Dumasnak a rajnaparti antikváriusboítban, ugyanaz a profeszszor ültette át annak idejében a Dumas eredetijéből németre, akire a szerző utóbb azt a feladatot bízta, hogy franciára fordítsa le. A jó embernek könnyű volt a dolga, — egyszerűen lemásolta azt a francia regényt, amelyet előbb németre fordított. Ez a Dumas egyik regényéinek a hiteles (?) története. Szerelmi ügyekkel nem foglalkozom ebben a sorozatban. A szerelem mindenkinek privát dolga és csak akkor tartozik a nyilvánosság elé, na megnyilatkozásával sérti a törvényt, a társadalmi rendet. Ebben a történetben is a téma a fontos, az érdekes, — valakinek becsületéhez hozzányúlni sose volt Ízlésem szerint való. Egyébként is Torontálban épp úgy szerettek az emberek, mint máshol. A pletykára nem kell adni, annak valósággal soviniszta karaktere van, összekerül, teszem azt, egy csomó vidéki ember s azt mondja az egyik: — Sehol a világon nincs annyi 1 szerelmi botrány, mint nálunk, Kassán. — Holló, dagasztja rneg az önérzet lokálpatriotizmusa a nagyváradi ember kebelét, hát mi kutyáik vagyunk? Pécs rajongója szelíden mosolyog és legyint a kezével. — Gyerekségek, bohóságok. Csak \jönnétek egyszer hozzánk? A dolog voltaképpen úgy áll. hogy minden cigány a maga lovát dicséri, tud a maga környezetéből néhány történetet s azokat általánosítva ráhúzza a teljes társadalomra. Terii mészetosen nem mulasztja el finom ' diszkrécióval sejttetni, hogy azokban élénk szerepe van neki magának is. Kutya, meg a mája, veszedelmes fickó vagyok ám én! A hajdani becskereki hires bohémkompánia, amelynek kiszólásaiból ottani szinészkorában Kövesi Albert egész bohózatokat spékelt meg, — azt mondta erre: — Lehetetlenség a pletyka dien védekezni. Az ember hajnali öt órakor kiugrik egy tisztességes aszszony ablakán s mindjárt ráfogják, hogy viszonyuk van. Végeredményben itt is gilt a tétel, hogy sokkal több a rossz aszszonyok száma, mint amennyit a társadalom megállapít és sokkal több a rendes asszony is, mint amennyit annak tartanak. Nem lehet ezek szerint Torontál kivétel, hiszen mi lenne a világból szerelem nélkül. Hősöm is szerelmes volt de meggondolatlanul. Gyönyörű férfias alak, talán jövő is állt előtte, habár családi nexus nélkül. De hát, édes Istenem.! azokat a nexusokat egyszer csak i meg kell kezdeni s teljes tisztelettel! bátorkodom ezzel kapcsolatosan: kérdezni, hogy milyen társadalmi; állást töltöt|ek be a tizenhatodik században ä Csekomicsok, vagy a: Karátsonyiak? Az ifjú a vármegyén kezdte a pá-| lyáját. szerelme tárgyát mintha azi listen is a párjául rendelte volna. A foglalkozást szívesen vették, hát végtére is arra való a megye szolgája, hogy aktákon kívül a lányokat is megforgassa a táncban. Hogy nem telik külön vagyon nélkül reprezentálásra, mulatságra, az már az ő baja. (Sokkal később Hegedűs Miklós vármegyei főjegyző is agyonlőtte magát, mikor szegény iateiner léttére nem győzte az iramot. Mit stréberkedett föl azzal a rongyos tehetségével olyan exponált állásba!) A Szeretem azonban türelmetlen és nem mindem ember tud megalkudni. Aki képes rá, már boldog. A másikat hajszálfinom disztinkciók emésztik halálra s szerencsétlen lesz, akármilyen helyzetbe is jut. Az ifjú megyeista egyszer csak elérkezettnek látta az időt. hogy megkérje a lány kezét. Nagy família volt már mint torontáli értelemben véve. Nem mágnás, csupán gentry, de a kiskirályok sorában kifejlődött önérzetü középkirály, aki Összetéveszti a maga egyéniségét, értékét azzal a hatalommal, amely éppen — mint sorosnak — a kezébe adatott. Éppen mert eljutott erre a magaslatra, vélt fölénye felhőiben meg sem haragudott a vakmerőség miatt. Ezen csak mosolyogni lehet — Ugyan ne tréfálj, öcsém, hiszen nem teneked neveltem a lányomat. — De ha ő is úgy akarja! — Tudják is a lányolt, mit akarnak! Ha elérkezik a megfelelő párja, ahhoz megy és boldog lesz. Punktum. Nem használt itt ékesszólás, lélekanalizis, jövőbe, karriérbe vetett hit. — elküldték a fiút. Aztán elzár- Iták előle a leányt is, már nem talál- I kozhattak s mintha a szeretem is lazult volna, a szép szőke teremtés tudott kacagni mások társaságában, egyáltalában nem reagálva annak a másiknak igyeketére, amely — ha csak egy pillanatra is — néha a közelébe szeretett volna jutni. A fiatalemberrel felfordult a világ s olyan valamit csinált, amit muskátlis kisasszonyok körében trucnak hívnak, ha már a szív nem tud megszakadni bele. Mindenekelőtt lemondott az állásáról, aztán elvett egy hires szép asszonyt. Szó, ami szó, ragyogó szép volt, tisztességes is, habár a foglalkozásáról nem szokás társaságokban beszélni. De hát neki ehhez a kenyérkeresethez volt ked- j ve, — akárcsak az irodalomban tár-! sának, Warrennének — s a társadalom támaszai azért nem szakították meg vele az érintkezést. Hatalmas, parádés volt az eskü-’ vő, látványossága a felvonulás az egész városnak, azzal aztán el is vonult a férj a nyilvánosság elől. Hoszszu ideig nem állt szóba senkivel, otthon töltötte minden idejét Később az éjszaka óráiban előbujt hazulról s fölkereste azokat a kis kocsmákat, homályos kávéházakat, amelyeknek petróleum-füstös hátulsó zugaiban kártyások ütik virradatig a blattot Csupa furcsa, részben letört, részint a züllés utján járó alak ül az asztalok mellett, a ruhájuk piszkos, a kalapot le nem vennék a fejükről. Akárhánynál otthon család didereg a hitetlen szobában, gyerek sir éhesen, a családapa azonban nem tud elszakadni ettől a levegőtől, mintha kokain-mámorban élne, csak ül és várja az órák csigalépését, legtöbbször néhány garas gibicpénzzel vidítva haloványabbra az otthon örök szürkeségét. Dermedtem gondolok ma is ezekre a helyiségekre, amiket azonban mégis csak kávéháznak hívtak, szóval olyan valaminek, amiből a diákember tanárilag ki volt tiltva. De érzem még illatát ma is annak az opálszinii, fenyőgallyas decembernek, amelynek délutánján beóvakodtam egy csésze kávéra. — soha jobb izüt! — s elakadó lélekzettel faltam a »Vasárnapi Újság« reklámszámát Szabolcska Mihály verseivel. Akkor készült kiadásra a »Hangulatok«, benne a Grand Cafíé-ben, a Szalzburgi csapszékben s a többi szépség. Itt láttam egyszer H.-t, áld már senkivel mással nem érintkezett, csak ezeknek a helyiségeknek látogatóival s kártyázott éjféltől reggelig. Sok év múlva Szegeden találkoztam vele, ő keresett föl. — Nem tudod, hogy ki vagyok, mondta, de valamikor ismertem az apádat. Apró szívességet kért, érdeklődött. hogy mit csinálok. — Novellákat, feleltem, mire ke-* serüen elnevette magát. — Tudnék én neked olyan témát mondani, hogy kétfelé áll tőle a füled. De minek? Nem érdemes. Az alakja most is a régi volt, magas és egyenes, a sürü baja nagyobbik fele szürke, az arca sápadt a sok éjszakázástól. Nem is vitte sokáig, hamarosan bevégezte. De amikor néha eszembe jut, úgy el tudok rajta mélázni, hogy hova lesznek az ifjúkori lázak, a zengő szavak, hol szárnyalnak az elálmodott, az elcsattant csókok? És általában ér-e valamit mindaz, ami napáldozatkor megmarad az életből? öreg riporter. bejárta a hir, hogy Becsben hivatalosan bemutatott minden idők legszebb ——— legnagyobb remekműve ===== Amerika, Anglia, Franciaország filmpiacának legíekintelyesebh képviselőit Kertész Mihály a zseniális magyar rendező páratlan szépségű fi ni je: Váritoay i Mihály, Észt erhisy Ágnes hercegnő és Hegyessy Mari főszere ében látható a L1FKÁEAN jamsár 3-átől kezdve. ____________________ 8855 Bolyongás a1 régi Torontál dzsungeljében 5. Különös házasság