Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)

1923-12-15 / 340. szám

2. oldal. BACSMEGYEl NAPLÓ 192 3 december 15 szerb elnyerése nem ér fel Zsom­bolya elvesztésével. A határkiigazitás és a németek — Hálás vagyok a külügyminisz­ter urnák — mondotta Krallt dr. — azon kijelentéséért, hogy a német elemek is hozzájárulhatnak az or­szág konszolidálásához és azt hi­szem, hogy az ország érdekében áll a 15.000 német elvesztése. Nem aka­rok most ezzel a kérdéssel részlete­sebben foglalkozni, majd a holnapi költségvetési vita alkalmával lesz erre alkalmam, most csak annyit kí­vánok megjegyezni, hogy a néme­tek az állam megalakulása óta min­dig lojálisak voltaic az állammal szemben. Még csak arra akarom a figyelmet felhívni, hogy a sevresi szerződés úgyis szerencsétlenül és természetellenesen állapította meg a jugoszláv-román határt. ■ A zsombo­lyai németek • is mindvégig lojális polgárai voltak az államnak, tehát se lélektani, se politikai okai nem lehettek annak, hogy a határmenü német lakosságot, valami kompen­zációs tárgynak tekintsék, amely az államnak terhére van. Azt hiszem az egész ittmaradt német lakosság­ra fájdalmas benyomást fog tenni Zsombolya elvesztése — fejezte be szavait Krallt képviselő — és igy ép a konszolidáció érdekében nem lett volna szabad Zsombolyát Ro­mániának átengedni. Nincsics külügyminiszter rövid felszólalásában újból rámutatott ar­ra, hogy a kormányt tisztán nem zeti szempontok vezették a határ­úi cg állapit ásnál. Á romfin szenqtor ratifikálja a határmegállapitási konven­ciói Bukaresti jelentés szerint a ro­mán szenátusban lefolyt Vita után a szenátus ratifikálta a bánáti határ -megállapításról szóló konvenciókat. Dúca külügyminiszter kijelentette, hogy a határkiigazitással megszűn­tek a nézeteltérések a két állam kö­zött és a szerbek, horvátok és szlo­vének a jövőben, Romániában oda­adó barátokat fognak találni. Ezzel egyúttal befejezett tényé is vált a jugoszláv,-román határkiigazi­­tás. Veszedelmes vonat-rablókat leplezett le a suiboífeai vasúti rendőrség Izgalmas éjszakai hajsza Pópa Panteleimon és az özvegy Irta: Sz. Sziget hy Vilmos A holdvilág hosszú, ezüstös távokat vont a Tiszán és szelid, fájdalmas me­lódiák hangzottá a vízi malmok felül, ahol guzlica mellett busulí egy legény. Bizonyára nem sok oka volt a busu­­lásra, csak megrészegítette a zene, a melyben minduntalan visszatértek a mo­tívumok és ama körökkel állottak kap­csolatban, akik régen éltek valamikor, fölötte vitézi cselekedeteket hajtottak végre, azonban elmúltak, mint ahogy minden elmúlik a világon. Kora őszi időkí jártak, naplemente után rögtön hűvösebbre vált a levegő, de az égbolt tiszta maradt és úgy tet­szett, hogy a hold elérhetetlen távol­ságban világit. A kutyák belekezdtek az ugatásba, elkésett tücskök hegedültek pár strófát, az apró házak aiblakszeme pedig egymásután aludt ki. • Csak a vízi malom felül tetszett élet, ott még szólt a guzlica és egyedül pópa Panteleimon igyekezett haza a lyutová­­ból. A lyutova nevű földrész irányában erdő is volt és itt szeretett bolyongani a pap, aki a harmincadik életévéhez sem jutott még el és özvegy volt máris. A felesége, amíg élt, gyönge kis töré­keny jószág volt, ámbár nyilván olyan­nak maradt a másvilágon is. Szinte úgy tetszett, hogy bocsánatot kér, amiért élői merészelt, mert olyan nagyon gyönge és gyámoltalan. Pópa Panteleimon, minekután tudo­­mányos munkálkodásában kifáradt, fogta kampós botját és kiballagott a temető­be. Ott leült az asszonya sírjánál és folytatta elmélkedését, mondván: — Jéla, Jéla, édes fiam, ezt az egyet nagyon helytelenül cselekedted, nem A suboticai vasúti rendőrség csü­törtök éjjel veszedelmes vonatíosz­­togató társaságot leplezett le és tett ártalmatlanná. A vakmerő vonat­rablók minden jel szerint már régeb­ben nyugodtan fosztogatták a teher­­vonatokat és a vasúti rendőrség gya­núja szerint ez a szervezett banda követte el az utóbbi időben mind­­gyakrabban előforduló vonatrablá­sokat. amelyek úgyszólván naponta foglalkoztatják a suboticai rendőr­séget. Feltűnő volt. hogy az utóbbi időben szokatlanul nagy . számban érkezett feljelentés a tehervonatok fosztogatásáról, azonban a legeré­lyesebb nyomozás se vezetett eddig eredményre, mert a suboticai vasút­állomás területén nem lehetett meg­állapítani, hogy feltörtek volna egyetlen vonatot is. A csütörtök éj­szaka felfedezett rablás — amely­nek ügyében Vesovics Dragisa. a erélyes nyomozást — alighanem vi­­vasutl rendőrség főnöke folytat lágosságot fog deríteni a vonatrab­lások ügyére. Az 524-es tehervonat Csütörtök éjszaka 11 óra 50 perc­kor indult el Subotica állomásról az 524. számú tehervonat Sombor felé. A húsz kilométeres gyorsasággal haladó tehervonatról eddig még is­meretlen tettesek a 125. és 126. szá­mú — Suboticához közelfekvő — vasúti örházak között egymásután dobtak le értékes árukat. Először egy hatalmas csomag bőrtalp zuhant le a robogó vonatról, majd egy szö­vetet tartalmazó 100 kilogrammos csoniag. végül pedig 20—30 lépésnyi távolságra egymástól négy zsák paprika és bors. A vonat pedig to­Hajsza a vonatrablók után ■ Hajnali 4 órakor a 125. őrház vas­úti őre arra lett figyelmes, hogy egy kocsi közeledik a vasúti sínekhez. A vasúti őr a kocsiban ülőkre kiáltott, hogy mit akarnak, mire azok a ko­csi elé .fogott lovat vadul ütni kezd­ték egy vasvillával és menekülni akartak az őrház közeiéből. A vas­úti őr revolveréből riasztó lövéseket | tett, mire a kocsin ülők még jobban kergették a lovat. Ez volt a vesztük, mert körülbelül kétszáz méternyire juthattak csak az őrháztól, amikor a teherkocsi elé fogott ló a sáros ut­­talan utón összeesett és megdöglött. Az így kelepcébe szorult vonatrab­lók közül az egyiknek az éjszaka sötétjében mégis sikerült elmene­külni, a kocsist azonban a vasúti őr elfogta és azonnal jelentést tett a suboticai állomásnak, ^honnan a vasúti csendőrség azonnal a hely­színére ment és beszállította Suboti­­cára úgy az elfogott kocsist, mint a vasúti sínek mellett megtalált árut is. Közvetlen a kocsi közelében ezen­kívül a vasúti csendőrség egy vas­­utassapkát és egy piros vasúti jelző­zászlót talált, amiből meg lehet álla­pítani, hogy a vonatfosztogató ban­da vasutasokból áll. Éjjeli kihallgatás A suboticai vasúti csendőrség fő­nöke pénteken kihallgatta az elfo­gott kocsist, aki előadta, hogy éjszi­ka 3 órakor egyj vasutas a 125. őri háztól jött be gyalog a városba és kibérelte kocsiját, hogy azon árut szállítsanak be Suboticára. A letar, tóztatásban levő kocsis tagadj^ ugyan, hogy tudott a beszállítandó áru lopott eredetéről, de ez eilsr szól minden körülmény és különbéi] is az a gyanú, hogy a letartóztsüotji kocsis már régebben a vagont osztó? gató vasutasok bűntársa volt. A vas­úti csendőrség egyelőre nem közi sgm a letartóztatott kocsisnak, sen\ a gyanúsított vasutasoknak a neveit mert az 542. számú tehervonattal el­utazott vasutasok csak pénteken éj­jel érkeznek vissza Suboticára, ami­kor is a vasúti csendőrség azonnal k{ fogja őket hallgatni és azt hiszik hogy közülük igy még az éjszaka folyamán megkerül a tettesek egy­­része. A feltevés azonban az. hogy a rendszeres von atí osztogatások aí egy nagy szervezett társaság végez­te. akiknek állandó orgazdáik is vol­tak és a vasúti csendőrség gyanúja szerint nagyon sok suboticai vasutat van az ügybe belekeverve. kellett volna engem itthagynod. Ezt elmondta minden nap és ugyan­annyiszor megdöbbent utána. Pantelei­mon ugyanis hitelemző volt, aki többek közt az isteni akaratban való meg­nyugvást is hirdette, még pedig meg­győző erővel. És ő mondta, hogy az Isten jobban tudja, mit kell cselekednie az emberekkel, mert ha rájuk magukra bízná, helytelenségekbe gabalyodnának. Ugyanezért fölkeit a sirról és meg­nézte még egyszer, hogy benne van-e a fekete földben a magával hozott vi­rágszál. Mert biztos, hogy gyökeret ereszt s az leszáll egészen az asszony szivéig, vivén magával gyöngéd üzene­teket. Aztán az erdő felé vette útját Panteleimon és hallgatta, mit beszélnek a fák. Közönséges emberi föl nem érti ezt meg, csakis azoké, akiknek meg­adatott a mód, hogy túl világi lelkekkel társalogjanak. Azok olykor a fejüket csóválják egynémely levélsuttogásra, máskor pedig megnyílik ajakuk a gyö­nyörűségtől, annyira kellemes esemé­nyek szárnyalnak az erdő felül. És itt már közel van a Tisza is, annak a há­tán vízi malmok úsznak, a vízimalmo­kon guzlicát pengetnek a legények ugyancsak olyan népekről, akik csak voltak és a jelenben már nincsenek. Akárcsak Jéla, aki szintén elment min­den emberi kívánság és egyéni hajlan­dóság ellenére. Akkor sietős léptek ro­pogtak a kavicson és előtűnt Sztanko­­vicsné alakja. — Jaj, a tisztelendő ur! — kiáltotta meglepetve. Sztankovicsné, a fiatal özvegy, volta­képpen Sztankovics adótárnoknak volt az elmaradott özvegye s most a teme­tőbe sietett. — Már hazafelé, hazafelé, tisztelendő ur? — Igenis, felelte pópa Panteleimon, a nagysága pedig bizonyára a temetőbe. — Igen, a temetőbe. — Hát akkor alászolgája. Az özvegy szeretett volna még vala­mit mondani, de hogy igy kifizették, in­kább hallgatott. — Alászolgája, mondta pópa Pante­leimon még egyszer s már ment. A fiatal asszony talán gondolt vala­mit. Igen valószínű, hogy gondolt, mert alig tudott elmozdulni a helyéből és hullámzott a formás, gazdag keble, sőt a cseresznyepiros ajka is megnyílt kis­sé Ellenben már nem ment a temetőbe, késő van s kóbor ebek ugrálhatnak át a szakadtas kerítésen. Panteleimon hátra se nézett, nagyon kergette valami. A faluban (bár ők úgy hívták, hogy város) az utóbbi időkben érthetetlen ostobaságok keltek szárnyra s ezek összeköttetésbe hozták őt Sztan­­kovicsnéval. — Hát adtam én erre okot? — kér­dezte igen szigorúan önmagától. És megismételte a kérdést, mintha zsandár vallatná: — Beszélj, adtam én erre okot? Az emberek mégis azt suttogták, hogy az özvegy szívesen dobná eb fátyolét, sőt azzal sem törődik, hogy a kánoni törvények épp az ellenkezőiét vallják annak, ami emberi számítás szerint le­hetőség. Ama törvények szerint ugyanis pópa Panteleimon csak egyetlen egy­szer esküdhetett örök hűséget, többször hasonló cselekedetre nem vetemedhet. Az »örök« fogalma ugyanis sokkal hosz­­szabb, mint a véges emberi étet, az át­nyúlik a másvilágra is és nincs ellene apelláta. ^ De az özvegy, eme nyelvek szerint, azt is mondta: — Hát aztán? Muszáj nekije papnak maradnia? Lehet más is, akármi, ha úgy akarja! Továbbá előkerült az ismert mondás a tejről, amelybe nem csupán a régi Áz SMS királyság tárgyalást kezd a szovjettel A tanácskormány a diplomáciai viszony ujrafelvételét sürgeti Beogradból jelentik: A Politika ér* tesülése szerint a szovjetkormány berlini ügyvivője utján felhívta az S. H. S, királyság kormányát arra, hogy nevezze meg meghatalmazott* iát. aki tárgyalásokat kezdene a szovjetkormány meghatalmazottja-, val a diplomáciai viszony ujrafelvé­­teléről. A szovjetkormány ennek elő­feltétele gyanánt felajánlja, hogy Ju­goszlávia területén minden kommu­nista propagandával és agitációvm felhagy, illetőleg ilyent nem támo­gat; ezzel szemben azt kívánja hogy az S. HL S. királyság viszont hagyjon fel a vrangelisták támoga­tásával. A szovjetkormány felhívása a kül­népszinmüvekben szoktak aprítani, ha­nem Sztankovicsné idejében is, akinek túlzása szerint a mindennapi tejébe akár többrendbeli holdakat és igásjószá­­gokat, nemkülönben két házat is bele­­aprithattak volna. Másnap a temetőben találkoztak s ez komoly aggodalomba döntötte a papot. Udvariasan köszönt és igyekezett a maga sirja felé, azon tű­nődve, hogy ezúttal csak halkan, önma­gának mondhatja el a szokott igéket, mely szerint Jéla, Jéla édes fia ezt az egyet helytelenül cselekedte. — Alászdgája, köszöntötte az özve­gyet. Igen tiszteit nagysád ama sírok felé halad, én pedig emerre. — Agyonemiészti magát a tisztelendő ur ezzel a folytonos bánattal, kockáz­tatta meg Sztankovicsné. Panteleimon a vállát vonogatta és gesztikulált hozzá, két üres tenyerét fölfelé fordiván, — Mit csináljak, nagysága kérem, ha ez az Isten rendelése! —■ Lássa, velem is igazságtalan volt a sors, azért nem adhatok mindent a halottnak. Ön olyan, fiatal még, sose gondolt más pályára? A pap védöleg emelte maga elé a ke­zét. — Ne__ ne.... alászolgája, de én most megyek. És bekövetkezett az a szokatlan ese­mény, hogy egy komoly külsejű, habár korára nézve ifjú pap, szaladva szeli az utakat, nagy igyekezettel szedvén maga alá a két lábát. Hogy a kánonjog mi­képpen vélekszik az ilyesmiről, azt ezekben a pillanatokban nem lehet tud­ni, mert ama tudomány hosszas tanul­mányozást igényel, fő tekintettel a plé­bános! javadalom betöltőjének nem egé­szen közömbös társadalmi helyzetére. Azonban tény-való, hogy pópa Pantelei­mon futott és ezt többen látták.

Next

/
Thumbnails
Contents