Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)

1923-12-16 / 341. szám

1923 december 16.

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

11. oldal.

‘a népszavazáson a magyar szavalatok is érvényesülnek és hogy olyan szinmagyar helyeknek, aminő 'Komárom, elcsatolására senki nem is gondolt volna.

Nem akarom követni a reakciónak azt az utálatos ^szokását, hogy mindenkire, aki meg meri támadni, rögtön hazaárnlót kiállt, — de ha valaki hazaárulást követett el, hát bizonyára nem én vagyok az és nem azok, akik velem együtt a háboTU ellen voltak' nem mi. akik ántánt-barátok voltunk, akik wilsoni békét követeltünk, akik a nem-magyar nemzetekkel megegyezni iparkodtunk, ellenben igenis, legsúlyosabban bűnösök azok, akik mindeme törekvéseknek tnegátalalkodott ellenzői, kerékkötői és meghiusitói voltak. Övék a felelősség az ország megcsonkításáért és a rossz békéért, övék a felelősség az összeomlásért és annak minden •következményeiért is.

Voltak rajtunk. Károlyi-pártiakon, j szocialistákon és radikálisokon kívül j másbeli politikusok is. akik érezték, hogy arra az útra kellene lépni, amelyet én hirdettem és hogy _ módot kellene adni egy ántánt-barát kormánynak arra. hogy a mentés munkáját megindítsa. Serényi Bélát, Ugrón Gábort e politikusok közé sorozom. De őket valósággal terrorizálta Tisza, Apponyi. Andrássy. Vázsonyi makacs soviniszta vétója. Addig a percig, amíg végre, elkésetten, a soviniszta vétó urai maguk léptek a wilsoni pontok alapjára, addig a percig nekik mindenki hazaáruló, deíeüsta volt, aki la merte nyitni a száját az egyedül helyes ut érdekében. Ez a terror részben meghamisította a közhangulatot, részben csak megakadályozta tiszta megnyüatkozasat. Még mindig, még 1918 októberében ís! Az ország többsége mögöttem volt. De ezt a többséget meg kellett szervezni.

nck, de az egész utődállambeli magyarságnak értéke, a kolozsvári Kaláka kiadóvállalat adta ki szép és ízléses kiállításban.

Szombati-Szabó István: Régi japán költők. (Versfordítások.) A

Krisztus-utáni nyolcadik, kilencedik és tizedik század japán lírájából fordított át Szombati-Szabó néhány verset nagy megértéssel és szeretettel. Egyszerűen, minden modernizáló szándék nélkül ültette át az áhitatos, böicsclkedő verseket, amelyek a japán klasszikus irodalom remekei. A könyvet szintén a Kaláka kiadóvállalat adta ki.

Érdekes emberek

Irta: Baedeker

DUMAS REGÉNYT FORDÍT

KÖNYVEK

# sa ©

Szombati-Szabó István: Életem. (Versek.) Szombati-Szabó erdélyi költő, par excellence lírikus, még pedig abból a fajtából, akit egy könnycsepp, egy ártatlan sóhaj, egy kis éhség is el tud keseríteni, vagy fel tud hevíteni a versírás hangulatáig. Minden izében impresszionista — magyar részről talán Kosztolányi Dezső áll hozzá legközelebb — követője azoknak a tradícióknak, ame; lysket a Nyugati vetett meg Magyarországon. Csak az érdekli, amit a ; kekszemével lát — messze sohase néz, közvetlen mellette is teljes neki : a világ — amit hall az erdélyi szé‘ kely erdők zúgásából, magyar panaszokból és amit kissé csöndes, el; romlott élete a szive mellé sodor örömnek, vagy fájdalomnak. Verseiben — körülbelül negyvenet gyűjtött össze (toben a kötetben — nincs harcos kedv, a sorok mögül hiányzik az áll ástfoglaló világnézet. Csak egy szépszerető, néha fáradt, néha szomorú ember van bennük, aki betegé az álmoknak és az illúzióknak. Nem epigonja senkinek, bár az esztétika legfrissebb hagyományainak szolgálatában áll, megvan benne az a szuverén tehetség, amely az élete vitelének eredetiségét megformálja, megőrzi minden körülmények között, még — visszafelé is. Minden verse kiművelt, csupa zene, finom és tudatos egyszerűségében is dekadens. Nélfa székely népdal-formában panaszkodik:

»'. . . Magyar erdő magyar fája: Maláj-gyümölcs rakva rája Magyar erdő nem virágos,

Csak gyümölcsös... ó, be átkos Ez az erdő s minden fája S terekedő éjszakája . . .«

Könyvét, mely nemcsak Erdély- cég íöilendiiésén.

Az idősb Alexandre Dumas hires volt a gyors munkájáról és a szokatlan — Lope de Vt’.&Vra emlékeztető — termékenységéről. Olyik esztendőben tiz-tizenkét regényt hullajtott ki a kabátja ujjúból, s ezen a minden tiszteletre méltó közgazdasági tevékenységen kívül még kéthárom újság hasábjain csevegett állandóan mindenről és semmiről. Ez az irodalmi bőbeszédűség a leggy anutlanabb olvasóban is könnyen kelthette föl azt a hitet — arneiy később közvélekedéssé vált —, hogy egynémely müvét az ünnepelt iró csak »szignálja«, annak címlapját a nraga előkelő fény jelzésű, egész Európában népszerű nevével ékesíti, a tekintélyes tiszteletdijat pedig testvériesen megosztja azzal a derék irodalmi mesteremberrel, akinek a »váílalat«-ot albérletbe adta. Ne csodáljuk hát, hogy egy maliciózus újság — amelynek az illusztris iró nem vtflt a munkatársa — valamelyik müvét igy hirdette egyszer: »irta áiiHőlag Alexandre Dumas«. Egy másik pedig ezekkel a szavakkal harangozott be egg ily ese• ményt: -»Dumas úrtól uj regény jefient meg, amelynek szerzője ismeretlen óhajt maradni«.

Hogy az ekképpen készült lifteratura milyen mértékben immorális és mennyiben jogosult, máig se döntötték el véglegesen a kritikusok és irodalomtörténészek legfőbb itélőszékei; de azt se, vájjon igazán csempészett-e Dumas és a kiadója ilyen módon »szerkesztett« könyveket a nyájas olvasók kezébe és a kölcsönkönyvtárakba? Ignoramus, sőt ignorabimus.

Amilyen kevéssé volt komoly és lelkiismeretes ez a máskülönben kitűnő jó ember és kivételes talenturnu iró, föltehető róla, hogy igy is dolgozott, — kitellett tőle. ahogy mondani szokták a kriminaloidokról a büntető törvénykezésben. S ha igen, azzal védekezhetett, amivel a nagy Raffael Santi: hogyha a tanítványai végig is súrolták az ecsetjüket néhányszor az általa szignált vásznon, azért az az ö festménye marad. Ami pedig a nagy termékenységet illeti — akár a Dumas-ét, akár a könnyen produkáló írókét általában —, attól teljes kényelemmel Írhatta meg sajátkezűi eg a neve alatt megjelent összes köteteket. Mert, tudja azt minden tollforgató ember, hihetetlenül sokat termelhet az, aki gyorsan és könnyen, flaubert-i gond és művészi vajúdás nélkül dolgozik. Jókai például — amint nekem mondta és bizonyította — naponta csak két órát szentelt a regényírásnak és mégis egyike lett a világirodalom legpazarabbul teremtő elbeszélőinek. (Az igaz, hogy hatvan esztendőn keresztül naponta két óra: sok óra!) Nos, Dumas, aki nagyobb munkaerő volt a mi koszorúsunknál, s néha tiz órát körmölt egyfolytában, játszva produkálhatott még a Jókai »veirvre«-jénél is nagyobh kvantum könyvet. De mert! szeretett »keresni«, s pénzdoigokban a szélsőségig tudott bohém lenni, szívesen hitték el róla, hogy az Írásaihoz csendes társakat szerződtetett. akik olcsón és névtelenül működtek közre a francia regényipar s a Michel Lévy Freres-könyvkiadó-Az irótársai, főleg a meddőtemiészetüek, mindig azzal vádolták nagynevű kollégájukat, hogy visszaél a tehetségével meg a népszerűségével s hogy a nevével jelzett olvasmányoknak csak egy részét irta ő maga, a többiért pedig csak a felelősséget vállalta. Még Victor Hugo, a szintén termékeny is kétségcskedett, s mikor uj nagy regény jelent meg Dumas-tól, tréfásan kérdezte tőle:

— A tiéd ez a gyermek? Avagy

adoptáltad?

Dumas nem nagyon bánta, hogy mit beszélnek róla, s az a geniáiis nemtörődömsége, amellyel az irodalmi procédé-jére vonatkozó pletykákat megcáfolni sose igyekezett, csak újabb tápot adott a Wreszteléseknek, amelyek annál valóbbszinüeknek látszottak, mert az ő — különben világos — prózája nem volt oly bevégzett, és különösen nem olyan egyéni, hogy azt ügyes iróiparasok könnyűszerrel ne utánozhatták volna. Jókainál hasonló okmányhamisitás el se gondolható, mert ha a stílusa nem volt is mindig klasszikus tökéletességű, ugyan ki tudott a kortársai közül az ő egészen individuális jókaizmusához hasonlóan imi? Képzeljék el Szabó Rikhárdot, P. Szathmáry Károlyt vagy akár Abonyi Lajost, amint Pfeiffer Ferdinand vagy a Révai Testvérek megbízásából Jókai-regényeket imák! Még az alsó gimnazista kis diákokat se vezethették voina félre » . .

De úgy, ahogy Dumas, sokan tudtak imi, s a múlt század közepén, az iró termékeny éveiben nem egy mulatságos történet járt szájrólszájra. amelyeknek a hitelességéhez bizonyára szó fér. Igazak vagy kigondoltak-e a históriák, mindenesetre jellemzők a könnyűségre és a pongyolaságra, amellyel ez a geniális, de nem nagyon skrupidózus iró dolgozott. Egyet ezek közül iölj egyeztem és alább közlök. Hogy ltol olvastam, már nem emlékszem, de hogy olvastam — esetleg a saját kézirataim közt — azt bizonyosan tudom, s igy nem mondhatja senki, hogy légből kapott ... A kis történet határozottan túlzott, amit az is bizonyít, hogy Dumas pere alig tudott németül ötven szót, s ez anekdótikus históriában mégis úgy szerepel, mint aki német könyvét olvas, — de az eset a regényíró céhbeli könnyelműségére annyira jellemző, hogy — talán mégis megtörtént

m .v .■ izčpi*' ’•*sír

Dumas, aki abban is különbözött a franciáktól, hogy szeretett utazni, s abban is hasonlított hozzájuk, hogy ha pár napot utóm töltött, már kötetnyi »impressions de voyage«-zsal számolt be az élményeiről, egy nyáron Németországban kószált s valamelyik egyetemi városban egy antikváriumba tévedt be, ahol a sok dégi könyv közt kotorászott. A bouquiniste, látván, hogy irodalmi emberrel van dolga, nem kifogásolta a módot, amellyel az a raktárát íöliorgatta. Az ilyen »öregkönyvész« rendesen szerelmes a »portékájába, nem bánja, ha nem ís veszik meg tőle, csak érdeklődjenek iránta; és szerencséjének tartja, ha kongeniális emberek — amSaíőrök, tudósok,

gyűjtők és irók — bárminő kíméletlenséggel turkálnak ibenne. Különben is, a francia regényíró volt ott ama délelőtt az egyetlen »vevő« s a könyvárus szivesen foglalkozott vele. Ez a foglalkozás egyébaránt nem volt valami szerfölött fárasztó, s jóformám csak abbói állott, hogy figyelte, mit mivel a németül idegenes szóejtéssel beszélő vendég, és vigyázott — főleg, ha az apróbb könyveket vizsgáigatoít —, hogy zsebre ne dugja valamelyiket Mert az antikváriusok előtt mindenki gyanús, aki él. s az elegáns amatőrnek éppen úgy a körmére néznek, mint a lcgkopottabb nimolistának ...

Pedig Dumas-tól nem kellett félni. A legnagyobb könyvtermelők egyike nem volt könyvbarát. A szellemes iró szerette a fényt, a pompát; szerette a pénzt szórni, szeretett építkezni (fölépítette a Monte Christo-kastélyt, amelynek csodájára járt minden előkelő idegen, aki megfordult Párísban), szerette a bőséges ebédeket s a vidám szirnpozióaokat, szerette a pazar életet, a drága bútorokat és a szindus szőnyegeket, szerette maga körül a sok vendéget, szerette még az irótársait is, de a könyveket nem kedvelte különösen, — s végre is. ha könyvet akart, irt könyvet, amennyi csak kellett . . . Most is csak bandukolás köziben, szinte véletlenül botlott be e boltba s a cél nélkül bumlizó globetrotter-nek az unatkozó szeszélyéből turkált a régi nyomtatványok között- Nem nagyon érdekelte a kis német város, s mert nem talált benne rendes kávéházat (még ma is vaunak ilyen városok Németországban!). ide jött egy kicsit szórakozni.

. . . Egyszerre csak abbahagyta a keresgélést. Kis könyvet tartott a kezében, amelyet látható érdeklődéssel lapozgatott. Értéktelen nyomtatvány volt s a tulajdonosa nem nagyon sajnálta volna, ha azt Dumas »elemeli«. De neki eszeágában se volt ilyen merénylet. Mindjobban elmerült a könyv olvasásába s annak egyes lapjait csillogó szemmel s a tetszés mosolyával olvasta, magában pedig azf gondolta:

— Igazán, nagyon érdekes. Olyan jó, hogy akár én Írhattam volna.

A bolt tulajdonosa eközben türelmetlenkedni kezdett, jelentősen köhécselt, nyugtalanul jár föl s alá a kis helyiségben, de a vendége mindebből nem vett észre semmit Dumas olvasott. Olvasott olyan mélyen élni érültén, mint egy fiatal lány, aki az ő regényeit falja.

Végre megszólalt a boltos:

— Bocsánatot kérek, mein Herr, dél van.

— Baj az? — kérdezte Dumas

naivul.

— Nem baj, kedves uram, de én tizenkét órakor az üzletemet be szoktam zárni.

— Sajátságos! — kiáltott fői a regényíró. — Nálunk, Franciaországban, ez nem jut eszébe senkinek.

— Hjah, kérem, — mondta a könyvárus. — Ländlich, sittlich. Mi ilyenkor zárunk és ebédelni megyünk . . . Legyen délután újból szerencsém. Már félkettőkor nyitok.

— Köszönöm, — felelte Dumas. — Nem fárasztóm tovább ... Ez a könyv tetszik nekem. Kitűnő cime van s a tárgya is érdekes. Megtartom. Mibe kerül?

— Tiz Silbcrgroschen, — szabta meg az árát a könyvárus.

Altkor még tallérokban és garasokban számoltak német földön és tiz ezüstgaras annyit ért. mint később egy márka. Dumas kifizette a csekély összeget a valószínűleg egyetlen német könyvért, amelyért valaha pénzt adott.

. . . Hazasietett a hoteljébe, ahol az voit az első kérdése, ismernek-e a városban olyan urat, aki németül és franciául egyaránt tud s egyik nyelvből a másikra fordít?

Félóra múlva már jelentkezett nála egy proresszoros külsejű űriem-